Amelyben kiderül, mi a protest hosszú távú hozzáadott értéke
Az előző részek arról szóltak, milyen rossz és érvénytelen okokra hivatkozva tiltakozott Luther. Meg hogy miután a reformkövetelései megvalósultak, nem maradt ok a külön maradásra. Ha azonban megszűnik a különállás, szegényebb lenne a világ egy nagyszerű jóléti koncepcióval. Elvi megalapozottság ide vagy oda, úgy kellett nekünk a protest különútja, mint egy falat kenyér.
A katolikus egyházzal, pontosabban a kereszténység minden központilag szervezett formájával ugyanis számos probléma adódik.
1. Merevség: Jézus mozgékony és rugalmas meritokráciát tanított, amelyben a mindenkori főnök a legérdemesebb szolgáló (miniszter). Nyilvánvaló, hogy a szolgálatban szerzett érdem nem öröklődik, nem válhat dinasztikussá. A földesúri rendszer addig volt meritokrata, amíg a rang és cím egyetlen generációra szólt, és a következő generációban újraosztották, a birtokkal együtt. Volt ilyen feudális időszak, nem is egy! Azaz hellyel-közzel létezett viszonylagos meritokrácia a sokat bírált középkorban. Minél inkább stabilizálódott azonban a helyzet, annál dinasztikusabbá vált a hatalmi struktúra, annál meritfüggetlenebb lett a társadalmi elit. Luther idejére a felső réteg minden meritjét elvesztette, már arra sem emlékezett, hogy valaha szó lett volna az embertársak szolgálatáról. Luther nyomán újraosztották a címet, a birtokot, meritokratábbá vált Európa, nem csak északon, hanem délen is. Nagy kár, hogy ez sok millió ember életébe került.
2. Haladáshiány: a jézusi meritokráciánál nincs haladóbb társadalom, a dinasztikusnál viszont nincs kevésbé haladó. Luther idejére a reneszánsz elit egy elavult struktúra szemétdombján kukorékolt, és olyan jól érezte magát, hogy mindent megtett a változás ellen. Luther kikényszerítette a változást.
3. Éghajlat: minden déli kultúra viszonylag lusta, minden északi kultúra viszonylag mozgékony. Ez a hőmérséklet miatt van. A déli verőn nemes dolog egy fa lombja alatt hűsölve merengeni a felhők mozgásán, északon viszont kényelmetlen, mert hűvös van, mozogni kell. Ha az ember mozog, hajlamos iparkodni, szorgalmasan csinálni valamit – tulajdonképpen bármit, ami melegen tart. Luther idején volt a jóléti fordulópont, ahol az északi félteke átvette a jóléti vezetést, és azóta is irányt mutat. Délen természetesen lenézték az iparkodást, a vele járó polgári jóléttel együtt. Nem lehetett nekik elmagyarázni az iparkodással elérhető jóléti előnyt, mert ahhoz tíz-húsz fokkal hidegebb idő kell. Azóta is küszködik minden déli kultúra és társadalom, hogy ne essen szét az állam, ne szálljon el a deficit, és a hivatalok valahogy fenntartsák a működés látszatát. Luther elintézte, hogy a déliek ne fékezzék az északiak fejlődését, így lett az északiakból globális jóléti etalon. A pontosság kedvéért: az észak-nyugati protestáns társadalmakból. Nem véletlenül veszekszenek a németek a görögökkel, és nem véletlenül hallgatnak kínosan az olaszok és a spanyolok. Mára világossá vált, hogy szorgos munkával jól keresni észak-nyugaton lehet, nyugdíjasként örülni az élet szépségének pedig délen. Ha nincs Luther, és a déli egyház fenn tudja tartani a központi hatalmát, ez sokkal később derült volna ki.
4. Hegemónia: minden szervezet saját magára fordítja az energiája jelentős részét, a katolikus egyház sem kivétel. Luther idejére odáig fajult, hogy kezdte zavaró problémának tartani a híveket. Nélkülük sokkal jobban burjánozhatott volna, belemerülve olyan horderejű problémákba, hogy hány kemence van a tisztítótűzben, hány kilowattosak, milyen vastag samottéglával vannak bélelve, és milyen az alaprajzuk; van-e zoknijuk az angyaloknak, és ha igen, pöttyös vagy csíkos-e, meg hogy Szűz Mária bűntelen volt-e abban a pillanatban, amikor megfogant édesanyja, Szent Anna méhében. Őszintén szólva, a hívek erre tojnak, nagy ívben! Az egyház meg arra tojt és tojik, hogy miként alakul a hívek GDP-je. Ha az egyházra lenne bízva, a katolikus bölcsődék, óvodák, iskolák, gimnáziumok és egyetemek száma az állammal kötött háttéralkuk következtében folyamatosan nőne, az ott nyújtott oktatás színvonala meg konkurencia híján folyamatosan csökkenne. Luther elintézte, hogy legyen konkurencia, féket és ellensúlyt teremtett a központi hegemóniával szemben. Neki köszönhetjük a demokratikus kibontakozást, illetve az egyház és az állam egészséges mértékű szétválasztását. Igaz, a mára kialakult egészségtelen mértékűt is...
5. Dogmatika: nincs szervezet dogmák nélkül, és nincs dogmatika hegemónia nélkül. A dogmák egészséges, egységesítő fokozatát szabványnak hívjuk. Luther elintézte, hogy a katolikus egyház – kezdetben kelletlenül – visszavágta a dogmatikát az egészséges, egységteremtő szintig. A dogmák ma inkább szabványként működnek, miközben a szabványok fájón hiányoznak a protest oldalán.
6. Reformrestség: minél nagyobb és korosabb egy szervezet, annál jobban utálja a reformokat. Luther odahatott, hogy a katolikus egyház hivatalból megszerette a reformot, miközben a protest elfáradt, bemerevedett, és mára erősen lemaradt a reformok terén a katolicizmus mögött.
7. Formai-érzelmi fókusz: minden kultuszt könnyebb érzelmi-rituális, mint értelmi alapon fenntartani, ami idővel veszélyes torzulásokhoz vezet. Luther egyoldalú racionalitása eltántorította az egyházat az érzelmek túlhangsúlyozásától, elősegítette az értelem és érzelem egyensúlyának megőrzését. Olyannyira, hogy a túlracionalizáló protest mára versenyhátrányba került, nem vált ki érzelmi elköteleződést a hívekben.
8. Érzelmi zsarolás: amennyire rosszul látta Luther a bűnbocsátó cédulák teológiáját, annyira jól látta a mindenkori érzelmi zsaroló hajlamot. Neki köszönhetjük, hogy a nyomásgyakorlás elviselhető szintre csökkent, és mára nem visszaélésként, hanem kötődésnövelő eszközként működik, miközben a protestből épp a kötőerő hiányzik.
9. Életidegenség: minden, a hívektől elkülönülő szervezet életidegenné válik, hát még ha egy, a földi élettől némi távolságot tartó Messiást, és egy test- és házasodásellenes pótapostolt követ! Luther házassági mintája életszerűbbé tette a lelkipásztorokat, és áttételesen visszahatott a katolikus papságra is. Egyelőre még nem házasodnak, de már tudják, hogy ez nem előny, inkább fogyatékosság, amit kemény munkával kompenzálni kell, ha hitelesek akarnak maradni. Hiába mondja mantraként a katolikus egyház, hogy minden hívő Jézus metafizikai egyházának tagja, ez egy laikus hívőnek kínai, és nincs is semmi jele a mindennapokban. A papság abszolút nem viselkedik úgy, mint ha komolyan gondolná ezt a tézist, inkább távol tartja a híveket, mint hogy bevonná őket bármibe. Luther kézzelfoghatóbban delegálta a hatásköröket a hívekre, ezzel ösztönzést adott a katolikus klérusnak a felzárkózásra.
10. Etalonkénti alkalmatlanság: a blogom olvasói számtalanszor találkozhattak már azzal az állítással, hogy a kereszténység globális etalon. De ez nem közvetlenül a katolikus egyházra vonatkozik! Nem is a protestáns egyházak bármelyikére, hanem mindezek eredőjére, átlagára, közös halmazára. A kat - prot vetélkedésnek köszönhetjük, hogy a földi egyházi szervezettől elvonatkoztatott kereszténység etalonná vált. Őszintén szólva, a dél-olasz katolicizmus nem különbözik olyan drámaian az észak-líbiai iszlámtól, hogy követendő példaként lehetne rá hivatkozni. A kereszténység egésze és az iszlám egésze között viszont ég és föld a különbség. Szintén nem lehet például a mexikói katolikusok jóléti példájára hivatkozni az amerikai protestánsokéhoz képest, mert Mexikó esetében viszonylagos rosszlétről kell beszélnünk, ahogy sajnos a pravoszláv egyház esetében is. Persze nem az iszlámhoz képest, és az emberiség szempontjából ez a lényegi állítás!
Végül megemlítem még, hogy szerintem a protestnek a legtöbbet emlegetett értéke a legjelentéktelenebb: az anyanyelvre fordítás. Hogy ma nem tudunk latinul, nem jelenti azt, hogy Luther idején sem tudtak. Nagyon is tudtak, a latin volt a presztízsnyelv, a tudomány és a közigazgatás nyelve. Ez ma az angol. Téves lenne óriási hozzáadott értéket tulajdonítani annak, hogy egyesek nemzeti nyelvre fordítják a számítástechnikai műveket. Aki ért a számítástechnikához, az ért angolul. Aki nem ért angolul, az nem fog érteni a számítástechnikához, és nem segít rajta az anyanyelvére fordítás. Ha például nem fordítják magyarra (rosszul) a „Christus”-t, akkor kevesebben tartanák Jézus családnevének a Krisztust, és jobban átlátnák, hogy a görög krisztosz szó Messiást jelent. A latin titulusok (pl. Christus) előtt nincs névelő, a magyar titulusok (pl. a Messiás) előtt meg van, és ha kifelejtik, az komoly félreértéshez vezethet. Az anyanyelvre fordítás összességében semmilyen valós problémát nem oldott meg, létrehozott viszont néhány olyan problémát, ami a görög és a latin szövegek használata esetén nem merült volna fel. Ha az ójudaisták oldalán versenyelőnynek tartjuk, hogy kicsiny koruktól héber eredetiben tanulmányozzák a Bibliát, nem gondolhatjuk a magunk oldalán előnynek az ellenkezőjét.
Összességében: a kortársaiba vak tyúkként bele-belecsipegető Martin Luther mégis csak talált szemet, és milyen értékeseket! Áldassék ezért a neve.
Az utolsó rész következik.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése