Sokakban elhomályosult - vagy ki sem élesedett -, hogy milyen eseménysornak köszönhető a más országokban véres merényletekhez, nálunk eddig szerencsére csak heves vitákhoz vezető menekültáradat. Érdemes feleleveníteni. Nem Évától és Ádámtól indulva, de elég messziről ahhoz, hogy összeálljon a nagy kép.
A ma már minket is érintő történet Afganisztánban kezdődött, amelyet a hidegháború egyik fejezeteként megszállt a volt Szovjetunió. Az Egyesült Államok a szovjetek alóli felszabadítás érdekében számos helyi harcost képzett ki, többek között egy Oszáma bin Láden nevűt is, aki valójában szaúdi keményvonalas dzsihadista volt, de az amerikaiak ezt akkor, a kommunista-kapitalista hidegháborús forgatókönyvben, még nem látták problémának. A felszabadítás megtörtént, a Szovjetunió kivonult, ám a kiképzett a kiképzői ellen fordult, és megszervezte a szeptember 11-i terrortámadásokat. Az ok az elvilágiasodó, erkölcstelen nyugati „fertő" iszlám szemléletű elutasítása, a világ muszlimmá tételének szándéka akár erőszakkal is, arabul dzsihád.
A terrortámadás sokkolta az addig minden komoly háborúból sértetlenül kikerülő Egyesült Államokat, és válaszul megkezdődött a „terror elleni háború", amelyet diplomáciai okból nem akartak „dzsihadizmus elleni háború"-nak hívni. A cél: Francis Fukuyama politológus jóslatának valóra váltása, miszerint a szekuláris-liberális demokrácia világméretű győzelmével „véget ér a történelem". Az amerikai liberális demokrácia alkalmasnak látszott a világméretű bevezetésre. Már csak meg kellett találni a terroristák kiképző központjait és a liberális demokrácia fő ellenségeit, a martalóc államokat (rogue states) és martalóc diktátorokat (rogue dictators). Kiképző központként az afganisztáni-pakisztáni határvidéket sikerült beazonosítani, martalóc államként Irakot, martalóc diktátorként az iraki szunnita Szaddám Huszeint. Megkezdődött Irak „felszabadítása" a martalóc diktatúra alól.
Az óriási hadi fölény győzelmet hozott, és úgy tűnt, a folyamat valóban a liberális demokrácia kiépítése felé tart. Ám Irak ekkor szétesett. Az ok: az Egyesült Államok úgy vélte, hogy a síita muszlimoknak el lehet magyarázni, hogy ne akarják leverni a szunnitákon a szunni kisebbségi diktatúra alatt elszenvedett történelmi sérelmeket. Kinevezett egy síita bábelnököt, megeskette, hogy egyformán jól, liberális demokrataként bánik majd mind síával, mind szunnival, és kezdődhetett volna az ország újjáépítése. Ehelyett a bábelnök elkezdte leverni a szunnitákon a régi sérelmeket, és kitört a káosz.
A síita-szunnita konfliktusról dióhéjban: Mohamed halálakor azonnal összevesztek a követői, az egyik tábor szerint a mozgalom jogos örököse az ifjú Ali, Mohamed kedvenc veje lett volna (ezek a síiták, azaz Ali-párt). A másik tábor szerint a jogos örökös Mohamed idősebb veje, a vezetőként bevált Abu (ezek a szunniták, azaz hagyománypárt). A két tábor közötti feszültségek a kalifák rendszeres meggyilkolásához vezettek, és csakhamar a szunniták kerültek fölénybe. Az Ali-párt föld alatti mozgalomként tovább szervezkedett, és máig fennmaradt, 10%-os arányban. A muszlimok 90%-a szunnita. A síita-szunnita konfliktus eldönthetetlen és megnyerhetetlen, de egyik tábor sem fogadja el a status quot. Az iszlám világ összes konfliktusa síita-szunnita jellegű.
Az ország három térségre szakadt. Irak déli része síita, ott örömmel fogadták az amerikaiak által kinevezett síita bábelnököt. Irak középső része azonban szunnita, ott kategorikusan elutasították - ebből az országrészből lett a mai Iszlám Állam. A szunniták Irakban épp kisebbségben vannak, de sokkal elszántabbak, ezért az Iszlám Állam erősebb a déli síita országrésznél. A nyugati katonai hírek nem mondanak igazat az Iszlám Állam elleni sikerekről, a szunniták ugyanis ahhoz elegen vannak, hogy ne lehessen őket erőszakkal a déli síiták alá vetni. Más szóval, az Iszlám Állam mint Közép-Irak feltétlenül győzni fog. A nyugati hírforrások erősen gondolkodnak, hogyan lehetne ezt szépen prezentálni, és közben nem arcot veszteni, de még nem találták ki a megoldást. Hitler sem tudta kitalálni, hogyan lehet Sztálingrádot győzelemként eladni, a nyugatiaknak sem sikerül majd a szunnita Közép-Irak elleni kudarcot győzelemként bemutatni.
Irak északi részén viszont a kurdok vannak többségben és folyamatos konfliktusban egyrészt a szunnita irakiakkal, másrészt a törökökkel, akiknél szintén vannak kurd területek. Az Egyesült Államok úgy gondolta, hogy jó ötlet a kurdokat felfegyverezni és ráuszítani Közép-Irakra. A törökök viszont nagyon rossz ötletnek vélték ezt, mert kurd elszakadástól félnek, és a kurd szeparatisták ellen harcolnak. Fegyvereket küldenek Közép-Irakba, magyarán az Iszlám Államot támogatják, miközben látszólag Amerika szövetségesei.
A nemrégiben levert török puccskísérlet mögött radikális iszlám erők állnak, amelyekkel az elnök most leszámol. Ez nyugatról csúnyán, antidemokratikusan néz ki, de ha nem történik meg, Törökország bedőlhet, egyik pillanatról a másikra dzsihadista rémállamba mehet át, amely immár nyíltan szembefordul a nyugati országokkal, és az Iszlám Állammal (Közép-Irakkal) szövetkezik. Pillanatnyilag azért célszerű szurkolni, hogy a török elnök kemény intézkedésekkel megőrizze azt a kevés demokráciát, amennyi egy muszlim lakosságú országban egyáltalán lehetséges, és ne veszítsen a dzsihadista erőkkel szemben.
Ez a komplex helyzet magyarázza, miért húzódik el a konfliktus, amely a menekülthullám egyik részét elindította. Az eredmény valószínűleg az lesz, hogy Dél-Irak síita államként, amerikai irányítás alatt működik, Közép-Irak szunnita államként (Iszlám Állam néven?) önállóvá válik, Észak-Irak pedig Kurdisztán néven jelenik majd meg, de a török kurd területek nélkül, mert azokat nem tudja elszakítani Törökországtól. Törökország közben puha diktatúrává válik, hogy ne kerüljön dzsihadista irányítás alá. Ez azonban még évekig eltarthat, és közben áradnak a menekültek.
A menekülthullám másik forrása Afrika, amelynek északi részén az Egyesült Államok elindította az „arab tavasz" néven ismert „demokratizálódást". Ott mára elvben demokráciáknak kellene lenniük, de a diktátorok elűzése nem demokratizálódást, hanem káoszt hozott. Az ok: a muszlimok erős kezű, törzseket erővel egyesítő kalifákban, és nem fékek-ellensúlyok kifinomult rendszerében gondolkodnak. A liberális demokrata nyugatiak egyáltalán nem értik ezt a kalifaközpontú gondolkodást, újra és újra elcsodálkoznak, hogy miért nem kell a térségben élőknek a demokrácia.
A liberális demokrácia alapja dióhéjban: a liberális demokráciák észak-nyugati protestáns többségű országokban alakultak ki, sehol máshol. A kereszténység protestáns felfogása toleranciát, individuum-központú szemléletet hirdet, ez a szemlélet vezetett a ma ismert liberális demokráciákhoz. A liberális demokrácia megtűr minden világnézetet, de egyik egyeduralmát sem engedi meg, miközben azért ragaszkodik a belsőleg megélt keresztény értékrendhez. E nélkül a szemlélet nélkül liberális demokrácia nincs sehol, és szerintem nem is teremthető. Fukuyama mindössze annyiban tévedett, hogy a szekuláris-liberális demokráciát vélte exportálhatónak, szemben a nyugati keresztény alapú liberális demokráciával. Ez az apró tévedés azonban rengeteg polgári áldozathoz, emberiesség elleni bűntettekhez vezetett, és Hágába juttathatja az erőszakos szekuláris terjesztőket. Liberális demokrácia csakis nyugati keresztény alapra építhető. Az iszlámban nincs tolerancia még az Ali-Abu nézeteltérés muszlim harcosai között sem, nemhogy bármi/bárki más iránt. Az iszlám világban nyugati keresztény szemlélet nélkül sosem lesz liberális demokrácia, márpedig dzsihadistáknak nehéz lesz eladni a nyugati keresztény szemléletet, főleg mert eddig meg sem próbáltuk, csak most vettük észre, hogy előfeltétel.
Az észak-afrikai diktatúrák az arab tavasz előtt feltartóztatták a menekülthullámot, mert egyszerűen nem lehetett rajtuk megfizethető áron átutazni. A mai meggyengült államok azonban porózusak, átengedik az Afrika szegény területeiről és dzsihadista övezeteiből menekülő gazdasági migránsokat, akik viszonylag akadálytalanul eljutnak a Földközi-tenger partjára. Innentől már mi is látjuk a sorsukat.
Az Egyesült Államok az összes közel-keleti és afrikai menekültprobléma kiváltó tényezője, miközben gyakorlatilag nem fogad be menekülteket, és mással - leginkább Európával - vitetné el a balhét. A brüsszeli elit maga is hisz a fukuyamai világi-liberális demokráciajóslatban, ezért vállalkozott rá, hogy a menekülteket letelepíti Európában, mondván, hogy nem számít a vallás, nem számít a világnézet, nem számít az értékrendbeli különbség, ez mind megoldódik a boldog fukuyamai távlatban. Csakhogy a brüsszeli elit elfelejtette megbeszélni az európai emberekkel, hogy ők mit gondolnak erről.
A magyar kormány válaszul megkérdezi az általa elérhető európai embereket, hogy mi a véleményük. Eljutottunk a heves belpolitikai vitákat kiváltó pillanatnyi helyzethez, amely láthatóan nem kezelhető a rég megásott népi-urbánus lövészárkokból, mivel túlmutat a provinciánkon. A felismerés, hogy
- ismét - beáldozhatóként kezelt gyalogok vagyunk egy világméretű sakkjátszmában, így a számunkra hátrányos helyzetet csak a játszmát irányító vezérkarnál lehet értelmesen felpanaszolni, lehűtheti az indulatokat, és egységes üzenet megfogalmazására ösztönözhet.
Nem rossz ez az összefoglaló, de azért egy-két pontosítás szükséges:
VálaszTörlés- Igaz, hogy ez első kalifaválasztásnál is felmerült már Ali neve, de itt még nem volt komolyabb konfliktus, Abu Bakrt meglehetős egyetértésben választották meg. Ali pártja a harmadik kalifa, Oszmán alatt tett szert jelentőségre, de a kalifa megöléséért nem Ali, hanem egy lázadó csoport volt felelős, akik legfeljebb igen lazán kötődhettek Ali pártjához. Ali maga soha nem tört hatalomra, egyetértéssel választották kalifává. Kalifasága során Alit is egy lázadó csoport ölte meg. De a tulajdonképpeni síizmus még csak nem is innen, hanem Ali fiának, Husszeinnek a lemészárlásával veszi kezdetét.
Az viszont igaz, hogy az szunnita-síita konfliktus, és az iszlámban jelen levő egyéb elkülönülő irányzatok mind politikai-hatalmi és nem vallási jellegűek. Ezek a konfliktusok tényleg eldönthetetlenek, mert a maga szempontjából mindkét félnek igaza van.
- Irakban számbelileg a síiták vannak többségben, bár kisebb területen élnek, mint a szunniták.
- Az, hogy a török puccskísérlet mögött pontosan mi áll, csak találgatni lehet.
Köszi a pontosítást, amit a síitizmus kezdetéről írsz, nem vág teljesen egybe az én adataimmal. A Wikin ez olvasható: „Sunni Islam primarily contrasts with Shi'a Islam, which holds that Muhammad's son-in-law and cousin Ali ibn Abi Talib, not Abu Bakr, was his first caliph." Tehát már az első kalifán összevesztek. Tény, hogy Ali nem rögtön tiltakozott Abu kalifasága ellen, de mivel az első három kalifa merénylet áldozata lett, végül ő is sorra került, és szintén erőszakos halált halt. A balhé azóta is tart, és nem várható, hogy pont a nyugati liberálisok tesznek demokratikus pontot a végére - hiszen még meg sem értették, egyáltalán miről van szó. Egy ilyen konfliktusnak nem lehet „skacok, ne izéljetek már egymással, szeretkezzetek, ne háborúzzatok" felkiáltással véget vetni.
TörlésAbban viszont igazad van, hogy Irak többsége síita, javítom is a szöveget. A jelek szerint amennyivel kevesebben vannak a szunniták, annyival erőszakosabbak és elszántabbak, ettől olyanok az erőviszonyok, mint ha többen lennének. A Wiki polgárháborúként értelmezi az iraki sía-szunni konfliktust. Ezért tudott elszakadni Közép-Irak a szunnitákkal Iszlám Állam néven.
A török puccskísérlet mögött akár egy önpuccs is állhat, leszámolási szándékkal, amire szükség lehet a hatalmi konszolidáció érdekében. Valóban csak találgatunk, de egy puha iszlám puccsban nem lenne valódi veszély, az elnök maga is az iszlám testvériség aktív tagja. Következésképp talán egyáltalán nem volt puccs, vagy valószínűleg a keményvonalasok kísérlete volt.
Köszönöm az értékes segítséget.
Eléggé bonyolult a történet, nem lehet pár sorban teljes képet adni, de azért pontosítsuk még egy kicsit:
TörlésVoltak persze már az első kalifaválasztásnál is ellentétek, de hát milyen demokratikus(!) választásnál nincsenek? Mindenesetre Abu Bakrt meglehetős egyetértéssel választották meg. Abu Bakr halála előtt kijelölte utódját, Omárt, tehát itt nem volt helye vitának. Omár halála előtt nem tudott egyértelműen dönteni, ezért egy 6 fős testületet jelölt ki, hogy válasszanak maguk közül kalifát. Így választották meg Oszmánt, és itt kezdődtek a komolyabb ellentétek, mert Oszmán maga talán érdemes volt a posztra, viszont a legnagyobb hatalmú mekkai család, az Omajják álltak mögötte, akik nagyon erőteljesen próbálták rátenni a kezüket az egész birodalom irányítására. Ráadásul ez a család nem volt úgymond "igaz hívő", csak mivel ekkor már a hatalom útja csak az iszlámon keresztül vezetett, elfogadták azt. Nem is volt alaptalan a tőlük való félelem, mert Ali halála után 100 évre magukhoz is ragadták a kalifaságot. Tehát nőtt az elégedetlenség Oszmán ellen, majd végül egy felkelő csoport meggyilkolta. A kalifaságot rögtön Alinak ajánlott fel, de ő először vonakodott elfogadni, hogy egyértelművé tegye, nincs köze a felkelőkhöz.
Az első kalifa, Abu Bakr egyébként természetes halállal halt meg, de a három utódát már tényleg merénylők gyilkolták meg.
Tulajdonképpen mondhatjuk, hogy a hatalmi harcok már kezdettől fogva meghatározták az iszlám birodalom alakulását. De ez nem iszlám sajátosság, az arab vérmérséklet esetleg csak hevesebbé tette ezeket a konfliktusokat. És valóban, a szunnita-síita törésvonal még ma is komoly konfliktushelyzetet teremt. Sikeresebb, nyugodtabb időszakokban enyhültek ezek az ellentétek, nagy részben azért békés volt az egymás mellett élés, de problémás helyzetekben mindig előjön ez a konfliktus is.
Ja, és az idézett mondattal kapcsolatban:
TörlésA síiták tényleg nem fogadják el az Ali előtti kalifákat (és az Ali utániakat sem). De a síizmus, mint olyan, Ali fiának, Husszeinnek a halála után jött létre. Tehát ez az el nem fogadás visszamenőleges. Ali pártja annak idején, ha vonakodva is, de elfogadta a megválasztott kalifákat.
A te mércéddel mérve, az Iszlám Állam dzsihadistái sem iszlám sajátosság, hanem az arab vérmérséklet tette őket esetleg hevesebbé?
TörlésA nők kőmacsó elnyomása sem iszlám sajátosság, hanem arab vérmérséklet? A politikai ellenfelek legyilkolása demokratikus vita helyett szintén arab vérmérséklet? Az ellenvélemények iránti zéró tolerancia és a Korán fafejű fanatikus védelmezése szintén arab vérmérséklet dolga?
Ha így van, akkor lehet, hogy nekünk itt nyugaton az arab vérmérséklettel van problémánk? Van ötleted, hogyan lehetne lehűteni a bevándorlók vérmérsékletét?
Itt is összetettebb a kép annál, hogy pár sorban választ és megoldást lehetne adni. Szerintem jelentős szerepe van az egészben a vérmérsékletnek, de persze szerepe van az iszlámnak, a törzsi hagyományoknak, és egyfajta nacionalista jellegű gondolkodásnak is (azért "jellegű" mert az araboknál a klasszikus értelemben vett nacionalizmusról nem beszélhetünk).
TörlésA vérmérséklettel, habitussal pedig nem nagyon lehet mit kezdeni. Az olyan, amilyen. Itt csak nagyon lassú változások képzelhetők el, de azok is csak akkor, ha valamilyen hatás egyöntetűen érvényesül az egész kultúrában. Persze a nyugati kultúra elég nagy hatást gyakorol az iszlám világra, de ez a hatás nem biztos hogy jó irányba viszi a dolgokat. Ők a nyugati világot egy gazdag, de erkölcsét, hagyományait vesztett, dekadens világnak látják, egyfajta második Római Birodalomnak, amihez vegyes érzelmekkel viszonyulnak. Egyrészt irigylik a gazdagsága, technikai fejlettsége miatt, egyesek talán még a társadalmi és kulturális szabadsága miatt is, de ugyanakkor megvetik az erkölcstelensége miatt. És általában gyűlölik bizonyos történelmi és aktuálpolitikai sérelmek miatt. Az átlag muszlim meg van arról győződve, hogy erkölcsi fölényben van a nyugattal szemben, és bizonyos szempontból igaza is van. Az Iszlám Állammal, terrorizmussal persze már elveszik ez az erkölcsi fölény, de a muszlimok erre úgy tűnik, kevéssé érzékenyek.
A vérmérsékletre visszatérve, a heves természetűeket megfelelő erejű szigorral lehet csak kordában tartani. Más utat nem nagyon látok. Az Oszmán Birodalom elég sokáig kézben tudta tartani a térséget, a (félig-meddig) helyébe lépő Nyugat csak zűrzavart okozott. A törököknek kár volt a nacionalista utat választani, de most már nem tudnak kihátrálni belőle (mondjuk, nem is akarnak, egyszerre próbálják megvalósítani a nemzetállami és a regionális középhatalmi elképzeléseket, de ez együtt nem fog menni).
A nők "elnyomásáról", az iszlám demokratikus hagyományairól, toleranciájáról sokat lehetne beszélni, és arról is, hogy ezek az elvek miért nem érvényesülnek mindig az iszlám világban, miért csapnak át időnként az ellentétükbe. Sytka legutóbbi cikke is jó adalék ehhez a témához. Mindenesetre én úgy gondolom, hogy az iszlám az alapvető erkölcsi kérdésekben közelebb áll ahhoz a természetes és normális értékrendhez, amit korábban a Nyugat is képviselt. A nyugati világ távolodott el saját értékeitől és hozott be már az abszurditásig menő változásokat. Az iszlám világgal való (nem teljesen konfliktusmentes, de alapvetően békés) együttélés kulcsa az lenne, ha visszatérnénk saját erkölcsi értékeinkhez, ugyanakkor maximális szigort alkalmaznánk a terrorizmussal és mindenfajta törvényszegéssel szemben. A mai helyzetben ez persze naiv utópia.
Mi a helyzet a keresztény arabokkal? Szerinted náluk mit okoz a vérmérséklet?
TörlésA szabrai és satilai mészárlásról hallottál már? Megfelelő körülmények között a keresztény arabok is ugyanúgy viselkednek mint a muszlimok. Ők is arabok, ők is emberek.
TörlésJó a példád, köszi. Nem állítható, hogy az arab keresztények angyalok, száz-kétszáz évben egyszer náluk is elszakad a cérna. Nem helyes, elítélendő, nem felel meg Jézus tanításának. Ez azonban egészen más nagyságrend, mint a muszlim arabok esetében, ahol az erőszak mindennapos és helyeselt gyakorlat, ráadásul épp megfelel Mohamed tanításának és életpéldájának.
VálaszTörlésHa végigkövetjük a történelem menetét, a keresztények sosem tudtak mit kezdeni az iszlámmal: ha békésen álltak hozzá, akkor ledarálták őket. Ha erőszakhoz folyamodtak, akkor meg a saját elveikkel kerültek szembe. Ez a dilemma ma is.
A hinduk úgy oldják meg, hogy mindenkivel békések, kivéve a muszlimokat, akiknek visszamérnek muszlim mércével. Így sikerült viszonylagos egyensúlyt tartaniuk.