2017. május 1., hétfő

Mire jó az együttérzés?

A magánéletben csodákat tesz, társadalmi szinten viszont rombol, mert a populista demagógia melegágya. Nagyon kevesen tudják, hogy az együttérzés erkölcsfilozófia kategória, ami 150 éve még jó ötletnek tűnt, ám időközben leszerepelt. Alkalmatlannak bizonyult az erkölcs szabályainak meghatározására.
Úgy kezdődött, hogy Immanuel Kant megpróbálta matematikai következetességgel betonalapokra helyezni az egyetemes erkölcs szabályait. Az eredmény (kategorikus imperativuszok sora) felemásra sikeredett. Nem kellően tudományos, nem betonszilárdságú, ellenben bosszantóan autista. Kant szerint ha egy baltás gyilkos érdeklődik a legjobb barátod tartózkodási helye iránt, azzal a nyilvánvaló szándékkal, hogy megölje, köteles vagy igazat mondani. Miért is? Mert az igazmondás egyetemes szabálya fontosabb az emberi életnél. Beteg ötlet, pontosabban egy autista zseni felfogása a világról. Kant élete végéig nem lett magának gyanús, mindenki másnak azonban igen.
Többek között Schopenhauernek, aki értekezést írt arról, hogy az erkölcsnek nincs semmiféle szilárd alapja, ám puha alapnak legjobb az együttérzés. Ha együttérzünk embertársainkkal, az megfelelő cselekedetekre indít minket. Kant baltás gyilkos dilemmáját valóban megoldja az együttérzés: nem szeretnénk, hogy a legjobb barátunk meghaljon, ezért inkább hazudunk a hollétéről annak, aki ártó szándékkal keresi. Schopenhauer együttérzéselve jól illeszkedett a romantika világfelfogásába (lásd: Dickens és Victor Hugo összes művei), majd a 20. század eleji relativizmusba is.
Ám ekkor Philippa Foot betette a lábát a maga dilemmáival, és az együttérzés elve megbukott.
Képzeljük el, hogy egy elszabadult villamos száguld feléd. A sínre kötve fekszik öt ember, hamarosan kettévágja őket. Szerencsére melletted a váltó, csak át kell állítanod, és a villamos más irányba megy, az emberek megmenekülnek. Az a gond, hogy a másik sínpárra is kötöztek egy embert. Ha átállítod a váltót, öt embert megmentesz, egyet megölsz. Ha nem teszel semmit, öt ember meghal, de te nem vállaltál aktív szerepet a halálukban. Mit teszel? Mit mond erről az együttérzés? Keveset.
Machiavelli viszont annál többet: öt élet többet ér egynél, helyesen jársz el, ha a nagyobb jóért bevállalod a kisebbik rosszat. (Machiavelli szerint a nagyobb jó elfogadhatóvá teszi a kisebb rosszat; téves, hogy a cél szentesítené az eszközt; valójában csak a jobb cél szentesíti az eredményes eszközt.) Foot dilemmájának nincs tisztán jó megoldása, és mindegyik megoldás rossz az együttérzés szempontjából. Öt emberrel jobban együttérzel, mint eggyel? Ez már nem érzelem, hanem az ellenkezője: hideg megfontolás. Philippa Foot több előadóteremnyi egyetemistát megkérdezett, és a kezdeti döbbenet után csak egy szűk kisebbség vállalta volna be az egy ember halálba küldését. A nagy többség legszívesebben kihátrált volna a dilemmából, elhárította volna magától a felelősséget.
Ez az egyszerű kiút: a magánéletben mident megteszünk, hogy soha ne keveredjünk Philippa Foot-féle dilemmába. Tény, hogy az ilyen dilemmák szűkebb környezetünkben elég jól elkerülhetők. Amikor mégsem, akkor belépünk a görög tragédiák magasztos világába – illetve a politika hétköznapi mocsarába, tágabb környezetünkbe. Amely futószalagon tolja elénk a Philippa Foot-dilemmákat, és nem lehet nem dönteni, mert a nem döntés is gyilkos döntés.
Ez az a globális front, ahol százmilliószámra esnek el a keresztények. Úgy tudják, hogy Jézus végtelenül együttérző volt, egész életében egyetlen machiavellista döntést sem hozott, sőt az ilyen döntés elvi lehetőségét is kizárta önmaga és a követői számára, mindörökké. Ha akár csak egy machiavellista (praktikus/ésszerű) döntést hozol életed során, elkárhozol – véli a jámbor keresztény, és vagy ő maga ábrándul ki ebből az életidegen felfogásból, vagy legkésőbb a gyerekei. Amit Jézus az egyes embernek ad, az valóban az együttérzés; földi működésének egésze viszont jobban értelmezhető egy átfogó machiavellista keretben: megbotránkoztatni sok jó judaistát azért, hogy a megbotránkozás által az emberiség jobb jóléti helyzetbe kerüljön. Kétség nem fér hozzá, hogy a farizeusok sokkal jobb emberek voltak a vad és embertelen pogányoknál, Jézus mégis kinyírja őket az utókor szemében, hogy ezzel a durva húzással juttassa jóléthez a pogányokat. Ugyancsak „piszkos” fogás eszközként használni és eldobni Júdást a nagyobb jó érdekében. A jól megértett Machiavelli-módszer nem hogy nem ellentétes a kereszténységgel, hanem a kereszténység lényegéhez tartozik, Jézus tanításának summázata. Néha áldozatot kell hozni/adni a nagyobb jó eléréséért, de a nagyobb jó nem formális ürügy, hanem mindig nagyobb tényleges földi jólétet eredményez globális szinten. Ne legyünk mazochisták, áldozatra nincs folyamatosan szükség, csak Philippa Foot-dilemmák esetén. Jézus-szerű áldozatra pedig soha többé nincs szükség, az Övé egyszeri és örök érvényű! Minél több keresztény érzi át és érti meg Jézus, a judaista Messiás globális szemléletű machiavellista jóléti életművét, annál több meggyőződéses keresztény lesz a világban, és annál nagyobb lesz az emberiség tényleges földi jóléte. (Az egyértelműség kedvéért: a jól megértett machiavellizmus nem a másként gondolkodók megégetése, nehogy elkárhozzanak szegények, annyira szívünkön viseljük az üdvösségüket, hanem a gyerekek beoltása járványok ellen, hogy egy kissé fájdalmas tűszúrás árán javítsuk az életminőségüket, mert annyira szívünkön viseljük a tényleges földi jólétüket. Értelemszerűen ez nem biankó csekk az oltogatásra, csak a ténylegesen életminőséget javító oltás indokolt.)
Ezzel eljutottunk oda, hogy miért káros társadalmi szinten az együttérzés: a mai világrend tele van machiavellista választási kényszerekkel, amelyekben nem tudunk, nem akarunk döntést hozni. Az együttérzés elve jól működik a személyes kapcsolatainkban, és döntő többségünk képtelen kilépni a magánszféra együttérzés-elvéből, ha hideg fejű közösségi kérdésekről/döntésekről van szó. A felelősséget eltoljuk magunktól, amikor helyettünk cselekvő machiavellista politikusokat választunk, ám az együttérzés demagóg érveire hallgatva rossz társadalmi döntéseket támogatunk, amelyekkel több embert ölünk meg, mint ha kevesebb együttérzést és több észt használnánk. (Rossz ötlet lenne tűszúráskerülő együttérzésre hivatkozva nem beoltani járvány ellen a gyerekeket.)
1. példa: Irakba nem lett volna szabad bevonulni, mert az együttérzés (szegény irakiakat sanyargatja egy csúnya diktátor) eredménye polgárháború (szegény irakiak nagyobb számban ölik egymást, mint ahányan meghaltak a diktatúra alatt). Schopenhauer válasza rossz, Machiavellié és Foot-é jó, pontosabban: jobb.
2. példa: az arab tavaszt nem lett volna szabad kirobbantani, mert a térség helyzete azóta sokat romlott, és nem is látszik, mitől javulna. A demokrácia ürügyén kiprovokált összeomlás nem vezet demokráciához, mert az hosszú belső fejlődés (revolúció helyett evolúció) eredménye lehet, ha egyáltalán... Jobb egy csúnya és gyilkos diktátor, mint a még csúnyább és gyilkosabb káosz.
3. példa: a hajléktalanokat nem szabadna az utcán melengetni, mert átlagban négy év alatt meghalnak, míg ha visszailleszkednek a társadalomba, még évtizedeket élhetnek (az utcához képest) jólétben. Az együttérzés ezúttal is károsan demagóg, rossz eredményhez vezet.
4. példa: a visszaeső gyilkosokat nem lenne szabad visszaengedni a társadalomba. Ha választanunk kell, hogy az elkövetővel vagy az áldozataival érzünk-e együtt, hideg fejű machiavellizmussal a (jövőbeni) áldozatok védelmét célszerű választanunk.
5. példa: a robotsofőrrel felszerelt autó meghibásodik, nem tud megállni egy gyalogosokkal teli zebra előtt. Kit üssön el inkább? A járókeretes nénit, a babakocsit toló kismamát, vagy egy csoport kisiskolást? Te mire programoznád be a robotsofőrt? Belátható, miért halad viszonylag lassan a vezető nélküli autók fejlesztésének etikai ága.
Gondolj a fenti példákra, mielőtt legközelebb ésszerűtlen cselekedetre indítana az együttérzésre hivatkozó demagógia.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése