Sokat keres a miniszter?

A kormány megemelte a miniszterek és élükön a miniszterelnök fizetését, mire a Tisza Párt máris kontrázott, hogy a miniszteri fizetést a pedagógusbérekhez kell kötni.

Gondoljuk ezt végig: a miniszterek az állam egészének működését irányítják, a hatásuk ezermilliárd forintokban mérhető. Értsd: több ezer milliárd forint plusz vagy mínusz jövedelemben. Ez cseppet sem hasonlít a pedagógusok – egyébként rendkívül fontos, értékes és megbecsülendő – tevékenységére.

A miniszterek továbbá kezelik és felügyelik is ezeket az összegeket, tonnányi pénzkötegekről rendelkeznek. Ez szintén nem hasonlít a pedagógusok munkájára.

A miniszteri munka leginkább a bankok és országos nagyvállalatok felső vezetőinek tevékenységére hasonlít. Vagyis a nagybankok vezérigazgatóinak, az országos cégek (mondjuk, a MOL) vezérigazgatójának fizetéséhez és béren felüli juttatásaihoz lehet kötni.

Tudjuk, mennyit keresnek az említettek? Nem tudjuk, mert a sajtó nem kegyeskedik erről írni. Csak gyanítani lehet, hogy jóval többet keresnek, immár évtizedek óta, mint emelés után a miniszterek. Aki felső vezetőnek áll, annál a határ a csillagos ég. Az ember nem babszemért lesz vezérigi.

Márpedig egy miniszter munkája fontosabb az országos nagyvállalatok vezetésénél, tehát indokolt lenne, hogy minimum kétszer, de akár tízszer annyit keressenek, mint mondjuk, a MOL vagy az OTP vezérigazgatója. Ehhez pedig még sok további körben kell emelni a fizetésüket, bátran, csillagászati tartományba. Minél többet keres egy miniszter, annál tehetségesebb emberek kerülnek hivatalba, annál színvonalasabb munka várható el tőlük.

A Tisza Párt élén Magyar Péter arra mutat példát, hogy havi sokmillió is kevés – nincs igazán hiteles felháborodó helyzetben.

Aki irigyli a miniszterek fizetését, törekedjen miniszterré válni.

Mikor a baráti sajtó ellened fordul

A média nagy hatalmú propagandaeszköz: királycsináló, vagy adott esetben királyt kicsináló.

A 444 úgy döntött, kicsinálja eddigi királyát, az általa támogatott GyF-et.

Az EP-választáson ugyanis leszerepelt a GyF vezette DK, és ezért komoly kritikákat kapott a 444-től. GyF visszatámadott, gőgjében ellenségnek nevezte a 444-et. Ezzel megpecsételte a sorsát.

A „függetlenobjektív” bal-liberális sajtó valójában nyers hatalmi érdekek képviselőjének tartja magát: trónra emel vagy a mélybe taszít. Elsősorban ezzel foglalkozik, ehhez gyárt narratívákat, a közvélemény „tájékoztatását” e narratívák keretében végzi. A „szakmaiság”, „függetlenség”, „objektivitás” csupán marketing szlogen a királycsináló szerep eladására, a hitelesség látszatának megteremtésére.

A 444 úgy döntött, megírja az igazat a DK lapjáról, és ezzel lehúzza GyF-et a wc-n.

Dicséretes igazat írni – mondhatnánk. Csakhogy eddig miért nem tetszettek igazat írni a 444-nél? A bennfentesek eddig is tudták, mi a helyzet. És hallgattak róla.

1. tanulság: a „függetlenobjektív” sajtó ügyesen álcázott önérdekű propagandát folytat, még azt sem célszerű kritikátlanul elhinni, amit kérdez.

2. tanulság: aki nem olvas párhuzamosan bal- és jobboldali híreket, nem gondolja végig az ellentmondásokat, nem alakít ki saját tényalapú álláspontot, az nem tájékozott lesz, hanem az egyik oldal narratíváinak hordozója.

Macska a galambdúcban - a magyarpéter jelenségről

Tizennégy évig úgy tűnt, a magyar politika olyan, mint a foci: 2x11-en játsszák, aztán nyernek a... kétharmaddal, háromnegyeddel, négyötöddel, négyharmaddal. Idén tavasszal új szereplő jött, saját magán kívül mindenki vesztére. Szinte mindenkiére.

Állóvízbe csobbant Magyar Péter a maga vehemenciájával, nehezen megfogható ígéreteivel, falurossza típusú botrányaival. Vegyük sorra, melyik célcsoportra hogyan hatott.

1. átlagbaloldal - MP a Messiás, gondolták rá szavazva több százezren. Egy részük talán már ma sem gondolja így, de néhány hónapon belül egyetlen átlagbaloldali sem gondolhatja ép ésszel, hogy Ő lenne a Megváltó. Egyébként is, mióta hisz egy átlagbaloldali a Messiásban?

Magyar Péter mint szórakoztatóipari fenomén/influenszer országos csúcsot állított fel: a hazai politika történetében még soha ennyi naiv csodaváró nem érezhette magát ilyen hamar ilyen kolosszálisan átejtettnek.

2. gyurcsányista baloldal - MP veszélyes konkurens Fletó számára, aki nem monyik le az Örök Mumus szerepről. De tényleg nem. Azért sem. Csikorgó fogakkal sem. A Fidesz meg hátradől és kér egy kávét.

3. elkötelezetlenek - aki elitutálóként arra vár, hogy MP mindenkit küldjön el melegebb tájakra, megfigyelheti, hogy eddig egyetlen embert küldött el. Saját magát, Brüsszelbe, EP-fizetésért.

4. Fidesz - ha milliárdokat fizettek volna MP-nek, hogy „futtassa lukra” a baloldalt, csináljon a baloldali elitből politikai hullahegyet, a rá szavazókból meg emberszabású maj...*, akkor bomba jó üzlet lett volna. Ha pedig ingyen is megcsinálta, az mennyivel fantasztikusan jobb üzlet volt.

5. jobboldal - MP annyit ártott a jobboldalnak, de tényleg annyit... Hogy az Európai Parlament 21 magyar képviselőjéből immár 19 (90%) jobboldali. Igaz, hogy 7 főleg papíron az, de a következő hónapokban kiderül, miként lavíroz és mit kezd magával ebben az ellentmondásos szerepben. Mármint hogy elvben nemzeti képviselőként hogyan képviseli a nemzetét.

A Tisza Párt képviselői nincsenek könnyű helyzetben: azok szavaztak rájuk, akik szerint „merjünk kicsik lenni”, és most azt várják, hogy e kicsiségben azért nagyot alakítsanak...

Akárhogy is, MP új felállást, új kihívásokat hozott, ami már önmagában szórakoztatóipari érdem. Nem fogunk, unatkozni.

- - -

*maj...: ...dnem udvariatlan kifejezés. Mondjuk inkább, hogy a rá szavazók közéleti értelmezési kihívásokkal élőnek tűnnek, és elsősorban magukat verték át. Ezért sem ártana, ha készülne végre egy Közéleti alapismeretek című tankönyv, és annak megfelelő elsajátításához kötnénk a választójogot

Hanyatló nyugat?

Nem jár rossz nyomon, aki az előző három poszt alapján arra jutott, hogy a nyugati demokráciák mai deficites állapota az indokolatlan és tarthatatlan bal-lib médiahegemóniának tudható be. Az utóbbi évtizedek során a bal-lib média túlnyerte magát a maga narratíváival, így túl tudja sztárolni az általa favorizált érdemtelen jelölteket, túlindoktronálva a közvéleményt.

Ez azonban valószínűleg átmeneti probléma, amit megold a természetes választói ész. A bal-lib jelöltek érdemtelensége egy idő múlva annyira szembeszökő, hogy az őket sztároló média hiteltelenné válik, így újra a jobboldal kerül helyzetbe.

Elsőként Amerika alakul át, ott a legszélesebb a józan észt használók és némileg függetlenül gondolkodók tábora. Már idén novemberben megkezdődhet a változás, de ha mégsem, 4 év múlva annál erőteljesebb lesz.

Minél tovább marad hivatalban egy érdemtelen politikai elit, annál erősebben leng ki utána a politikai inga az ellenkező irányba. Magyarország kis szigetként legfeljebb megelőlegezheti a változást, amit a nagy országok hajtanak majd végre, közelítve a politikai elit döntéseit a 'zemberek elvárásaihoz.

Ha ez a folyamat lezajlik, a nyugat „hanyatlása” nyomban véget is ér. A fejlett világ demokráciája gyengélkedik ugyan, ám még bőven az önkorrekciós tartományban van.

A média mint „függetlenobjektív” királycsináló

Az előző két poszt olvasói már értesültek, hogy a jóléti kapitalizmus pályája olyan tartósan lejt jobbra, hogy a baloldal... elvben... csak véletlenszerűen kerülhet(ne) kormányra. A gyakorlatban az ellenkezőjét tapasztaljuk: a jóléti nyugat társadalmai már-már doktriner módon bal-liberálisak, szélsőségesen ellenzik a jobboldalt (lásd: összpárti blokk Marine Le Pen ellen), meggyőződéseik észérvekkel megingathatatlannak tűnnek. Mi a magyarázat erre az ellentmondásra?

A médiatöbbség: a gazdaságot a jobboldal képes eredményesen működtetni, a közvéleményt viszont a média képes eredményesen alakítani. Ahol bal-liberális médiafölény, netán -hegemónia van (az összes nyugati országban), ott a közvélemény is ennek megfelelően alakul.

Őszintébb médiaaktivisták – keresztkérdések hatására – el szokták árulni, milyen értelemben tartják magukat független-objektívnek, dacára annak, hogy sziklaszilárd bal-liberális értékrenddel és elfogultsággal rendelkeznek: önként, szabadon és „ingyen” ilyenek, TEHÁT – érvelésük szerint – függetlenek és objektívek. Külső nézőpontból persze szélsőségesen elfogult bal-liberálisok. Klasszikus médiamondás szerint a hír szent, a vélemény szabad. Külső nézőpontból inkább így fest a helyzet: a bal-liberális elfogultság szent, a hír meg szabadon torzítható bal-lib narratívákba.

Eredetileg pozitív a médiatörténet: adott egy konzervatív közéleti-politikai fölény, ezt ellensúlyozza a bal-liberális médiatúlsúly. Mára negatívba fordult: adott egy bal-liberális médiahegemónia, ami érdemeiken felül kiszolgálja és tolja a bal-liberális közéleti-politikai narratívákat. A tőlünk nyugatabbra lévő országokban ez magyarázza a tartós, és érdemekkel alá nem támasztott bal-liberális fölényt.

A magyar példa (Berlusconi olasz médiabirodalma mellett) jelzi, hogy amint rés támad a bal-lib hegemóniában, a választók elkezdik jóléti és egyéb érdemeik szerint mérlegelni a jelölteket, így csakhamar a jobboldal kerül helyzetbe. Amerikai példa is van: amint a konzervatív Fox News megjelent egy-egy város kábeltévés csatornaválasztékában, a közvélemény néhány hét alatt jelentősen jobbra tolódott. Ez nem jelent jobboldali fölényt, csupán keskeny rést a bal-lib hegemóniában, és máris mekkora a hatás...

A jövőre nézve az következik a fentiekből, hogy a bal-lib médiahegemóniának mindaddig gyengülnie kell, amíg a bal-jobb esélyek nagyjából ki nem egyenlítődnek.

Vagy az, hogy a baloldalnak irányt kell váltania, ha tényleges érdemek alapján akar kormányra kerülni.

Előnyben a jobboldal?

Az előző poszt olvasói számára már világos, hogy rövid távon igen (lásd: Maslow-piramis, alapszükségletek, egzisztenciális válság), de mi lesz hosszabb távon?

Fontoljuk meg, miről szól a jobboldaliság: arról, hogy a keményen dolgozó és adót fizető többséget meg a termelő gazdaságot támogató emberek magukra költik az így elérhető pénzt, miközben dúskálnak a hatalomban. A gépezetükbe akkor kerül homok, ha az adót nem fizető rászorulók nehéz helyzete már együttérzésre hangolja a társadalom többségét – helyzetbe hozva a baloldalt.

A gazdaság „láthatatlan keze” azonban roppant erős, így a gazdaságfejlesztéssel nehéz mellényúlni. Ami valós piaci profitot hoz, szakképzett munkahelyet teremt, az valamilyen szinten automatikusan általános jólétet is biztosít. Hogy akinek mégsem, és önhibáján kívül, azzal mi lesz? Amíg ez értelmiségi szociológusok megélhetési aggodalma, addig semmi figyelemre méltó nem lesz, marad a jobboldali kormány a maga retorikájával (miszerint: tanújjá, mer megbux, dógozzá, mer attó lesz zséd). Ennek alapján kijelenthetjük, hogy a jóléti kapitalizmus pályája – az Adam Smith által leírt okokból – tartósan a jobboldal felé lejt.

A fő szabályként alkalmazott újraelosztás árt a gazdaságnak, ebbe bukott bele a szocializmus. Az újraelosztás teljes hiánya megbuktatná a jobboldalt, ám a kezelhető szintű újraelosztás gyakorlatilag folyamatosan helyzetben is tarthatja. Tanulságos a brit példa: Tony Blair alatt a Munkáspárt féljobboldalivá vált, ám ez sem volt elég a valódi jobboldal legyőzésére. Most újra a Munkáspárt esélyes, mert a konzervatívok a háborús retorika közepette elhanyagolták a gazdaságot. Ha ez nincs, a baloldal nullaközeli reményekkel indulna a pár napon belüli választásnak.

Ráadásul, a gazdaság láthatatlan keze mellett ott az önellentmondás veszélye is: a baloldalt hitelteleníti, delegitimálja a trópusi szigetekről posztolás, mert az elvben felkarolt „szegény elnyomottak” piros hóesésben sem jutnak el oda. A jobboldalt ugyanez nem hitelteleníti, sőt: a támogatott keményen dolgozó adófizetők is megengedhetik maguknak, az ő értékrendjükben ez legitim.

Úgy tűnhet tehát, hogy baloldalinak lenni mazochista kivárás... arra, hogy a helyzet végre egyszer rossz legyen, vagy a jobboldal nagyot bénázzon. Ám az előző posztban írottakra tekintettel ne hatódjunk meg: a szavazatok 5%-ának megszerzése is annyi pénzzel és hatalmi kiváltsággal jár, hogy senkit nem kell sajnálni, aki a nagypolitikában „senyved”. Utálni sem kell: aki irigyli a mérhetetlen pénzt és hatalmat, menjen maga is „senyvedni”.

Válságban a baloldal?

A magyar, osztrák, francia és más választási eredmények alapján a baloldal visszaszorulóban van, de válság ez? Ha igen, akkor csak az ideológiai gondolkodásé.

Fontoljuk meg, miről szól a baloldaliság: arról, hogy a szegényekkel és elnyomottakkal elvileg mélyen együttérző emberek újraelosztás címszóval lenyúlják az adófizetők pénzét, és elköltik... jórészt magukra. Logikus, hogy amikor az adófizetők nadrágszíjat húznak, a „baloldaliság”-nak annyi.

A járvány, a háború, a gazdaság – hadiiparon kívüli – visszaesése momentán nem lelkesíti arra az adófizetőket, hogy a kemény munkával keresett pénzükből értelmiségi „jóemberek” dúskáljanak, mindössze ez tükröződik a választási eredményekben. Ha javul a helyzet, a baloldal is visszakapaszkodik, hiszen a retorikájára mindig lesz társadalmi igény.

A nagypolitika technokrata értelmezése: ügyvédi (jogalkotói) gondolkodású emberek lefedik minden társadalmi réteg fellengzős dumák iránti igényét, aztán a szavazatok arányában elosztják maguk között a pénzt és a hatalmat. Lehet más a politika? Szólhat ennél többről? Elvétve és átmenetileg talán igen, de lényegében jobb, ha hozzászokunk, hogy fő szabályként nem szól többről.

Mi következik ebből? Hogy jelenleg az alapszükségletekre és gyakorlati tennivalókra összpontosító fellengzős dumákra van nagyobb igény. A baloldal is gyárthat persze ilyeneket, és egyből kijön a válságból – csak mintha tiltaná a vallása. Vagyis az ideológiája.

Amint enyhül az egzisztenciális válság és kielégülnek a Maslow-piramis szerinti alapvető szükségletek, újra megnő a lelkesedés az iránt, hogy együttérző retorikájú emberek az adófizetők „újraelosztott” pénzén a francia riviéráról meg trópusi szigetekről posztoljanak a „szegény elnyomottaknak”.