Heves vita folyik arról, hogy mi lenne a világ ideális állapota: a muszlimok szerint egy Istennek közvetlenül alávetett kalifátus, a keresztények szerint a világtól elhúzódó, lelkileg emelkedett állapot, a buddhisták szerint egy boldog megsemmisülés felé haladó helyzet, a konzervatívok szerint a nagyszüleink világa, a liberálisok szerint a rátermetteknek kedvező szabadság, a humanisták szerint a vallás nélküli emberközpontúság, a judaisták szerint pedig akár mindezek kombinációja, csak judaista irányítás mellett.
A világuralomra törő vallások közötti nézeteltéréseket nem lehet rövid távon rendezni, ezért most inkább a vallásokat elvben meghaladó humanista álláspontot, illetve annak fenntarthatóságát elemzem. Logikusnak tűnik, hogy mivel biológiailag lényegében egyformák vagyunk, emelkedjünk felül a kulturális-vallási-bőrszínbeli különbségeken, és éljünk egyetlen nagy, boldog családként. Mennyire logikus ez a gyakorlatban?
Álláspontom szerint ez az elképzelés olyan sok akadályba ütközik a való világban, hogy nem is igazán nevezhető elképzelésnek, inkább romantikus téveszme.
1. Hiába vagyunk biológiailag egyformák, ha egy felnőtt ember magatartásában ez a legkevésbé fontos elem. A vegyes házasságok általános kudarca arra int, hogy a kultúrák közötti különbségeken nem lehet tartósan felülemelkedni, mert ezek a különbségek valójában meghatározóak. A nyelvtanulásra ideális gyermek- és kamaszkor végével az ember fokozatosan elveszíti a rugalmasságát annak érdekében, hogy beilleszkedjen a helyi társadalomba, és a közösség boldog, kiteljesedett tagja lehessen. Tény, hogy van kb. 5%, aki egyáltalán nem veszíti el a rugalmasságát, de tény az is, hogy az ilyen ember cserébe nem illeszkedik be a helyi társadalomba, így a rugalmasságból adódó előnyét nagyjából ellentételezi a sok életvezetési hátrány (instabil kapcsolatok, elhanyagolt gyerekek, a helyi közösséggel szemben megfogalmazott identitás).
2. A vallások/világnézetek közötti különbség egyben közéleti különbségeket is jelent, az iszlámból a kalifátus politikai rendszere következik, a kereszténységből a demokrácia (sőt meritokrácia), a judaizmusból az apartheid, a buddhizmusból a kasztrendszer, a humanizmusból pedig a világi diktatúra. Ha demokráciában gondolkodunk, akkor valójában csak egy irányzat alkalmas rá. Nem szoktuk tudatosítani, de a szélsőség és az előítéletek elleni harc is kizárólag keresztény háttérben folyhat, hiszen minden más irányzat beépítetten tartalmazza a szélsőséget és az előítéleteket, amelyek ellen értelemszerűen nem küzdhet, mivel akkor önmagát számolná fel.
3. A szélsőség és előítéletek elleni harchoz partner is kellene, és nem csak az emberiség többsége vonakodik partnerré válni, hanem a nyugati így-úgy keresztény társadalmak többsége is. Az előítéletesség elleni „koncepció"-ra nyugaton kívül sehol nem vevők, ám nyugaton sem vevők rá annyian, hogy az stabil többséget biztosítana. Ha az előítéletellenesek néhány évig előretörnek, rövidesen felzárkózik a szélsőjobb, hogy ellensúlyozza a túlkapásaikat. Erre szokták azt mondani, hogy Európa „fasizálódik". Európa ilyenkor valójában szembenéz az előítéletmentesség illuzórikus voltával és azzal, hogy az előítéletmentesség harcosai a szélmalomharcból próbálnak megélni (magyarán: megélhetési szélmalomharcot folytatnak), ami a szép jelszavak ellenére sem kívánatos.
4. Az a kevés előítéletmentesség, amit az utóbbi évtizedekben sikerült elérni, nagyon sokba kerül. Franciaország például a „köztársaság" világi eszméje nevében háttérbe szorít minden vallást, szélsőséget és előítéletet, de ez mostanában több tízezer rendőr állandó készültségét és a veszélyeztetett létesítmények (pl. a mecsetek és zsinagógák, valamint a zsidó iskolák) folyamatos védelmét igényli, és hosszú távon fenntarthatatlannak látszik. Érdemes az előítéletmentesség jegyében beengedni az előítéleteseket, majd azután az adófizetők pénzén védekezni ellenük? A francia válasz inkább sejthető, mint megjósolható, de az világos, hogy Európa egésze nem kér az efféle konstrukciókból. A józanul gondolkodó adófizető úgy okoskodik, hogy ha elfogadjuk az előítéletek, vallások és kultúrák megszüntethetetlenségét, és a gyakorlati békés jólétre összpontosítunk, akkor kevesebb pénzből több eredményt tudunk elérni.
A fentiekből az következik, hogy az emberiség soha nem fog előítéletmentes állapotban vagy kultúr- és vallássemlegességben élni, ebből az adottságból kell kihozni a lehető legjobbat. Gazdasági példával: a tőkés társadalmakban mindig van némi munkanélküliség, részben munkahelyek közötti váltás, részben átképzés, részben pedig a piaci változások miatt. Ezt strukturális munkanélküliségnek nevezik, és épeszű gazdasági szakember nem harcol ellene, mert tudja, hogy megszüntethetetlen. Ha erőnek erejével „piaci" munkát akarnánk adni mindenkinek, azzal felszámolnánk a piacot, tönkretennénk a gazdaságot. A munkanélküliség csökkentésére azt szem előtt tartva célszerű törekedni, hogy az állástalanok aránya lehet alacsony, de nulla sosem lehet. A kultúrák esetében is célszerű elfogadni az emberi természetből következő „strukturális" adottságokat, és csak akkorát markolni, hogy a végén a lehető legtöbb maradjon a kezünkben.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése