2016. május 11., szerda

A közélet logikája 17. rész

A jólét mint döntő érv

Hozzászoktunk, hogy a közéleti viták lezáratlanok, eldönthetetlenek. Ha egy fa magasságáról vitáznánk vadul, az nem tartana sokáig, mert rájönnénk, hogy mindössze le kell mérni. Viszont arról, hogy mekkora és milyen szociális kiadásaink legyenek, a vita sosem fog véget érni, mert ez a terület nem mérhető egyszerűen. Még olyan módszertan sincs, amelyben legalább nagyjából egyet tudnánk érteni.

Mégis van remény: a legparttalanabb viták is előrevihetők a jóléttel érvelve. Nincs olyan hiteles ember, aki ne akarna a maga módján jólétet. Aki nem akar jólétet a maga módján, az közmegegyezés szerint elmebeteg, tehát nem mérvadó, hanem kezelésre szorul. Más szóval, aki nem hallgat a jóléti érvre, az magát zárja ki a közéleti diskurzusból.

Hogyan használható a jóléti érv a fenti – szociális kiadási – példában? Egy jól működő szociális rendszerben mind a segítettek, mind a segélyt finanszírozók úgy érzik, hogy a körülményeikhez képest nagyjából megfelelő jólétben élnek. Legalábbis, nincs jó indokuk arra, hogy miért kellene még nagyobb jólétben élniük.

Az egyik végpont a kommunista: vegyük el a dolgozók összes pénzét, és osszuk szét egyenlően, minden ember kapjon alanyi jogon ugyanannyi pénzt. A másik végpont a szociáldarwinista: legyen nulla az adó, mindenki boldoguljon úgy, ahogy tud, a közösségi eszközöket (utakat, közlekedést, orvosi ellátást, oktatást) ki-ki fizesse meg használat szerint. A szociális ellátásról szóló viták e két végpont között zajlanak.

A végpontok közötti középutat a következő jóléti szempontok jelölik ki: egyrészt nem célszerű elvennünk az adófizetők kedvét a munkától, tehát az adó legyen minél alacsonyabb. Ha demotiváljuk a szorgalmasakat, akkor egyre szegényebb lesz a társadalom. Ezt már kipróbáltuk 1948 és 1989 között. Finoman szólva nem jött be, vadul irigyelni kezdtük a gazdag Ausztriát. Ha viszont keveset költünk szociális ellátásra, akkor felháborító mértékű szegénységet, társadalmi elégedetlenséget, bűnözési hullámot hozunk létre, ami már a helyzetben lévőket is zavarja. Mit ér gazdagnak lenni egy olyan társadalomban, ahol a szegény többség legszívesebben azonnal kirabolna? Ha ellenben túltámogatjuk a rászorulókat, akkor ellenösztönözzük a munkát, és előáll a bekezdés elején jelzett probléma.

Ezekkel a megfontolásokkal jutunk el a középutas helyzetbe, amelyben a rászorulóknak nincs jó érvük, hogy miért kellene több segélyt kapniuk. Ha többet kapnának, az társadalmi szinten már csökkentené a jólétet. Az adózók pedig szintén nem tudják megindokolni, hogy miért kellene kevesebbet adózniuk. Ha kevesebbet fizetnének be a költségvetésbe, akkor az társadalmi szinten csökkentené a jólétet, vagyis a közbiztonságot és a jó közérzetet.

A politikában körülnézve azt látjuk, hogy a baloldal jellemzően az egyensúlyi helyzet fölé emeli az adókat, lerontja a gazdaságot, csökken a jólét, és ezért pár év alatt megbukik. A jobboldal pedig jellemzően az egyensúlyi helyzet alá csökkenti az adókat, amitől nő a gazdaság, de romlik a társadalmi közérzet, ezért pár év múlva leváltják. Elvben elérhető a bal- és jobboldal közötti tökéletes egyensúlyi helyzet, de ahogy egy korábbi fejezetben kifejtettem, a politikában 2+2 sosem 4, mert a 4 nem szexi. A pártok attól vonzóak, hogy szerintük 2+2 vagy 3, vagy 5. Ha a választók racionalitásra törekednének, akkor kb. 3,5 és 4,5 váltogatná egymást a hatalomban, és az jelentősen növelné a társadalmi szintű jólétet.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése