Ki győzött Strasbourgban?

Orbán Viktor ment, látott és... politikai oldaltól függően győzött/vesztett, kicsit/nagyon.

Nem meglepő, hogy a médiabeszámolók alternatív világképeket építenek, hiszen eddig is azt tették. A médianarratívák tanulsága egyre inkább csak annyi, hogy „bármi lesz is, tartják az irányt”, kölcsönösen propagandával vádolva egymást.

Mintha a fényképezőgépünk szoftvere önjáró módon mindent rózsaszínre/feketére színezne, figyelmen kívül hagyva a valódi színeket. Ilyenkor mit tehetünk? Megnézzük a nyers pixel adatokat, és saját szemünk segítségével magunk döntjük el, milyen színe van fűnek, égnek, tengerpartnak, naplementének, és így tovább.

Az olvasó ebből az összeállításból és ebből az ellenösszeállításból megfontolhatja, kinek voltak ütősebb érvei.

Gyorsan vagy lassan Magyartalanodunk?

Ne a nyelvhelyességre gondoljunk, vagyis a macska továbbra se legyen felmászatva a fára, hanem arra az üstökösként feltűnt „ellenzéki”-re, akiről a kormány minimum két bőrt húzott le máris, és akinek az irhájából, ha így megy tovább, virágzó szőrmekereskedést nyithat.

1. bőr: a király meghalt, éljen a király! 2. bőr: lopás/rablás, mentelmi jog.

Egy ellenzéki hölgy örökbecsű mondása szerint: „Én nem akarok hozzámenni feleségül, azt szeretném, hogy váltsa le a kormányt”.

Nos, ellenzékiként az szokott átütni, akihez - hovatovább - feleségül is mennénk. Sokasodnak az intő jelek, hogy a kérdésre: „Te vagy, aki eljövendő, vagy mást várjunk?" olyan válasz érkezik, hogy...

...a fal adja a másikat. Nota bene, feleségül menni könnyebb lenne hozzá, amíg nem késő.

Miért alapíts családot

Egy sikeres sportoló nem fogadta el a felkérést, hogy a magyar családprogram arca legyen, mert... Mert nem vagyunk elég gazdagok, nem elég jó az oktatás, az egészségügy, nem elég szép a jövő, és mert egyedülálló anyaként talán nem is mutat fel jó példát. Megfontolandó érvek ezek.

Egyben végiggondolandók is.

A történelem során az emberek nem azért alapítottak családot, mert elég gazdagok voltak, mert jó volt az oktatás, az egészségügy, mert rózsás jövő kecsegtette őket. Azért alapítottak családot, mert a nemi ösztönüket megélve a gyermekáldás biológiai realitás/kényszer volt, a gyermeknevelést pedig kétszülős, illetve klán típusú családmodellben lehetett a legkevesebb energiával megoldani. A fogamzásgátlás látszólag hatalmas előrelépést hozott, azonban kihívássá tette a létszámfenntartást, és ha ezt a kihívást nem tanuljuk meg kezelni, akkor utónézetben akár visszalépésnek is bizonyulhat.

Így a sportolói érvekből egy marad: a személyes jó példa hiánya. Talán még az is végiggondolandó: a mai kor vívmányának tűnhet, hogy - nem özvegység, hanem szuverén döntés okán - egyedülállóként is lehet gyermeket nevelni. Éppen csak, kínkeservesen. Nincs az a jóléti állam, ahol ez panaszmentesen könnyű, vagy jó móka lenne. Így az egyszülős családmodell, minden tényezőt megfontolva, inkább délibáb, mint jó életminőség mellett megélhető valóság.

A kétszülős és létszámfenntartásra alkalmas családmodell olyan, mint a demokrácia: messze nem tökéletes, csak még nem sikerült nála jobbat találni. A sportolói érvelés is ezt erősíti meg, mandínerből.

Amerika, '56, mit mondott Orbán Balázs

A 444 szerint – felháborító módon – azt, hogy nem kellett volna védekezni az oroszokkal szemben...

Ehhez képest Orbán Balázs mintha valami mást, valami bonyolultabbat, mégis érthetőbbet mondott volna.

Hogy mit, azt hallgassa meg az olvasó itt, 14:00-tól.

Bokszbajnok a kifutón?

Szenzációként tálalja a Vogue Imane Khelif divatbemutatón való részvételét, ahol sztárok társaságában fényképezték, mintegy hitet téve nőisége, és így a női mezőnyben bokszolása mellett. Ezzel azonban fontos tényt hagynak figyelmen kívül.

Jelesül, hogy a női mezőny nem természeti adottság, nem volt mindig. Azért lett, hogy a férfiaknál (átlagban) gyengébb testi adottságú nőknek is legyen esélyük sportsikerre, hadd győzzenek ők is a saját kategóriájukban.

Mi sem lenne egyszerűbb, mint mindenkit egyetlen mezőnyben versenyeztetni. Aztán győzzön a jobbik, aki gyakorlatilag soha nem lenne nő. Ha végignézzük bármelyik időszak világ- és olimpiai csúcsait, a nők összes erősportrekordja elmarad a férfiaké mögött. Néha kicsit, többnyire jelentősen.

Valójában ezért nem szabad férfialkatú nőnek indulnia a női mezőnyben: álljon helyt a férfiak között, hagyjon sikerlehetőséget a vitán felül álló módon nőknek. A Khelifet felkaroló sztárok benézték: ez az ügy nem a nemek egyenlőségéről (konkrétan a férfikülsejű nők nőkülsejű nőkkel való egyenlőségéről) szól, hanem a nők sportsikerének lehetőségéről, amit az a vívmány teremtett meg, hogy elkülönülten versenyezhetnek. Így is mondhatjuk: a női esélyegyenlőség lényegéhez tartozik a sportbeli szegregáció.

Aki arra szavaz, hogy női mezőnyben indulhasson bárki, aki valamilyen – nem egyértelmű – értelemben nőnek mondható, az nem hős, hanem visszacsinálja az eddigi vívmányt, megfosztja a nőket a sportesélyektől.

Összegezve: Imane Khelif tekinthető orvosilag és jogilag nőnek, azonosíthatja magát tetszőleges neműnek, összes emberi joga maximálisan tiszteletben tartandó, csak arra ne kapjon lehetőséget - a gyakorlatias józan ész nevében -, hogy női mezőnyben erősportoljon.

Férfias bokszolónők

Az olimpia aktuális botránya két férfi megjelenésű bokszoló női mezőnyben indulásáról szól: egyikük gyors feladásra késztette olasz női ellenfelét, aki arra panaszkodott, hogy soha nem kapott még ilyen erős ütéseket az orrára, és hogy ez nem fair.

Beindult az ilyenkor szokásos vita: a vitatható mértékben nők jogaiért ideológiai alapon kiálló aktivisták azt hangsúlyozzák, hogy az érintettek valódi nők és pont, vita lezárva. A vitathatatlan mértékben nők jogaiért (is) kiállók pedig azt, hogy ez tényleg nem fair, mi lesz így a nők esélyegyelőségével?

Ideológiai feladvány: ha Gipsz Jakab előáll azzal, hogy kerekesszékesként azonosítja magát, noha ténylegesen nem ül kerekesszékben, akkor indulhat a paralimpia kerekesszékes futószámában, és rommá verheti a mezőnyt? A válasz attól függ, kritikátlanul elfogadjuk-e az önazonosítást, vagy gyakorlatiasak próbálunk lenni, kockáztatva a politikai inkorrektséget. Esetleg létezik mágikus megoldás, amely egyaránt támogatja az önazonosítást és mindenki más esélyegyenlőségét? Nyilván: Télapó is köztudottan leereszkedik a legkeskenyebb kéménylikon.

A Nemzetközi Bokszszövetség tavaly – praktikus megoldással – nem engedte női mezőnyben indulni a két érintett egyikét sem. Ezúttal is kiállt a döntése mellett, és győzelmi pénzt ígér a nem fair módon "legyőzött" nőknek. A Nemzetközi Olimpiai Bizottságban nem volt ennyi gyakorlati érzék, aminek súlyos sporttörténeti – politikai következményei lehetnek.

Sokat keres a miniszter?

A kormány megemelte a miniszterek és élükön a miniszterelnök fizetését, mire a Tisza Párt máris kontrázott, hogy a miniszteri fizetést a pedagógusbérekhez kell kötni.

Gondoljuk ezt végig: a miniszterek az állam egészének működését irányítják, a hatásuk ezermilliárd forintokban mérhető. Értsd: több ezer milliárd forint plusz vagy mínusz jövedelemben. Ez cseppet sem hasonlít a pedagógusok – egyébként rendkívül fontos, értékes és megbecsülendő – tevékenységére.

A miniszterek továbbá kezelik és felügyelik is ezeket az összegeket, tonnányi pénzkötegekről rendelkeznek. Ez szintén nem hasonlít a pedagógusok munkájára.

A miniszteri munka leginkább a bankok és országos nagyvállalatok felső vezetőinek tevékenységére hasonlít. Vagyis a nagybankok vezérigazgatóinak, az országos cégek (mondjuk, a MOL) vezérigazgatójának fizetéséhez és béren felüli juttatásaihoz lehet kötni.

Tudjuk, mennyit keresnek az említettek? Nem tudjuk, mert a sajtó nem kegyeskedik erről írni. Csak gyanítani lehet, hogy jóval többet keresnek, immár évtizedek óta, mint emelés után a miniszterek. Aki felső vezetőnek áll, annál a határ a csillagos ég. Az ember nem babszemért lesz vezérigi.

Márpedig egy miniszter munkája fontosabb az országos nagyvállalatok vezetésénél, tehát indokolt lenne, hogy minimum kétszer, de akár tízszer annyit keressenek, mint mondjuk, a MOL vagy az OTP vezérigazgatója. Ehhez pedig még sok további körben kell emelni a fizetésüket, bátran, csillagászati tartományba. Minél többet keres egy miniszter, annál tehetségesebb emberek kerülnek hivatalba, annál színvonalasabb munka várható el tőlük.

A Tisza Párt élén Magyar Péter arra mutat példát, hogy havi sokmillió is kevés – nincs igazán hiteles felháborodó helyzetben.

Aki irigyli a miniszterek fizetését, törekedjen miniszterré válni.

Mikor a baráti sajtó ellened fordul

A média nagy hatalmú propagandaeszköz: királycsináló, vagy adott esetben királyt kicsináló.

A 444 úgy döntött, kicsinálja eddigi királyát, az általa támogatott GyF-et.

Az EP-választáson ugyanis leszerepelt a GyF vezette DK, és ezért komoly kritikákat kapott a 444-től. GyF visszatámadott, gőgjében ellenségnek nevezte a 444-et. Ezzel megpecsételte a sorsát.

A „függetlenobjektív” bal-liberális sajtó valójában nyers hatalmi érdekek képviselőjének tartja magát: trónra emel vagy a mélybe taszít. Elsősorban ezzel foglalkozik, ehhez gyárt narratívákat, a közvélemény „tájékoztatását” e narratívák keretében végzi. A „szakmaiság”, „függetlenség”, „objektivitás” csupán marketing szlogen a királycsináló szerep eladására, a hitelesség látszatának megteremtésére.

A 444 úgy döntött, megírja az igazat a DK lapjáról, és ezzel lehúzza GyF-et a wc-n.

Dicséretes igazat írni – mondhatnánk. Csakhogy eddig miért nem tetszettek igazat írni a 444-nél? A bennfentesek eddig is tudták, mi a helyzet. És hallgattak róla.

1. tanulság: a „függetlenobjektív” sajtó ügyesen álcázott önérdekű propagandát folytat, még azt sem célszerű kritikátlanul elhinni, amit kérdez.

2. tanulság: aki nem olvas párhuzamosan bal- és jobboldali híreket, nem gondolja végig az ellentmondásokat, nem alakít ki saját tényalapú álláspontot, az nem tájékozott lesz, hanem az egyik oldal narratíváinak hordozója.

Macska a galambdúcban - a magyarpéter jelenségről

Tizennégy évig úgy tűnt, a magyar politika olyan, mint a foci: 2x11-en játsszák, aztán nyernek a... kétharmaddal, háromnegyeddel, négyötöddel, négyharmaddal. Idén tavasszal új szereplő jött, saját magán kívül mindenki vesztére. Szinte mindenkiére.

Állóvízbe csobbant Magyar Péter a maga vehemenciájával, nehezen megfogható ígéreteivel, falurossza típusú botrányaival. Vegyük sorra, melyik célcsoportra hogyan hatott.

1. átlagbaloldal - MP a Messiás, gondolták rá szavazva több százezren. Egy részük talán már ma sem gondolja így, de néhány hónapon belül egyetlen átlagbaloldali sem gondolhatja ép ésszel, hogy Ő lenne a Megváltó. Egyébként is, mióta hisz egy átlagbaloldali a Messiásban?

Magyar Péter mint szórakoztatóipari fenomén/influenszer országos csúcsot állított fel: a hazai politika történetében még soha ennyi naiv csodaváró nem érezhette magát ilyen hamar ilyen kolosszálisan átejtettnek.

2. gyurcsányista baloldal - MP veszélyes konkurens Fletó számára, aki nem monyik le az Örök Mumus szerepről. De tényleg nem. Azért sem. Csikorgó fogakkal sem. A Fidesz meg hátradől és kér egy kávét.

3. elkötelezetlenek - aki elitutálóként arra vár, hogy MP mindenkit küldjön el melegebb tájakra, megfigyelheti, hogy eddig egyetlen embert küldött el. Saját magát, Brüsszelbe, EP-fizetésért.

4. Fidesz - ha milliárdokat fizettek volna MP-nek, hogy „futtassa lukra” a baloldalt, csináljon a baloldali elitből politikai hullahegyet, a rá szavazókból meg emberszabású maj...*, akkor bomba jó üzlet lett volna. Ha pedig ingyen is megcsinálta, az mennyivel fantasztikusan jobb üzlet volt.

5. jobboldal - MP annyit ártott a jobboldalnak, de tényleg annyit... Hogy az Európai Parlament 21 magyar képviselőjéből immár 19 (90%) jobboldali. Igaz, hogy 7 főleg papíron az, de a következő hónapokban kiderül, miként lavíroz és mit kezd magával ebben az ellentmondásos szerepben. Mármint hogy elvben nemzeti képviselőként hogyan képviseli a nemzetét.

A Tisza Párt képviselői nincsenek könnyű helyzetben: azok szavaztak rájuk, akik szerint „merjünk kicsik lenni”, és most azt várják, hogy e kicsiségben azért nagyot alakítsanak...

Akárhogy is, MP új felállást, új kihívásokat hozott, ami már önmagában szórakoztatóipari érdem. Nem fogunk, unatkozni.

- - -

*maj...: ...dnem udvariatlan kifejezés. Mondjuk inkább, hogy a rá szavazók közéleti értelmezési kihívásokkal élőnek tűnnek, és elsősorban magukat verték át. Ezért sem ártana, ha készülne végre egy Közéleti alapismeretek című tankönyv, és annak megfelelő elsajátításához kötnénk a választójogot

Hanyatló nyugat?

Nem jár rossz nyomon, aki az előző három poszt alapján arra jutott, hogy a nyugati demokráciák mai deficites állapota az indokolatlan és tarthatatlan bal-lib médiahegemóniának tudható be. Az utóbbi évtizedek során a bal-lib média túlnyerte magát a maga narratíváival, így túl tudja sztárolni az általa favorizált érdemtelen jelölteket, túlindoktronálva a közvéleményt.

Ez azonban valószínűleg átmeneti probléma, amit megold a természetes választói ész. A bal-lib jelöltek érdemtelensége egy idő múlva annyira szembeszökő, hogy az őket sztároló média hiteltelenné válik, így újra a jobboldal kerül helyzetbe.

Elsőként Amerika alakul át, ott a legszélesebb a józan észt használók és némileg függetlenül gondolkodók tábora. Már idén novemberben megkezdődhet a változás, de ha mégsem, 4 év múlva annál erőteljesebb lesz.

Minél tovább marad hivatalban egy érdemtelen politikai elit, annál erősebben leng ki utána a politikai inga az ellenkező irányba. Magyarország kis szigetként legfeljebb megelőlegezheti a változást, amit a nagy országok hajtanak majd végre, közelítve a politikai elit döntéseit a 'zemberek elvárásaihoz.

Ha ez a folyamat lezajlik, a nyugat „hanyatlása” nyomban véget is ér. A fejlett világ demokráciája gyengélkedik ugyan, ám még bőven az önkorrekciós tartományban van.

A média mint „függetlenobjektív” királycsináló

Az előző két poszt olvasói már értesültek, hogy a jóléti kapitalizmus pályája olyan tartósan lejt jobbra, hogy a baloldal... elvben... csak véletlenszerűen kerülhet(ne) kormányra. A gyakorlatban az ellenkezőjét tapasztaljuk: a jóléti nyugat társadalmai már-már doktriner módon bal-liberálisak, szélsőségesen ellenzik a jobboldalt (lásd: összpárti blokk Marine Le Pen ellen), meggyőződéseik észérvekkel megingathatatlannak tűnnek. Mi a magyarázat erre az ellentmondásra?

A médiatöbbség: a gazdaságot a jobboldal képes eredményesen működtetni, a közvéleményt viszont a média képes eredményesen alakítani. Ahol bal-liberális médiafölény, netán -hegemónia van (az összes nyugati országban), ott a közvélemény is ennek megfelelően alakul.

Őszintébb médiaaktivisták – keresztkérdések hatására – el szokták árulni, milyen értelemben tartják magukat független-objektívnek, dacára annak, hogy sziklaszilárd bal-liberális értékrenddel és elfogultsággal rendelkeznek: önként, szabadon és „ingyen” ilyenek, TEHÁT – érvelésük szerint – függetlenek és objektívek. Külső nézőpontból persze szélsőségesen elfogult bal-liberálisok. Klasszikus médiamondás szerint a hír szent, a vélemény szabad. Külső nézőpontból inkább így fest a helyzet: a bal-liberális elfogultság szent, a hír meg szabadon torzítható bal-lib narratívákba.

Eredetileg pozitív a médiatörténet: adott egy konzervatív közéleti-politikai fölény, ezt ellensúlyozza a bal-liberális médiatúlsúly. Mára negatívba fordult: adott egy bal-liberális médiahegemónia, ami érdemeiken felül kiszolgálja és tolja a bal-liberális közéleti-politikai narratívákat. A tőlünk nyugatabbra lévő országokban ez magyarázza a tartós, és érdemekkel alá nem támasztott bal-liberális fölényt.

A magyar példa (Berlusconi olasz médiabirodalma mellett) jelzi, hogy amint rés támad a bal-lib hegemóniában, a választók elkezdik jóléti és egyéb érdemeik szerint mérlegelni a jelölteket, így csakhamar a jobboldal kerül helyzetbe. Amerikai példa is van: amint a konzervatív Fox News megjelent egy-egy város kábeltévés csatornaválasztékában, a közvélemény néhány hét alatt jelentősen jobbra tolódott. Ez nem jelent jobboldali fölényt, csupán keskeny rést a bal-lib hegemóniában, és máris mekkora a hatás...

A jövőre nézve az következik a fentiekből, hogy a bal-lib médiahegemóniának mindaddig gyengülnie kell, amíg a bal-jobb esélyek nagyjából ki nem egyenlítődnek.

Vagy az, hogy a baloldalnak irányt kell váltania, ha tényleges érdemek alapján akar kormányra kerülni.

Előnyben a jobboldal?

Az előző poszt olvasói számára már világos, hogy rövid távon igen (lásd: Maslow-piramis, alapszükségletek, egzisztenciális válság), de mi lesz hosszabb távon?

Fontoljuk meg, miről szól a jobboldaliság: arról, hogy a keményen dolgozó és adót fizető többséget meg a termelő gazdaságot támogató emberek magukra költik az így elérhető pénzt, miközben dúskálnak a hatalomban. A gépezetükbe akkor kerül homok, ha az adót nem fizető rászorulók nehéz helyzete már együttérzésre hangolja a társadalom többségét – helyzetbe hozva a baloldalt.

A gazdaság „láthatatlan keze” azonban roppant erős, így a gazdaságfejlesztéssel nehéz mellényúlni. Ami valós piaci profitot hoz, szakképzett munkahelyet teremt, az valamilyen szinten automatikusan általános jólétet is biztosít. Hogy akinek mégsem, és önhibáján kívül, azzal mi lesz? Amíg ez értelmiségi szociológusok megélhetési aggodalma, addig semmi figyelemre méltó nem lesz, marad a jobboldali kormány a maga retorikájával (miszerint: tanújjá, mer megbux, dógozzá, mer attó lesz zséd). Ennek alapján kijelenthetjük, hogy a jóléti kapitalizmus pályája – az Adam Smith által leírt okokból – tartósan a jobboldal felé lejt.

A fő szabályként alkalmazott újraelosztás árt a gazdaságnak, ebbe bukott bele a szocializmus. Az újraelosztás teljes hiánya megbuktatná a jobboldalt, ám a kezelhető szintű újraelosztás gyakorlatilag folyamatosan helyzetben is tarthatja. Tanulságos a brit példa: Tony Blair alatt a Munkáspárt féljobboldalivá vált, ám ez sem volt elég a valódi jobboldal legyőzésére. Most újra a Munkáspárt esélyes, mert a konzervatívok a háborús retorika közepette elhanyagolták a gazdaságot. Ha ez nincs, a baloldal nullaközeli reményekkel indulna a pár napon belüli választásnak.

Ráadásul, a gazdaság láthatatlan keze mellett ott az önellentmondás veszélye is: a baloldalt hitelteleníti, delegitimálja a trópusi szigetekről posztolás, mert az elvben felkarolt „szegény elnyomottak” piros hóesésben sem jutnak el oda. A jobboldalt ugyanez nem hitelteleníti, sőt: a támogatott keményen dolgozó adófizetők is megengedhetik maguknak, az ő értékrendjükben ez legitim.

Úgy tűnhet tehát, hogy baloldalinak lenni mazochista kivárás... arra, hogy a helyzet végre egyszer rossz legyen, vagy a jobboldal nagyot bénázzon. Ám az előző posztban írottakra tekintettel ne hatódjunk meg: a szavazatok 5%-ának megszerzése is annyi pénzzel és hatalmi kiváltsággal jár, hogy senkit nem kell sajnálni, aki a nagypolitikában „senyved”. Utálni sem kell: aki irigyli a mérhetetlen pénzt és hatalmat, menjen maga is „senyvedni”.

Válságban a baloldal?

A magyar, osztrák, francia és más választási eredmények alapján a baloldal visszaszorulóban van, de válság ez? Ha igen, akkor csak az ideológiai gondolkodásé.

Fontoljuk meg, miről szól a baloldaliság: arról, hogy a szegényekkel és elnyomottakkal elvileg mélyen együttérző emberek újraelosztás címszóval lenyúlják az adófizetők pénzét, és elköltik... jórészt magukra. Logikus, hogy amikor az adófizetők nadrágszíjat húznak, a „baloldaliság”-nak annyi.

A járvány, a háború, a gazdaság – hadiiparon kívüli – visszaesése momentán nem lelkesíti arra az adófizetőket, hogy a kemény munkával keresett pénzükből értelmiségi „jóemberek” dúskáljanak, mindössze ez tükröződik a választási eredményekben. Ha javul a helyzet, a baloldal is visszakapaszkodik, hiszen a retorikájára mindig lesz társadalmi igény.

A nagypolitika technokrata értelmezése: ügyvédi (jogalkotói) gondolkodású emberek lefedik minden társadalmi réteg fellengzős dumák iránti igényét, aztán a szavazatok arányában elosztják maguk között a pénzt és a hatalmat. Lehet más a politika? Szólhat ennél többről? Elvétve és átmenetileg talán igen, de lényegében jobb, ha hozzászokunk, hogy fő szabályként nem szól többről.

Mi következik ebből? Hogy jelenleg az alapszükségletekre és gyakorlati tennivalókra összpontosító fellengzős dumákra van nagyobb igény. A baloldal is gyárthat persze ilyeneket, és egyből kijön a válságból – csak mintha tiltaná a vallása. Vagyis az ideológiája.

Amint enyhül az egzisztenciális válság és kielégülnek a Maslow-piramis szerinti alapvető szükségletek, újra megnő a lelkesedés az iránt, hogy együttérző retorikájú emberek az adófizetők „újraelosztott” pénzén a francia riviéráról meg trópusi szigetekről posztoljanak a „szegény elnyomottaknak”.

Az európai választásokra

Gyengült a Fidesz és a baloldal, előzmény nélkül kiáradt a Tisza Párt.

Látszólag - és retorikája szerint is - a kormányoldallal szemben áll a Magyar Péter vezette formáció, valójában azonban?

Európai parlamenti nézetben ugyanúgy konzervatív, Magyar maga hangsúlyozza, hogy Fidesz-háttérből érkezik. EP szempontból tehát nincs a kormánnyal szemben, sőt ha belegondolunk, a baloldal épp az Mo-szapulásba bukott bele, így Magyar súlyos dilemmával szembesül.

Vagy folytatja a baloldalra jellemző szapulást, pénzmegvonásért rimánkodást, és annak rendje-módja szerint belebukik, vagy felhagy ezzel a vesztes stratégiával, és noha szervezeten kívül, lényegében újra a Fidesz oldalán találja magát.

Aki némileg követi az Európai Parlamentben elhangzottakat, tapasztalhatta, hogy a tagállamok ellenzéke otthon csörtézik a kormányával, és tartózkodik attól, hogy az európai színtéren akár csak áttételesen ártson a hazájának, kivéve a mi bukott ellenzékünket, amely ilyen értelemben negatív unikum.

Külön pikantériája a választásnak, hogy 21 magyar EP-képviselőből 2 (azaz kettő) baloldali, 19 konzervatívval szemben. Ennek fényében gyengült a Fidesz, vagy áttételesen erősödött? A konzervatív nézőpont képviselete terén erősebb (91%-os) helyzetbe került, és halad a 4/3-os? győzelem felé.

Utóirat (júl. 3.): A fejlemények fényében kijelenthető, hogy Magyar Péter köszönettel lenyúlta a rá szavazó baloldaliak voksait, aztán kipukkadt a lufija, így az érintettek lényegében a levegőre szavaztak. Remélt színarany a magyar politika történetében még soha nem bizonyult ilyen hamar trombitaréznek. Akkor sem csinálhatta volna ügyesebben, ha a Fidesz kifejezetten erre a feladatra béreli fel. Nincs arról hír, hogy felbérelte volna, így egyelőre abból indulhatunk ki, hogy saját „zseniális” elhatározásra tette.

Egyén kontra társadalom?

Kampányidőszakban unalmasnak tűnő téma, de ha közelebbről megvizsgáljuk, még a kampány utáni eredményekre is következtethetünk belőle.

A nyugati kultúra meghatározó eleme egyre inkább az egyén, a társadalom meg egyre inkább le van... pottyintva. Imádják is ezt a felfogást a kollektivista kultúrákból nyugatra költöző japánok, kínaiak. Eredetileg azonban nagyjából egyensúly volt egyén és társadalom között: az egyénnek jogai vannak, a társadalomnak is, szükség esetén akár az egyénnel szemben.

Egyszerűbben, az egyén jogai és kötelességei ugyanakkora súllyal estek latba, egyik oldal sem volt elhanyagolható a másik rovására. A nyugati társadalmak ennek megfelelően virágzottak és fejlődtek.

Aztán a szabadság és jólét adta mozgástérben az egyén egyre terebélyesedett, a közösség egyre zsugorodott, mára szinte felszívódott a közgondolkodásban. Nem sok eredménnyel jár kötelességekre hivatkozni, ez az átlagembert nem hatja meg. Mi lesz a kétes egyéni döntések eredményeként a társadalommal? Kit érdekel?! Lesz vele, ami lesz.

Majd lesz vele valami, hiszen olyan még nem volt, hogy sehogy se lett volna. E közkeletű bölcsesség a „láthatatlan kéz” filozófiája. Nem kell mindent mikromenedzselnünk, a dolgok nagy része önigazgató, a problémák többsége önmegoldó. A péknek nem szükséges államilag megmondani, hány kenyeret süssön, „megmondja” neki a szabad piac. A fiataloknak nem kell megmondani, hogy létszámfenntartás céljából nőnként 2,1 gyermeket vállaljanak, majd „megmondja” nekik... Kicsoda?

Ha szembenézünk azzal, hogy nincs minden téren számunkra elfogadható láthatatlan kéz (pl. a korlátlan népvándorlást feltételező közlekedőedény elv), akkor világossá válik, hogy egyes kötelességektől nem lehet eltekinteni, nem célszerű őket tabuvá tenni a közbeszédben. A nemszeretem kötelesség szó helyett fenntartható jogokról is beszélhetünk, hiszen ahhoz, hogy a gyerekeidnek, unokáidnak is jusson a ma általad élvezett jogokból, ahhoz bizony nőnként 2,1 gyermeket kell vállalnod.

Ha ez társadalmi szinten megvalósul, akkor a jövőben is lesznek az általunk ismert jogok. Ha nem valósul meg, akkor pedig esetleges, hogy a sokféle szükséghelyzet miatt mi marad a ma készpénznek vettekből.

De miért nem 2 gyermeket jelölünk meg kívánatos célként? Egyrészt a véletlen tényezők miatt, másrészt mert a 2,1 egyéni abszurditása felhívja a figyelmet arra, hogy az elképzelés össztársadalmi, egyénileg 0 és 20 között sok minden belefér, tehát nem érdemes ezen durcizni. (Miszerint: nem leszünk szülőgépek, taka van a pacalomból, stb.) Össztársadalmilag azért nincs, és nem lehet, taka, hogy egyénileg szabadság és sokféleség maradhasson.

Ha az egyének Maslow-piramisból ismert szükségletei nem teljesülnek, abból lázadás vagy forradalom lesz. Ha a társadalom alapvető szükségletei (pl. a kultúrazonos létszámfenntartás) nem teljesülnek, abból meg általános rendpártiság lesz. Az általános rendpártiságból pedig nagyjából egyenesen következnek az idei választási eredmények.

Az elnöki lemondás margójára

Novák Katalin vállalta a politikai felelősséget, szép búcsúbeszéddel leköszönt. Varga Judit volt igazságügyi miniszter szintén lemondott, mármint a jelenlegi pozicióiról.

Előzmények: tavaly elnöki kegyelmet kapott a bicskei gyermekotthon pedofil ügyében bűnrészesként szereplő igazgatóhelyettes (az egyik áldozattal olyan tanúvallomást akart aláíratni, miszerint nem is történt, vagy ő maga javasolta a pedofil aktust). Egybites kampánypolitikai kommunikációban világos a helyzet: pedofília volt, valahogy belekeveredett, valamilyen kegyelmet kapott, tehát -» le kell monyni.

Értelmiségi szempontból viszont teljesen homályos a helyzet: nem tudni, az illető pontosan milyen helyzetben konkrétan mit tett, azért mire (letöltendőre, felfüggesztettre) ítélték (abból mennyit töltött le vizsgálati fogságban, háziőrizetben), tehát hogy az elnöki kegyelem mennyit is ért ebben az eljárásban. Úgy tűnik, minden fél az egybites kommunikációban, és nem a teljes tájékoztatásban érdekelt.

Többszörös az ügy iróniája: a baloldal került lépéselőnybe, amely közismerten enyhébben ítéli meg a szex minden területét, így a kiskorúakkal folytatott konszenzuális szexet is. Tehát megeshet, hogy most úgy szigorú "szakértő" a baloldal, hogy ha rá lenne bízva, az ügyben esetleg még eljárás sem indult volna – mondván, hogy konszenzuális aktusok történtek, nem volt ott semmi látnivaló.

Immár sokadszorra állt elő a "Hiteles Al Capone vs Kétszínű Szt. Ferenc" dilemma, ami a felszínen arról szól, hogy a hiteles és a hiteltelen közül persze, hogy a hiteleset választod, ám ha érdemben belegondolsz, jóval bonyolultabb a helyzet. A mai közélet visszatérő forgatókönyve ez, érdemes alaposabban kielemezni. Dióhéj: kampánykommunikációban mindig a hitelesebb nyer, miközben a világ állapotának az használna, ha mindig a közhasznúbb nyerne, és az elég sokszor a "hiteltelen"... Gyakorlati pl.: az egyik autószerelő nem ígért határidőt, egy hónapig állt nála az autó, de hiteles maradt; a másik egy napot ígért, kettő lett belőle, tehát hiteltelenné vált.

A fenti dilemmán még sokszor fogunk elidőzni. Annyi biztos, hogy rövid idő alatt két tehetséges nőt veszített a közélet, és ennek még – ha őszintén belegondolnak – a politikai ellenfeleik sem örülhetnek igazán.

Svédek, Nato, ratifikálás – sürgős?

Elsőre azt gondolnánk, hogy nagyon: rég esedékes, hogy Magyarország is ratifikálja a svédek NATO-csatlakozását, ígéretek hangzottak el, Törökország is ratifikálta, mi maradtunk a vége utáni vége utáni legvégére. Szóval, mi lesz már?

Másodjára elgondolkodhatunk, hogy miért nincs rendben a két ország viszonya: nem mi próbáltunk beleszólni a svéd kormány összetételébe, nem mi készítettünk aggódó propagandafilmet Svédország tarthatatlan állapotairól, nem mi nyilatkoztunk arról, mekkora gáz van Svédországban. Mindezt a svédek tették velünk kapcsolatban, morális felsőbb rendűségük tudatától illuminált állapotban.

Látszólag van rá mentségük: a magyar ellenzék esedezésére tették. Ám ez, ha belegondolunk, nem igazi mentség, és az ellenzék is jobban járna, ha a konfliktus exportálása helyett a hazai választókat igyekezne meggyőzni az érdemeiről. A hivatalban lévő svéd kormány tehát a hivatalban lévő magyar kormány ellen intrikált.

Kihathat ez a katonai együttműködésre? Ha érdemben nem is (a haderő gesztus nélkül is ütőképes), szimbolikusan minden bizonnyal, ha ebben az exponált helyzetben folytatódik a farkasszemezés. Emlékezhetünk: pár éve még arról volt szó az ellenzéki térfélen, hogy jön nekünk az akkora koki meg saller, hogy a fal adja másikat. Most meg arról van szó, hogy a svédek dacosan, azért sem fognak nekünk pitizni. Nem, nem, vagy mégis? mégsem?... Kokit kapott a sallerláz.

Minden perc dollármilliókat érő reklámidő a kormánynak, amíg a „nemzetközi közösség” (a médiafogyasztó tömeg) ámulva nézi, hogy Magyarországba ezek szerint nem éri meg belekötni, mert mégsem Nyúl Bélák törpeországa. Kinek-kinek persze meglehet erről a nyilvánosság útján célba juttatott üzenetről a magánvéleménye, szokás szerint meg is van, fejenként legalább háromféle.

Ha hozzávesszük, hogy az uniós források jó részének befagyasztása és a befizetnivalónk befizetése ellenére egészen jó állapotban van a költségvetés, ilyen külső nehézségek közepette is belső béke, biztonság, fejlődés tapasztalható, még nagyobb lehet a – belső és külső – csodálkozás. Jé, hát olyan érdekkövetők és önérvényesítők vagyunk, mint az összes fejlett uniós tagállam? Elképesztő. „Ezt nem láttuk jönni.”

Pláne, ha megfigyelik, mit művel közben az ellenzék – mennyire nincs a helyzet magaslatán, milyen szinten alkalmatlan bármire azon kívül, hogy mosogasson egy bálványozott nyugati ország kiskocsmájában, vagy kifényesítse a kormányt támadó nyugati politikusok cipőjét. Pikáns in flagranti helyzetkép ez így, az európaival kombinált önkormányzati választásokhoz közeledve. Beleég a retinába, és több millió szavazatot hozhat. Sanszos, hogy nem az ellenzéknek.

Így aztán a kormány valójában abban érdekelt, hogy a vagyonokat érő exponált in flagranti jelenet elhúzódjon, belenyúljon a naplementébe, míg az utolsó dollár- és eurócentnyi haszon is ki nem sajtolódik belőle. Neki tehát, úgy tűnik, nem sürgős, ellenkezőleg.

Ferenc testvér megírta...

Gyurcsány Ferenc sokadik comeback-je keretében új hangvételű írást küldött az index.hu-ra. Néhány részlet:

„Valamiből meg kell élni, ezért általában dolgozni kell, hacsak nem születtünk vagy házasodtunk be egy gazdag családba
Egyetlen politikai program van: a jobb élet programja.
Magyarságunk mibenlétének meghatározása nélkül is úgy érezzük, hogy magyarnak lenni egyszerűen jó.
A kereszténység nem csak velünk élő hagyomány, hanem eleven valóság. Talán milliók is élnek keresztény hitben közöttünk, vannak erős keresztény közösségek, létezik keresztény közélet.
Magyarország vagy polgári ország lesz, vagy nem lesz.”

A jelek szerint a fentieket ugyanaz az ember írta, aki benősült a kommunista elit egyik budai villájába, vadprivatizációval szerzett vagyont, 2004-ben a határon túli magyarok kettős állampolgársága ellen érvelt, 2006 táján fel akarta mondani az egyházügyi egyezményt, és őszödi „igazságbeszéde” után úgy vélte, véli ma is, hogy a polgárok, akiknek nem tetszett, karhatalommal szétverendő fasiszta csürhe.

Friss írása örvendetes irányváltás, hiteltelen ripacskodás, esetleg a kettő között: kétszínű szóbűvészet? Érdemes figyelmesen elolvasni, hátha kiderül, Ferenc a jövő ígérete, a múlt kolonca, az ellenzéki kibontakozás katalizátora vagy legnagyobb akadálya-e.

Összeesküvés-elmélet lenne eltöprengeni, vajon Ferenc testvér saját elgondolásból ennyire hiteles, vagy fizetnek neki érte?