2017. október 3., kedd

Quo vadis, magyar ellenzék?

Az előző posztom óta eltelt jó néhány hónap, és az uborka csak zöldül tovább...
Botka László lemondása a miniszterelnök-jelöltségről újabb uborkazöldítő fejlemény. Legalább háromféleképpen értelmezhető.
1. Megpróbálta erővel összeszorítani a széttartó ellenzékieket, de nem volt hozzá elég erős. Szeretett volna hinni saját magának, de ehhez sem volt ereje. Nehéz a pálya. Az ellenzéki térfélen mindenkinek fontosabb a saját pecsenye sütögetése, mint a kormányváltás. Ideértve Botka Lászlót is, hiszen ha sikerül a terve, az övé lett volna a fő pecsenye, ennek hiányában pedig megsértődött – ha nincs jackpot, akkor inkább ne legyen semmi. Pedig ha komolyan veszi a saját érvelését, miszerint a kormány leváltható a vezetésével, akkor lemondás helyett elszánt retorikával mutatja meg, mire képes. Így azt mutatta meg, mire nem képes. Őszintén szólva, a szegedi polgármesterként régóta népszerű Botka László az országos porondra lépve olyan esetlenül botladozott, mint a fedélzetre leszálló albatrosz. Felejthetetlen óriásplakát-szlogenje („Fizessenek a gazdagok!”) az évtized viccének bizonyult, és – finoman szólva – megrendítette a bizalmat nem csak a nagypolitikai alkalmasságában, hanem a szellemi épségében is. Volt ugyanis egy korábbi politikai rendszer, amely megvalósította a szlogent, bele is bukott, és a hátunk közepére sem hiányzik.
2. Másfelől meglehet, hogy a vádaskodó retorikával előadott lemondás valójában beismerés: Botka úr is belátta, hogy nem akkora kaliber, amekkorát a helyzet kíván, és hogy nem sikerült felnőnie a feladathoz. A Gyurcsány Ferenccel folytatott ügyetlen szkanderezés sem tett jót neki, mert nem átütő sikert hozott, hanem meddő állóháborút. Ebben a forgatókönyvben viszont illett volna megnevezni valakit, aki Botka úr szerint alkalmasabb. Például Gyurcsány Ferencet.
3. Harmadfelől, Botka László talán erkölcsi aggályoktól hajtva mondott le: a ringben töltött rövid idő alatt megtapasztalta a besározódást, és nem tetszett neki a kevéssé wellness élmény. Elméletben bizonyára szép lenne a kupleráj királyává válni, és közben szűznek látszani – de a nagypolitikában még soha senkinek sem sikerült. Ebben az értelmezésben Botka úr levonta a dávidibolyai tanulságot, és csalódottan hazament simogatni a kalapgyűjteményét.
Ma nem látszik olyan ellenzéki figura a politikai sakktáblán, aki reális eséllyel indulhatna a kormány ellen. Szél Bernadett, aki magánszemélyként nekem nagyon szimpatikus, szintén nem miniszterelnöki kaliber. Gyurcsány Ferenc, akit vérbeli nagypolitikusnak tartok, csiki-csuki szereplő: nélküle az ellenzéknek esélye sincs győzni, vele viszont hiába van rá esélye, borítékolhatóan nem tudja azt kihasználni. Bajnai Gordon nem akkora favorit, mint amennyire „libás” híre kerekedett, Karácsony Gergely és Fodor Gábor pedig nem vérbeli nagypolitikusok. A karizmájuk homorú, azaz befelé dudorodik. Még egy koalát sem tudnának meggyőzni arról, hogy az eukaliptusz finom.
Kihagytam valakit? Hamarosan kiderül. A legzöldebb uborkaszezonban is adódhat meglepetés.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése