Természettudomány vs. hit?

Az utóbbi években számtalanszor kifejtettem a legváltozatosabb fórumokon, hogy a természettudománynak semmi köze a hithez, és fordítva. Közben tömörödött az érvelés, bízom benne, hogy ma már kompaktul érthető.

A természettudomány a látható-tapintható valóságot vizsgálja következetesen, módszeresen, változatlannak tételezve a törvényeit. A természettudomány hatókörébe tartozó objektumok és jelenségek viselkedése modellezhető, előrejelezhető, a velük kapcsolatban végzett kísérletek tetszés szerint megismételhetők, ellenőrizhetők. A természettudomány világa emberi irányítás alatt áll. Kifürkészhető.

A hit pedig egy – emberi nézetben – következetlen, változó és kiszámíthatatlan Istenre vonatkozik, akivel kapcsolatban nincs látható-tapintható adatunk, akinek a viselkedése nem modellezhető, nem kiszámítható, és akivel nem lehet sikerrel kísérletezni. Isten világa definíció szerint nem áll emberi irányítás alatt. Kifürkészhetetlen.

A két terület közötti kibékíthetetlen ellentétből következik, hogy a természettudománynak nem tárgya az Isten-kérdés, a hit pedig nem tud a maga szempontjaival sikeresen beavatkozni a természettudományba. Egy természettudós lehet hívő vagy sem, a természettudománytól ehhez nem kap határozott támpontokat. Egy hívő pedig lehet egyben természettudós is, ha szellemileg tisztességesen vizsgálja a látható-tapintható valóságot, és nem kever bele hitbéli meggyőződéseket.

Konkrét példa: Isten létét nem lehet olyan alapon vitatni, hogy műszereink sehol sem mutatták ki (ez műszerrel definíció szerint soha sem fog sikerülni); az evolúciós modell megalapozottságát pedig nem lehet olyan alapon vitatni, hogy a folyamat külső intelligencia beavatkozásának az eredménye is lehet (a természettudományos módszertan kizárja a hatóköréből a külső intelligenciát, függetlenül annak potenciális lététől).

Ha az ujjamat egymás után százszor bedugom a konnektorba, százszor megráz az áram. Szólhatok száz ismerősömnek, hogy ők is próbálják ki, az eredmény nem marad el. Na most, Istennel semmi ilyet nem lehet előadni, mert az áram a mi irányításunk alatt áll, Isten pedig szuverén. Ha a gravitáció is szuverén lenne, és kiszámíthatatlanul viselkedne, a gravitáció is kívül esne a természettudomány hatókörén.

A természettudósok némelyike azért beszél – illetéktelenül – a hit ellen, mert szeretné, ha csökkenne a vallások befolyása. Ilyenkor érzelmi, és nem tudományos alapon beszél. Jogos az illetéktelenségére rámutatni. Nem jogos, nem helyes, és nem is okos dolog a hatásköri túllépést túlreagálva beleszólni pl. az evolúciós modellbe (legalábbis nem külső intelligenciára hivatkozva).

A természettudomány kritizálható a saját módszertana szerint (látható-tapintható, következetességi vagy mérési alapon), a hit pedig kritizálható az Istennel kapcsolatos kinyilatkoztatásokkal és feltételezésekkel összhangban (vagy azok ellentmondásaira hivatkozva), de a két ellentétes módszertan nem keverhető, mert így csak elbeszélhetünk egymás mellett.

Megfontolandó: ha ragaszkodnánk ahhoz, hogy csak a látható-tapintható, módszeresen leellenőrizhető valóság releváns, akkor irrelevánsnak kellene tekintenünk egyebek mellett a szeretetet, a szépséget és az emberiességet. Feltételezésem szerint ezt nem szeretnénk, különösen a harmadikról lenne fájdalmas lemondani. Nincs okunk tehát a relevánsnak tekintett dolgok körét a látható-tapintható és tudományosan kiszámítható dolgokra korlátozni.

Az emberiesség persze nem szuverén létező... Mivel Isten unikum, egyetlen a maga nemében, vele kapcsolatban nincs szilárd érvényű párhuzamunk. Legfeljebb intuitív alapon mondhatjuk, hogy aki szerint az emberiesség releváns, annak jó oka van Istent is relevánsnak tekinteni. Történelmi-tapasztalati adat, hogy az Istent irrelevánssá minősítő társadalmakban csakhamar az emberiesség is irrelevánssá vált, és hogy ezek a társadalmak rövid időn belül összeomlottak.