Mindenki boldogságra törekvése alapjog és tiszteletben tartandó, észszerű kereteken belül minden vágy legitim. Az e keretből kilépő igények tiszteletben tartása viszont szükségképpen rendőrállamhoz vezet, mint az alábbiakból kiderül.
Nyilvánvalóan ütközik az észszerűséggel a pedofil ember igénye, hogy kiskorúakkal szexeljen. Csakúgy a "virgonc" férfiember igénye, hogy szabadon tapizhassa a körülötte lévő nőket/személyeket. Harminc éve az ütközés még nem tűnt nyilvánvalónak, komoly értelmiségi mozgalom igyekezett legalizálni, sőt egyenjogúsítani a pedofíliát, és akkoriban a mindenki/bárki felé nyitott szexuális közeledés számított menőnek, haladónak. Az észszerűséggel való "nyilvánvaló" ütközés tehát időben változó, fejlődő fogalom – jelenleg úgy tűnik, felfogásunk a szigor/konzervativizmus irányába halad. Olyannyira, hogy lassan a tanárával önként szexelő egyetemista lány magatartása is ütközni látszik az észszerűséggel. Nagykorú, beleegyezik, ennek ellenére – e téren is konvervatív eltolódás tapasztalható.
Ilyen háttérben észszerű-e a férfialkatú exférfi elvárása, hogy tényleges nőként, és csakis nőként beszéljenek róla? Észszerű-e ezt "jog"-nak tekinteni és hatóságilag kikényszeríteni, ha a közvélemény döntő többsége az illetőt továbbra is félig-meddig férfinek látja? A kérdés egyelőre eldöntetlen, ám annyi már látszik, hogy a kényszer nem praktikus, könnyen második "szesztilalom" lehet belőle.
Az Egyesült Államok agggasztó jelenségek hazájává vált: az egyetemről kirúgják a konzervatív nézeteket valló tanárt, letiltják a transznemű exférfiről hímnemű személyes névmással író felhasználó közösségi oldalát, a kormány titokban kötelezi a keresőrendszereket a "szexuális erőszak áldozatainak adataira rákeresők" feljelentésére (ideértve az exneműek születési adataira keresőket, mivel ez is része a rendkívül szélesen értelmezett szexuális erőszakfogalomnak).
Ami oda vezet, hogy a fentebb írt konzervatív eltolódással szembemenve, konzervatív véleményt hangoztatni egyre inkább az amerikai büntető törvénykönyv valamely paragrafusába ütközik, és a gondolatrendőrség látókörébe hozza az "elkövetőt". A mainál sokkal szabadabb állapot volt, amikor mindenféle véleményt meg lehetett fogalmazni, és az egyet nem értő bal-libek rendszerszinten automatizált feljelentés helyett még vitatkoztak a konzervatívokkal. Hogyan fajult idáig a helyzet? Ha belegondolunk, logikailag szükségszerűen.
Erre tanít Andersen A császár új ruhája című meséje. Kiáll az uralkodó a nép elé, egy szál alsógatyában, és dicsérni kellene a láthatatlan ruháját. A döntő többség azonban ruhátlannak látja a császárt, és elég egy őszinte gyerek, aki bekiabálja, hogy "nincs is rajta ruha", hogy összeomoljon az illúzionista projekt. Más lenne a helyzet, ha a tömegtől azt várnák, hogy higgyen a szemének - akkor akárhányan kiabálhatnák a szemmel látható ellenkezőjét, nem lenne hatásuk.
Az a rendszer, amely elvárja az észszerűektől, hogy egyenjogúnak tekintsék az észszerűtlenséget, és ne higgyenek a szemüknek, rendkívül sérülékeny: elég egy őszinte ember, aki "beszól", hogy az exnemű csak félig-meddig alakult át, és máris támadásra kényszerül a véleménydiktatúra. Egyetlen ember miatt összeomolhat az illúzionista kártyavár, mert az észszerűség ragályos, robbanásszerűen terjed. Szükségképpen meg kell tehát figyelni, el kell hallgattatni az őszinte vélemény "elkövetésére" készülőket.
A megoldás: a társadalomtól az észszerű dolgok kimondását, a szemmel látható elfogadását szabad elvárni, és az észszerűtlen nem válhat egyenlővé az észszerűvel. Az észszerűség ugyanis nem kártyavár, nem igényel gondolatrendőrséget. Valódi szabadság és sokszínűség csak ott lehet, ahol az észszerűség a norma.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése