Úton a kereszt(y)én(y) együttműködés felé 4. rész

Amelyben kiábrándulunk a „legszebb” korszakból

Minden tudatlansága, félreértése és rosszindulata ellenére Martin Luthernek igaza volt abban, hogy korának egyháza elfordult Jézus lelkiségétől, és beégette a kereszténységet.

Ma a „Borgia pápákat” emlegeti az alultájékozott közönség – jelentem, összesen 1 darab Borgia pápa volt a történelemben, VI. Sándor néven, és a valóságban nem volt annyira rémes, hogy vele lehetne fémjelezni a katolikus egyház mélypontját. Viselt dolgait inkább a fő riválisa, bizonyos Guiliano della Rovere püspök-érsek-földesúr fújta fel, aki nagyon szeretett volna a székébe ülni... és II. Gyula néven végül bele is ült. A pápaságért folytatott gátlástalan kampánya egyik eszközeként feketítette be VI. Sándort, az utókor pedig a tények helyett a kampányprospektust vette át, és azt szajkózza a mai napig, holott a történészek kitartóan cáfolják.

Akinek ismerősen cseng a gátlástalan kampányvitéz II. Gyula neve, jól emlékszik: bizony, ő volt a megalomániás, aki grandiózus sírhelyként megrendelte magának a Szent Péter Bazilikát. És megvette mellé Michelangelo kb. egész életművét. Meg még pár tucat nagyszerű művész alkotásait.

Ha összerakjuk a tényanyagot, a katolikus egyház mélypontja nem annyira VI. Sándor Borgia pápához, mint a közötte és II. Gyula között folyó évtizedes rivalizáláshoz köthető. Miközben sorra halmozta a püspöki és érseki címeket, II. Gyula inkább volt hadvezér, mint egyházfi, az egyházi birtokokra bevételi forrásként tekintett. Ambiciózus szemeit végig Rómán tartotta. Ha ott egyszer megvethetné a lábát... és főhadiszállásnak használhatná pl. Velence ellen. Meg lóistállónak. Nagy Sándor Perzsiát akarta bevenni, II. Gyula a Vatikánt. Legalább harminc évi mesterkedésébe és sok-sok füllentésbe került neki (pl. Borgia Sándorról), továbbá komoly kenőpénzekbe is, de nem sajnálta az időt, energiát: bízott a busás megtérülésben. Végül is, ki dicsekedhet még akkora bazi nagy kriptával, mint ő? Mellesleg, II. Gyula alapította a „svájci gárdát”, a mindenkori pápa személyi testőrségét. Erre is, meg a Bazilikára is büszke az utókor.

Ami a viselt dolgokat illeti: VI. Sándornak az évek során számos szeretője volt, nyíltan vállalt négy gyermeket az első és leghosszabban tartó kapcsolatából. Ma azt mondanánk, hogy informálisan nem tartotta a cölibátust. Ha hivatalosan házasodhatott volna, talán megmarad egy partner mellett. A történészek cáfolják a fejére halmozott egyéb vádakat, szerintük ezeket II. Gyula és a kampánystábja eszelte ki. A hadvezér II. Gyulának egyetlen szeretője és egy darab törvénytelen fiúgyermeke ismert, fiatalkorából. A hölgyet az egyik rokonával vetette feleségül, és nincs olyan adat, hogy a pápasága idején bárkivel kapcsolata lett volna. A kortárs protestálók szerint persze volt neki, a saját neméből is, de a higgadt történészek ezt kreatív kampányhíresztelésnek találták.

Akárhogy is, levonva az összes fikciót a tényanyagból, VI. Sándor és II. Gyula mintha szégyent hozott volna az egyházra, áttételesen a kereszténységre: úgy viselkedtek, ahogy a világiak szoktak akkor és ma. Nem világinak voltak alkalmatlanok, hanem az egyház vezetésére.

És most tessék megkapaszkodni: ők voltak a reneszánsz pápák, a felszabadult, művelt, művészetpártoló mecénások. Azt tanuljuk a reneszánszról, hogy a napfény, a friss levegő, a humanizmus, a felszabadult boldogság csodálatos időszaka. Imádjuk Michelangelo lenyűgöző műveit, és utáljuk a műveket értékelő II. Gyulát? Kétfelé van az agyunk. Vagy a reneszánszról nincs valós képünk, vagy a „gaz” pápákról – vagy egyikről sem. Nem ártana fejben összerakni magunkat.

Ha VI. Sándort és II. Gyulát erkölcstelennek tartjuk, akkor a reneszánsz korszakot is annak kellene tartanunk. Ha utóbbit szépnek tartjuk, az előbbiek életét is annak kellene tartanunk. És mit tartsunk Luther felől? Savanyú volt neki a szőlő? Bizonyos, hogy nem volt a teológia zsenije, katasztrofálisan félreértette a bűnbocsátó cédulákat. Végül is, mi ellen tiltakozott? Leginkább a reneszánsz életforma ellen! Mitől határolódnak el felháborodottan a mai protestánsok? A reneszánsztól.

Ha az olvasó a személyes álláspontomat kérdezi, arra a szintézisre jutottam, hogy az evangéliumokban leírt Jézus nem volt reneszánsz személyiség, így a követői is okkal és joggal idegenkednek a „csodálatos” reneszánsztól. E téren Luthernek adok igazat, viszont azt gondolom, hogy túlreagálta az ügyet, hiszen nem a pápával, hanem korának világával volt általános problémája. Becsülöm azt a nagyon németes / északi tiszta naivitást, amellyel ragaszkodott a szavak és tettek összhangjához. Hasonló alkatú vagyok, bár nincs rajtam a puritánoknál divatos vaskalap. Aki cölibátust fogad, az éljen is cölibátusban – mondom Lutherrel együtt. Aki nem akar cölibátusban élni, az ne vállalja álságosan – nősüljön meg, mint Luther. Ez a becsületes megoldás. Az általa követelt egyházi reformok viszont túlnyomórészt már az életében, kisebb részben közvetlenül a halála után megvalósultak, a Tridenti Zsinat (1545-1563) eredményeként egy átfogóan megújult egyház állt a hívek elé. Elvi ok már nem volt a különállás fenntartására.

Gyakorlati ok azonban akadt bőven, és némelyik az utókor szempontjából is méltánylandó.

Folyt. köv.

Úton a kereszt(y)én(y) együttműködés felé 3. rész

Amelyben megismerjük Luthert, a magánembert

Luther nem csak bigottságból ragaszkodott az okafogyottá vált protesthez: a 95 pont megírása után után nyolc évvel megnősült. Magánemberként jól tette, sok boldogságot! Hat gyermeket nevelt fel, ez nagyon szép teljestmény. Egyházi közszereplőként viszont nagy bakit követett el, innentől ugyanis nem volt számára visszaút, a protestje túszává vált. Akár megvalósultak az általa követelt reformok, akár nem, abban volt érdekelt, hogy tovább tiltakozhasson. A legrosszabb rémálma az lehetett, hogy minden igénye teljesül – és ez be is következett.

Az okafogyottság nem szegte kedvét, mert tyúkperekre hangolt természettel rendelkezett. Ő volt a megosztó, akivel a végtelen továbbosztódás kezdődött. Aki nem értett vele 101%-ban egyet, azt azonnal kiközösítette, kiátkozta, méltónak tartotta a halálra. Ő az oka, hogy ma több tízezer így-úgy protestáns egyház van a világon, és hogy ezek minimális pozitív összefogásra sem képesek, legfeljebb a katolikusok szidásában élnek meg némi szándékközösséget.

Luther további gyengesége az ójudaistákhoz való viszonya volt: fiatalon bízott a hitszónoki képességeiben, azt hitte, szavára testületileg térnek majd meg a zsidók, elfogadva az általa bemutatott Jézust. Alábecsülte a célközönséget. A messiásvárók nem csak nem tértek meg, hanem egyenesen térítésbe kezdtek, és szép számban térítettek híveket az ójudaista hitre. Az addigra már öreg és beteg Luther éktelen dühbe gurult, ötszáz oldalas könyvben válogatott szidalmakkal halmozta el őket, közvetlen testi sértésre hívott fel ellenük. Bármelyik mai nyugati országban börtönbe kerülne gyűlöletbeszédért, továbbá rasszista bűncselekményekre való felbujtásért, és ennek nem a túlzott politikai korrektség lenne az oka. Aki beleolvas az A zsidókról és hazugságaikról című „mű”-be, meggyőződhet róla, hogy csakugyan megérdemelné az elzárást.

A lutheránusok kibeszéletlen szégyenfoltja a mai napig, amit az alapító művelt. Halvány védekezés a kor és a betegség, hiszen aki beszámíthatatlanul beteg, az aligha ír ötszáz oldalas politikai kiáltványt. Martin Luther intézményesítette a Judenhass-t a német kultúrkörben, a kereszténységet a diktatúra irányába meghaladó Nitzsche kíméletlenül erkölcstelenné tette a tömeget, elfogadhatóvá az erőszakot, így Hitlernek már könnyű dolga volt. Előkészítették számára a terepet. Ha Martin forog a sírjában, jó oka van rá. Amikor egyes mai lutheránusok nem átallják a többi keresztényt oktatni antiszemitizmus témában, valójában a saját vállalhatatlan eszmei hátterükről beszélnek.

Hogy protestáns egyházak még egyáltalán léteznek ma, az az utókor kegyes kozmetikázásának bizonyítéka. A lutheránusok nem néznek szembe Lutherrel. A kálvinisták pedig nem néznek szembe Kálvin tanító mesterével, sem magával Kálvinnal.

A tyúkperekben tobzódó Luther ugyanakkor vak tyúkként néha szemet is talált.

Folyt. köv.

Úton a kereszt(y)én(y) együttműködés felé 2. rész

Amelyben tisztázzuk a balhé okát

Az úgy kezdődött, hogy... 1505-ben II. Gyula pápa gigantikus beruházásba kezdett. Elhatározta, hogy lebontatja a régi Szent Péter Bazilikát, és egy sokkal nagyobb újat építtet a helyébe. 1513-tól utódja, X. Leó folytatta a projektet. Mainz és Magdeburg érseke, Albrecht bűnbocsátó cédulákat kezdett árusítani, hogy a bevétellel hozzájáruljon az építkezés költségeihez. (Ugyanis komoly összeggel tartozott a pápának, és ebben a formában szeretett volna törleszteni.) A bűnbocsátó cédulák óriási felháborodást váltottak ki, mert a Johann Tetzel domonkosrendi szerzetes vezette sales-es csapat azt állította, hogy a cédula megvásárlása garantált eredményt hoz a tisztítótűzben, lerövidíti az ott töltendő időt. A háborgók egyike egy bizonyos Martin Luther nevű wittenbergi pap-szerzetes volt, aki 1517-ben hosszú panaszlevelet írt Albrecht érseknek. Albrecht csak legyintett a fogyasztóvédelmi reklamációra, és ezzel elintézettnek tekintette az ügyet. Luther azonban nem. Szóval, így kezdődött.

A dolgok lényegét nézve, a Szent Péter Bazilika építése erősen emlékeztet a Tádzs Mahal projektre (1632-1647), amely az indiai tartományok megsarcolásához és éhséglázadásokhoz vezetett. A Bazilika gigantikus emléket állít II. Gyulának. A Tádzs Mahal gigantikus emléket állít Sáh Dzsahán mogul sah gyermekszülésben meghalt kedvenc feleségének, a több száz közül. Mindkét építkezés felzaklatta a korabeli kedélyeket. A Bazilika a kereszténység ikonikus temploma lett. A Tádzs Mahal pedig India ikonikus mauzóleuma. Mindkét projekt sokszorosan megtérült a látogatói bevételekből. Az utókor még hálás is mindkettőért, ami zárójelbe teszi a kortársak dühét és lázadását.

Luthernek volt némi naiv igazsága a maga rövid távú szemszögéből: a Bazilika építése vitatható ötlet volt – ma sem akar mindenki olimpiát rendezni, holott ha sikerül, utólag büszkék lehetnénk rá. Ráadásul amit Martin félreértett Albrecht finanszírozási módszerével kapcsolatban, azt tényleg felháborítónak találhatta. Lássuk be, gyalázatos dolog bűnbocsátó cédulákat árusítani azzal az ígérettel, hogy lerövidítik a tisztítótüzet. Minél több cédulát veszel, annál jobban...

Viszont Luthernek nem volt igaza hosszabb távon, és főleg teológiailag: a Bazilika sikerprojekt lett, a bűnbocsátó cédulákat pedig megtévesztésre alkalmas marketinggel árusították, de nem volt velük elméleti probléma. (Nem garantáltak semmit a tisztítótűzben, kizárólag imaszándékot vállaltak, nem konkrét eredményt. Tetszettek volna elolvasni az apró betűs részt.) Martin Luther tiltakozása kb. olyan téves volt, mintha egy, a svájcifrankos hiteleken feldühödött pénzügyes megtámadná a svájci követséget, és ott magát elbarikádozva a frank azonnal megszüntetését követelné: keveri a szezont a fazonnal.

Érdemes elolvasni a híres 95 pontot, amely valójában egyetlen pontban foglalható össze: ne legyenek bűnbocsátó cédulák! Kicsit túlzás erről a mini témáról csaknem száz pontban értekezni. Nagy túlzás teológiai perpatvart köríteni egy olyan problémához, ami teológiailag nem is létezik. Luther azt hitte, hogy a pápa nem átall távmegbocsátást gyakorolni Isten helyett, „téglajegyekért” cserébe. Ezzel szemben a pápa annyit ígért, hogy az egyház majd imádkozik, hogy Isten bocsássa meg a téglajegyesek bűneit. Szó sem volt róla, hogy a pápa bármiféle jogot alaptalanul magához ragadott volna, vagy hogy értékpapír alapon távszentpéterkedne.

Még nagyobb túlzás a nem létező problémára hivatkozva egyházszakadást provokálni akkor, amikor a bűnbocsátó cédulák eltörléséről már Luther életében döntés született a Tridenti Zsinaton. (Amely Luther halálakor nem ért ugyan véget, de a bűnbocsátó cédulák megszüntetéséről szóló döntést már menet közben publikálta.) Az egyház is belátta, hogy „nem elég tisztességesnek lenni, annak is kell látszani”.

Martin Luther mintha a jereváni rádió közvetítésében hallgatta volna az egyházi híreket: elhitte, hogy a moszkvai Vörös téren fehér Mercedeseket osztogatnak, körömszakadtáig tiltakozott ez ellen az „égbekiáltó gazság” ellen, majd amikor kiderült, hogy valójában fekete Volgákat fosztogatnak, de már azt is abbahagyták, töretlenül folytatta a tiltakozást, mint aki a l'art pour l'art protestben végre rátalált az élete értelmére.

Martin Luthert a történelmi adatok fényében nehéz ép eszű embernek tekinteni. Ha ő normális volt, akkor minden negyedrangú szájtépő politikus géniusz. És ez még nem a Luther-kritika vége.

Folyt. köv.

Úton a kereszt(y)én(y) együttműködés felé 1. rész

A magyar talán a világ egyetlen nyelve, amelyen a katolikus - protestáns vita már az alapszóban megjelenik. A katolikusok kereszténynek, a protestánsok ellenben keresztyénnek nevezik magukat: hja, nincs az a nézeteltérés, amire a civakodást napi mantraként gyakorló népünk ne tudna rátenni még egy lapáttal. :)

A protest nem Lutherrel kezdődött, de Luther vitte a szakadásig. A rövidesen bekövetkező „vallás”háborúk több millió megölt, valamint éhen- és járványban halt áldozattal jártak. Történelmileg nem indokolt „vallás”háborúról beszélni, hiszen a vallás csak átlátszó ürügy volt az Észak - Dél típusú leszámolásra. Mire kitört, a fegyveres konfliktusnak már rég nem volt semmiféle vallási alapja.

A katolikus - protestáns együttműködés mára, a szakadás 500. évfordulójára nem csak lehetségessé, hanem megkerülhetetlenné vált. De hogyan kezdjünk hozzá?

Az egyik lehetséges megközelítés a felszínes modus operandi. Mint amikor az egymást több évtizede kölcsönös abúzusnak kitevő házastársak egyszer csak azt mondják, hogy a gyerekeik érdekében elfelejtik a múltat, nem beszélnek a mély sérelmekről, hanem együtt mennek tovább, ketten az úton. Mindenki heppi, műmájerül villogtatja mind a 48 fogát. Meddig? Talán egy napig. Aztán mindenki folytatja ott, ahol abbahagyta.

A másik lehetséges megközelítés az őszinte modus operandi: kibeszélik az összes régi sérelmet, rájönnek, hogy fiatalság, bolondság, a régi balhéknak eleve nem volt semmi értelmük, mára meg a semminél is kevesebb maradt; nagyon gáz volt, ahogy viselkedtek; és ezt kimondva újra egymásra találnak. Meddig? A földi életükre.

Nyilván az utóbbit választja mindenki, ha teheti. A kat - prot vitában is voltak efféle kísérletek, ám kudarcot vallottak. Az ellentét nem enyhült, hanem eredeti mélységében tárult fel újra.

A sorozatomban 21. századi kísérletet teszek a katartikus kat - prot békéltetésre, hátha ezúttal sikerül. Próba, szerencse. Kedvenc autószerelőmet idézve: „nem ígérek semmit, de azt be is tartom”.

Egy kis előzetes: nincs tiltott fogás, addig dobáljuk egymásra a sarat, amíg elő nem tűnnek a gyémántjaink.

Folyt. köv.

Mit jelent neked Krisztus?

Szerintem semmi olyat, amit értelmes beszélgetésben egy percnél tovább vállalnál. Ha nem akarsz „pipi”-kereszténységgel foglalkozni, tájékozódj a Krisztus szó hátteréről.

A krisztosz görög szót Pál vezette be a köztudatba. Jelentése: felkent, azaz judaista messiás. Pál azt szerette volna kommunikálni, hogy Jézus személyében eljött a világot boldoggá tevő zsidó Messiás. Erre az üzenetre a zsidók egy része volt csak vevő, a többi zsidó szerint Jézus bukott messiásjelölt volt, a feltámadását fantáziáló követői pedig üldözendő eretnek judaista szekta. Pál is az üldözésükkel foglalkozott akkor, amikor még Saulnak hívták.

Pál tapasztalatból tudta, hogy az egzotikus hangzású Messiás szóval nem sokra megy: konzervatív zsidó körökben megbotránkozást, gój körökben pedig értetlenséggel vegyes közönyt vált ki. És közben gőzerővel zajlik az eretnek szekta kiirtása a judaizmusból. Ha nem lép gyorsan, egy-két éven belül Jézusnak egyetlen követője sem lesz a világban.

A görög zsidóként felnőtt, judaista írástudó Pálnak zseniális ötlete támadt: mi lenne, ha a Messiás helyett a Krisztoszt hirdetné a gójoknak? És lőn kasszasiker. A szekta irtása abbamaradt, mivel az üldözöttek néhány éven belül többen lettek az üldözőknél. A létszámbeli fölény a gójoknak volt köszönhető, akik a Krisztosz szóra tértek meg. A Messiás szóra a fülük botját sem mozdították, a Krisztosz szótól viszont felfénylett az agyukban a villanykörte. Ha Pálnak nem támad ez a zseniális ötlete, ma nincs kereszténység. Azt sem tudná a világ, hogy egyáltalán létezett egy Jehosua nevű bukott messiásjelölt. Az ügy végérvényesen zsidó belügy maradt volna.

A görög nyelvű evangéliumokat hamarosan latinra is lefordították, és mit kezdtek a krisztosz szóval? Ahelyett, hogy latinul unctus-ként adták volna vissza, meghagyták görög változatban. Minimális fonetikai változtatással christus lett belőle. Pál nyelvi újítása – logikailag kifogásolható módon – átugrott a latinba. Latinul ugyanis a christus semmit sem jelent, egy teljesen üres szó. Megbolondultak a rómaiak, hogy csak úgy átvették Pál leveleiből?

Ennél bonyolultabb a helyzet: a görög a kor presztízsnyelve volt, mint a középkorban a latin, a XIX. században a francia, vagy napjainkban az angol. Az ókori rómaiak szívesen tanultak és beszéltek görögül, ha kifinomultnak, műveltnek akartak tűnni. Pál nyelvújítása ezért bizonyult zseniálisan állékonynak: a kor legvonzóbb nyelvén népszerűsítette a zsidó Messiást. A Krisztoszt minden művelt ókori értette, és fel sem tűnt neki, hogy latinul nincs jelentése, vagyis jövevényszó. A filozófia és az orvostudomány szintén görögül volt kidolgozva, ezt a szókészletet is átemelték a latinba. Mint mi a rádiót, a tévét és a kompjutert, a biteket, bájtokat, a repet, meg az Emneszti Internesönelt. Ki foglalkozik ma azzal, hogy e szavak hagyományos magyarul semmit sem jelentenek? A kor presztízsnyelvéből átvett jövevényszavakként jól működnek, ennyi elég. A római ókeresztényeknek rövid idő múlva fel sem tűnt, hogy a Christus konkrét jelentés nélküli szó, megszokták, a mindennapok részévé vált. Aki tudott görögül, az meg eleve értette a jelentését.

Ahogy teltek az évszázadok, nyugaton a latin lett a presztízsnyelv, és a Christus vele együtt terjedt. A keleti kereszténység is elég erős volt ahhoz, hogy a Krisztosz jelentése ne halványuljon el.

Ha Pál történetesen szlován zsidóként nevelkedik, akkor Jézust ma Maziljenec-nek neveznénk. Ha cseh zsidóként, akkor pedig Pomazaného-nak hívnánk a Messiást. Ízlelgessük egy kicsit: Jézus, a Maziljenec; Pomazaného Jézus. Furcsa, nem? Épp ennyire furcsa a „Jézus, a Krisztosz”. Helyesen: Jézus, a Messiás; a Messiás Jézus.

Mára a nagy többségünk sem görögül, sem latinul nem tud, a Krisztosz jelentése teljesen elhomályosult. Odáig vetemedtünk, hogy névelő nélkül használjuk, mintha személynév lenne. (Krisztus azt tanítja... Helyesen: a Krisztus azt tanítja...; Krisztus arra kér... Helyesen: a Krisztus arra kér...; Krisztus azt várja tőlünk... Helyesen: a Krisztus azt várja tőlünk. Igazán helyesen: Jézus, a Messiás azt várja tőlünk...) Jézus nevelőapját ugyanis nem Krisztus Józsefnek hívták, az anyukája neve sem volt Krisztus Józsefné Mária. Egyikük sem volt Krisztosz, csak Jézus lett azzá, a feltámadása és világuralma által. A Krisztosz (Messiás) egy judaista tisztség, magyarul csak névelővel lenne szabad használni. Mivel ignoramuséknál teljes félreértést okoz, célszerű lenne visszaírni az eredeti alakba, Messiásra. Hogy ne legyünk „pipi” keresztények...

Micsoda a „pipi”-kereszténység? A görög ókeresztényekről hírlik, hogy Jehovát „pipi”-nek olvasták. A görög evangéliumokban ugyanis eredetileg benne volt a héber betűvel írt Jehova szó, amit a zsidók Adonáj (Úr) szóval helyettesítenek felolvasáskor. A kevésbé iskolázott görög keresztények viszont megpróbálták görögül kiolvasni, ami nagyjából „pipi”. Az ignoramusok „pipi”-problémáját végül úgy oldották meg, hogy kivették Jehovát a görög szövegből, és átírták Theosz-ra (Istenre). A Krisztus szó személynévkénti használata a mai kor ignoramusainak „pipi”-problémája.

Teszteljük, mennyire nem alkalmas a Krisztosz szó a mai kommunikációra, mennyire nem jelenti ugyanazt, mint a Messiás. Izrael népe évezredek óta várja a Krisztoszt? Dehogy! A Messiást várja, nem a görögre fordított változatát. Karl Marx a világ Krisztoszának képzelte magát? Dehogy. Botcsinálta messiásnak annál inkább. A mai zsidó értelmiség talán krisztoszi küldetéstudatban osztja az észt a gójoknak? Dehogy. Messiási küldetéstudatban leledzik. A Krisztosz nem felel meg a Messiásnak, a Krisztosz szót semmi értelmes mondanivaló közlésére nem tudjuk használni – nem tudunk görögül, és fogalmunk sincs, miről beszélünk akkor, amikor az úgynevezett Krisztust emlegetjük.

A modern angol Bibliákban már visszaírták a Krisztosz előfordulásait Messiásra. Ideje lenne felzárkóznunk.

A Jézus, a Messiás kifejezés az az arkhimédeszi fix pont, amelyből kiindulva az egész világ megforgatható: Krisztussal hatástalan ignoramusok vagyunk és maradunk, a Messiás Jézussal pedig a Világosság Fiai, a Föld Sója lehetünk a világ számára.

Pál hordozó rakétának használta a krisztosz szót, hogy legyorsulja az üldözőket. Sikerült. Pálnak köszönhetjük, hogy a kereszténység egyáltalán létezik. A krisztosz szó mára azonban teherré vált, célszerű leválasztanunk a diszfunkcionális hordozó rakétát. Pál idejében a krisztosz szó a megértést segítette, ma akadálya a megértésnek. Napjainkban a megértést a Messiás szó segíti. Fordított helyzet van: a Krisztosz szóra az emberek a fülük botját sem mozdítják, a Messiás szótól viszont felfénylik az agyukban a villanykörte.

Mit jelent neked „Krisztus”? Mától kezdve jelentse Jézust, a judaizmus szerinti Messiást.

Kanári mellé macskát?

Hány éves korban érti meg egy gyerek, hogy kanári mellett nem tarthat macskát?

De miért nem? Mert a macska megeszi a kanárit? De miért?

És ha nagyon szeretné a gyerek azt a kanárit? Meg a macskát is? Akkor szabad őket együtt tartani?

És ha a kanári ellenállhatatlanul aranyos? Meg a macska is? Akkor megférnek együtt?

És ha ez a macska pont nem eszi meg pont ezt a kanárit? Akkor lehet őket együtt tartani?

És ha sír a gyerek? Akkor jöhet a kanári mellé a macska?

És ha hisztizik, és ordít, és a földhöz veri magát, és bánatában el akar szökni otthonról? Akkor megengeded?

Hány éves korban, milyen szülői érvek hatására fogadja el a gyerek, hogy kanári mellé nem lesz macska? Vagy, vagy.

És akkor a guppi mellé kaphat márványsügért az akváriumba? Aranyos nyuszika mellé aranyos vadászgörényt a kertbe? A NEM szó melyik része nem világos neki? Hány éves korban érti meg, hogy a nem az nem, és ez végleges?

Hány éves korban érti meg egy bal-liberális, hogy a melegek mellé nem telepíthet muszlimokat, mert nem lesz annak jó vége? De miért? És ha külön-külön a melegek is aranyosak, meg a muszlimok is, akkor együtt mi lehet a probléma? És ha azok a konkrét muszlimok pont nem bántják azokat a konkrét melegeket, akkor lehetnek együtt? De miért nem?!!!

Hány éves korban érti meg egy bal-liberális, hogy egyenrangú nők mellé nem hívhat muszlimokat? De miért? Mert az iszlámban a nő nem egyenrangú, és még csak nem is bánja, az egyenjogúság gondolatától is elmegy a kedve. De miért? És ha külün-külön a nőjogok is szépek, meg a muszlimok jogai is? Akkor lehetnek egymás mellett? És ha azok a konkrét muszlimok nem korlátozzák a konkrét egyenrangú nőket, akkor lehet? De miért nem?!!!

És ha a bal-liberális hisztizik, és ordít, és tüntet, és kivándorlással fenyegetőzik? Akkor beleegyezünk a követeléseibe? A NEM szó melyik részét nem érti? Milyen érvek hatására fogadja el, hogy a nem az nem, és ez végleges?

Megjegyzés: ha tudnánk olyan mindent felügyelő karhatalmat biztosítani, amely hermetikusan távol tartja a melegeket a muszlimok helytelenítésétől és fordítva, és a muszlim hálószobák ablakán át befigyelve kényszerítené ki azt az egyenjogúságot, amit a muszlim nők nem igényelnek, akkor a kibékíthetetlen ellentét elvben már nem lenne kibékíthetetlen, és a kérdés úgy merülne fel, hogy jól éreznénk-e magunkat egy ilyen karhatalom felügyelete alatt. Ha nem tudunk, vagy nem szeretnénk ilyen karhatalmat kiépíteni, akkor célszerű NEM-mel felelnünk az összebékíthetetlenül ellentétes követelésekre. Kanári mellé macskát? Nem. Ha hisztizel, ha ordítasz, ha tüntetsz, ha kivándorlással fenyegetőzöl, akkor sem. Ez a felelős és ésszerű válasz.

Nagy hiány a paphiány?

A Magyar Nemzet szerint igen. Engem viszont nem különösebben aggaszt a paphiány, szerintem csak tünete annak a térvesztésnek, amelyet a kereszténység az utóbbi évtizedekben elszenvedett. A keresztény társadalmi többség eróziója az, ami aggaszt, az viszont erősen. Nem csak magam és a szeretteim miatt, hanem azok miatt is, akik baj esetén számítanának az általános emberi tisztességre, amely keresztény többség nélkül nem tud társadalmi szinten létezni. És amelynek nagyon fájó lesz a hiánya, főként azok számára, aki ma örömmel figyelik, egy „szép új világ” előszobájának tartják, esetleg aktívan elősegítik a kereszténység térvesztését.

A nyugati civilizáció alapja a keresztény értékrend, amely ha elveszti a többségi támogatottságát, a civilizáció káoszba hull. Nem csak a nyugati, hanem az egész emberi civilizáció, világméretekben. Nem lesz, aki olajbevételhez juttassa az olajból élő országokat. Nem lesz, aki támogassa, fejlessze a törzsi harcok és az iszlám szélsőségesek között őrlődő Afrikát. Nem lesz, aki törődjön India mélyszegényeivel és a kasztrendszer számkivetetteivel. Nem lesz, aki szót emeljen a 12 évesen kötött kényszerházasságok, a becsületgyilkosságok ellen. Nem lesz, aki fontosnak tartsa Ázsia népeinek önrendelkezését a térség terjeszkedő nagyhatalmaival szemben. Nem lesz, aki foglalkozzon a világ demokratikus működésével, a javak igazságosabb elosztásával. Többségi keresztény társadalmak nélkül ezek a szempontok keveseket fognak érdekelni.

A keresztény többségű társadalmak elmaradnak a tökéletestől, azaz a Jézus által tanított szolgáló / ministráló meritokráciától – ismerjük el önkritikusan. Ám közelebb állnak az ideálhoz, mint az alternatívák, és pont ez a lényeg – tegyük hozzá realistán. Amilyen szép dolog csordultig teli pohárról álmodni, olyan bölcs dolog a legtelibbet választani. Minél több az önként keresztény polgár, annál közelebb kerülünk a tökéletes ministráló meritokráciához, ami a humanizmus csúcsa.

Elvben persze másutt is vannak humanisták... Minden populációba születnek humanista beállítottságú emberek, valószínűleg azonos arányban, de az adottságaik csak keresztény többségű társadalmakban tudnak eredményesen kibontakozni. A humanista mag mindig minden társadalomban ott van, de szárba szökkenni kizárólag keresztény talajon képes, más környezetben elfojtja az erőszak és az érdektelenség.

Kemény beszéd ez? A közvélemény jelentős része úgy véli, hogy kereszténység nélkül boldogabbak lesznek a melegek, az elváltak, a nők, a mozaikcsaládok, az ateisták, a más vallásúak, a hagyományos erkölcs és a normák ellen lázadók, azaz szinte mindenki. A közvélemény e jelentős része elfelejti, milyen az említettek helyzete az iszlámban, az ójudaizmusban, a hinduizmusban, a kínai univerzalizmusban, a sintoizmusban, vagy akár a kommunizmusban. Utóbbi többek között azzal reklámozta magát, hogy a kereszténységet meghaladva olyan tudományosan humanista jólétet és igazságot teremt, amilyet még nem látott a világ. Mi lett belőle? Annyi tömeggyilkosság és antihumanizmus, amennyit még nem látott a világ – és ép eszű-erkölcsű ember nem is szeretne újra látni. Ehhez pedig keresztény többségű társadalmak kellenek.

A keresztény többség eróziójának okait érdemes részletesen elemezni (pl. tudomány <–> szó szerinti Biblia-értelmezés; zsidó Messiás <–> a „világgal” szembeállított „Krisztosz”), ez azonban szétfeszítené az írásom kereit, így csak a térvesztés veszélyeire hívom fel a figyelmet.

Kereszténység nélkül legalább nem lesz antiszemitizmus – vélik sokan. Tévedés, hiszen a kereszténység maga is szemita hátterű vallás, a judaizmus Jézus által megreformált és egyetemesen befogadóvá tett változata. Az antiszemitizmus pedig a keresztény etikától elszakadó, vallástalan, gyökértelen tömegek frusztráltságának levezető szelepe. Aki komolyan veszi a kereszténységét, az nehezen tud elvonatkoztatni a zsidó alapítóktól, az internacionalista és multikulturális háttértől. Erőszakos gyűlöletcselekményekre az vetemedik, aki elsodródóban van a kereszténységtől, és már nem tartja irányadónak a szülei, nagyszülei zsidó-keresztény etikáját.

Az üdvösség, vagyis az emberiség jóléte és boldogsága a zsidóktól ered, a judaista etikából származik. Jézus olyan reformokat hozott a törzsi alapú judaizmusba, amelyek lehetővé tették ezt a világméretű üdvözítő hatást. Tény, hogy Jézus ójudaista szempontból 2000 éve álmessiásnak tűnt, zsidó-keresztény szempontból meg valódi. Tény, hogy messiásvita egészen addig nem szűnik meg, amíg a judaizmus két változata nem talál közös Messiást. Tény azonban, hogy ez a vita tisztán elvi és erőszakmentes. Erőszakossá a keresztény háttérrel szembefordulók teszik.

Minden populációba születnek békétlenek, bajkeverők, gyűlölködők, valószínűleg azonos arányban. Ám hogy belőlük kordában tartott ex-deviáns lesz-e, vagy emberkínzó karhatalmista, harctéri mészáros katona, pogromot vezető szónok, tanácsköztársasági komisszár, keretlegény, Gulág-pribék, torokmetsző radikális, tömegrobbantó terrorista, az már a társadalom értékrendjén múlik. A kereszténység a legalkalmasabb háttér ahhoz, hogy a születetten nyugtalanok békés jóléti aktivitásban tudjanak kiteljesedni. A keresztény többségű társadalom nem tökéletes, csak még nem találtak ki nála tökéletesebbet – és a 20. század tömeggyilkos társadalmi kísérleteinek történelmi tanulságait levonva nem tűnik valószínűnek, hogy valaha sikerülne a keresztény társadalomnál jobbat, igazságosabbat, jólétibbet, demokratikusabbat, befogadóbbat, toleránsabbat, békésebbet kitalálni. Ha mégis sikerül, üdvözöljük tárt karokkal, addig azonban a tömeggyilkos rosszléti kudarcot ne nevezzük „humanista” „szép új világnak”. Pillanatnyilag a keresztény többségű társadalom a legtökéletesebb, és ez a pillanat 2000 éve tart.

Visszatérve arra a másodlagos kérdésre, hogy hogyan lesz elég pap a keresztény többség fenntartásához: automatikusan. Ahol vannak hívek, ott vannak papok. Példa: ahhoz, hogy legyen elég 7-es busz, oda kell állni a 7-es busz megállójába. Ahhoz, hogy legyen Népszabadság, olvasni kell. Ahhoz, hogy legyen elég kenyér, keresni kell a boltban. Az a jó a szabad piacban, hogy amire van kereslet, abból automatikusan létrejön a kínálat.

Érdemes persze végiggondolni néhány gyakorlati kérdést, többet között a cölibátust. Szent Pál a leveleiben egyértelműen többre tartotta a nem házasodást a házasodásnál, ez (és az egyházi birtokok védelme) jelentős érv volt a papi nőtlenség bevezetése mellett. Csakhogy Szent Pál a leveleiben 1-30 éven belül várta a Végítéletet, és ehhez mérten prédikált nem házasodást. (Minek arra a kis időre?!) Több évezredes távlatban gondolkodva a cölibátus már nem tűnik jó ötletnek, és az egyháznak sincs már olyan birtoka, ami az öröklődés miatt elaprózódna, így a nőtlenséget nyugodtan meg lehetne szüntetni.

Alternatív megoldás lehet a diakónusok szerepének növelése, hasonlóvá tétele a rabbikéhoz. Az ójudaizmusban a rabbi nem pap (nem levita), hanem közösségépítő, tanácsadó, kultúrmunkás és liturgiai felelős. A judaizmus leviták nélkül is jól boldogul, a zsidók nem aggódnak a „levitahiány” miatt. A keresztény diakónusok a maguk szép életével hiteles mintát mutathatnak a gyülekezetnek, pap híján vezethetnék is azt.

Érdemes lenne végiggondolni a szerzetesrendek és apácarendek szerepvállalását: eredetileg nagyon pozitív volt a kivonulásuk a folyamatosan növekvő létszámú társadalomból. Míg elvonultan imádkoztak a rokonaik és a többiek jólétéért, meglett a jólét, és a létszám is fenntartható maradt. Mára alapvetően megváltozott a helyzet, csökken a létszám, a társadalmaink fenntarthatatlanok, és ez középtávon megszünteti a jólétet. A szerzeteknek is célszerű lenne felnőniük a kihíváshoz, és lehetőség szerint aktív szerepet vállalni mind a jólétmegőrzésben, mind a létszámfenntartásban. Ez jobban megfelelne ma a keresztényi elhivatottságnak, mint az elvonultan imádkozó életforma. Világméretekben mintegy nyolcszázezer, határon belül pedig több száz potenciális papunk (papnőnk) van tartalékban.

Apropó, papnők: szerintem semmiféle probléma nincs a papnők felszentelésével, amennyiben ezt az illető papjelöltnő akarja, vállalja, továbbá a munkatársai és a hívek szerint is alkalmas a feladatra. De ne legyen ebből ideológia, rossz ötlet lenne „kvótanőkkel” feltölteni a klérust. Ahogy az óvó bácsik ellen sincs kifogásom, ám rossznak tartanám, ha a megjelenésük bármiféle engedményhez vagy kettős mércéhez vezetne az óvodapedagógusi képességek terén. A lényeg ne a nem, hanem az alkalmasság legyen.

A fenti ötletek és a kereslet automatikus papteremtő mechanizmusai rövid időn belül megoldhatják a paphiányt – ha lesz a papokra (papnőkre, diakónusokra) valós igény egy keresztény többségű társadalomban. Tegyünk azért, hogy legyen.

Mi a baj a szekularizmussal?

A szekularizmus a világ legveszélyesebb bumerángja.

A fogalmak meghatározásával kezdem:

világiság (szekuláris szemlélet) – egy-két lépés távolság a kereszténységtől, elismerve a keresztény alapokat,

szekularizmus – három vagy több lépés távolság a kereszténységtől, a keresztény alapok tagadásán át egészen a kereszténység kiszorításáig és megsemmisítéséig.

A világiság (szekuláris szemlélet) mélyen keresztény. A kereszténység lényegéből adódik, hogy békén hagyja az embertársakat, nem zaklatja őket folyamatosan hitéleti ügyekkel, megtérési paranccsal (mint pl. az iszlám, a kommunizmus vagy a bal-liberalizmus). A többi kultúra nem ilyen élni hagyós beállítottságú, ezért nincs szekuláris szemlélet egyetlen más kultúrkörben sem, illetve ahol létezik a világiság szó, ott teljesen mást jelent. Törökországban a hadsereg „világi”, azaz szétveri a muszlim harcosokat, mielőtt átvennék a hatalmat, hogy totalitárius kalifátust alapítsanak. Egyiptomban is ez a helyzet, a Muszlim Testvériségtől a katonák mentik meg erővel a társadalmat (amely nem akar igazán megmenekülni a Muszlim Testvériségtől, hiszen többségileg megválasztja). Egy szó mint száz, nyugati értelemben vett világiság csak a keresztény többségű társadalmakban létezik.

A szekularizmus ellenben mélyen keresztényellenes. Zsigeri problémája van a kereszténységgel, utálja, gyűlöli, harcol ellene. Nincs olyan visszafogott egyházi működés, amelyet ne támadna folyamatosan. Egy szekularista számára csak a halott keresztény jó keresztény, csak a nem létező kereszténység megfelelő.

Nem meglepő, hogy a zsigeri ellenségesség problémákhoz vezet, az viszont meglepő, hogy a támadás bumerángként működik, a támadót veri kupán.

A szekularizmus mellékhatása a hitetlen, barbár tömeg, amely aztán épp a szekularisták ellen fordul. Miért kell ilyen tömeget létrehozni, „generálni”? Azért, mert egy ilyen tömeg eleinte hasznosnak tűnik a kereszténység elleni harcban. Később aztán irányíthatatlanná válik, és a létrehozóit fenyegeti.

A hitetlen, barbár tömeg már nem emlékszik az értékrendje lényegére, de arra igen, hogy indulatos, és az indulatait valakin ki kell töltenie. Bűnbakot keres. A hitetlen, barbár tömeg nem emlékszik arra, hogy a kereszténység internacionalista és multikulturális, csak azt tudja, hogy a nacionalizmus jó érzés, és nem fékezi keresztényi önmérséklet. A hitetlen, barbár tömeg elfelejtette, hogy a kereszténység szemita hátterű irányzat, csak azt látja, hogy az antiszemitizmus egyszerű megoldást ígér a világi problémáira, és már nem hisz a keresztény polgári tisztességben. A hitetlen, barbár tömeg azokból lesz, akik több, mint két lépésre távolodnak a kereszténységtől.

Ha a szekularisták belátják ezt az összefüggést, sok bajtól, szenvedéstől kímélhetik meg magukat. Ideje lenne, hogy ne fűrészeljék az ágat, amin ülnek, hanem korrekt partnerként együttműködjenek a kereszténységgel, a keresztényekkel. A keresztény értékrend az, amely élteti és jólétben tartja az egész társadalmat, így a szekularistákat is.

Példa: amikor Nitzsche leírta, hogy ő a gátlásoktól megszabadult, erőszaktól nem riadó, a keresztény erkölcs / irgalom fölé emelkedett antikrisztus (vagy antikrisztiánus, a német szó kétértelmű), a szekularisták ujjongtak. Úgy látták, hogy megvalósult a kereszténység nélküli „szép új világ”. Néhány évtizeddel később pedig pedig mi történt? A szekularizált tömeg hirtelen ellenük fordult, megállíthatatlanul, máig tartó traumát okozva.

Nem akarsz erőszakos nacionalizmust? Ne húzd ki a társadalom alól a keresztény értékrendet. Nem akarsz antiszemitizmust? Ne üldözd a szemita hátterű kereszténységet. Nem akarsz barbarizmust? Ne foszd meg a társadalmat a keresztény kultúrától.

Nem akarod, hogy tégla essen a fejedre? Hagyd abba a téglák feldobálását. Nem akarsz traumát? Ne traumatizáld a kereszténységet. Tudd, hogy hol a határ: két lépés távolságra a kereszténységtől. Szeretnél számítani az emberek polgári tisztességére? Erősítsd a polgári tisztesség keresztény alapját.

Pál vs. Jézus?

A korai felvilágosodás óta (amikor a „felvilágosultak" még mind hittek) bevett nézet, hogy Pál találta ki a kereszténységet. Thomas Jefferson amerikai elnök kivágta az Újszövetségből azokat a részeket, amelyeket páli tévtannak tekintett.

Tényleg ennyire félreértette / meghamisította Pál Jézus eredeti tanítását?

Szerintem nem, Pál zseniális zelóta volt, rablóból lett kompenzáló pandúr, aki a saját korában számára adatott rálátással törekedett Jézus tanításának életre váltására. A félreértései jelentősek, de korrigálhatóak, ha megértjük azt a történelmi valóságot, amely körülvette.

1. Pál egyetlen generációnyi távlatban gondolkodott: meg volt róla győződve, hogy „nem múlik el ez a nemzedék”, mire Jézus újra eljön testi dicsőségben, végítéletet tart, és minden ember feltámad, ki az üdvösségre, ki a kárhozatra. Nagy tehát a tét. Pál nem akart házasodni, és másokat is igyekezett róla lebeszélni? Igaz, de az ő szemszögéből logikusan – minek arra a kis időre... Pált nem zavarhatta, hogy mi lesz, ha államvallás részévé válnak a levelei, mert ez nyilvánvalóan nem fért bele egy nemzedékbe, ameddig szerinte az általa „világ”-nak nevezett valami tart. Csakhogy azóta sok-sok nemzedék élt a hagyományos földi világban, és nem lett közös világvége, sem kollektív végítélet, lettek viszont a keresztény értékrendre alapuló földi államok. Pál tévedett e téren, és a házasságról, testiségről, nőkről, sőt úgy általában a „világ”-ról alkotott korabeli (platonista) elképzelései tarthatatlanok. Szerencsére könnyedén korrigálhatók.

2. Pál még csak annyit látott a feltámadt Jézus életpályájából, hogy abban a korban nem felelt meg a judaista Messiással szemben támasztott eredeti elvárásoknak. Ójudaista felfogás szerint a Messiás Dávid-házi vitézkirály, aki földi győzelmeket arat, így lesz a tökéletes (messiási) világ örökös királya. Pál számára világosnak látszott, hogy Jézus nem vitézkirály Messiás, hanem az Izajás könyvében írtak szerint „az Úr szenvedő szolgája". Pálnak úgy tűnt, hogy ez a kétféle Messiás markáns ellentétben áll egymással, és semmilyen módon nem egyeztethető össze – azért kell meghaladni a zsidóságot, ideértve a saját zsidóságát is, hogy új magaslatra emelkedve befogadható legyen az új messiáskép. Ám az új képet felesleges volt kitalálnia, sok generációs távon több problémát hozott, mint amennyit a Pál számára relevánsnak tűnő egy nemzedéken belül megoldott.

3. A zsidó gyökerek meghaladására erős ösztönzése volt Pálnak: saját nemzettársai halálra üldözték a messiáskövetőket. Akik akkor még főként zsidók voltak. A külvilág számára a kereszténység nem is különbözött a judaizmustól, annak egyik irányzata volt, amely szerint eljött a Messiás. Ha egy magyart halálra üldöznek a magyarok, persze, hogy félelmében és indulatában meg akarja haladni a magyarságát. Ez történt a zsidó Pállal is. Tudta, mire számíthat, hiszen az üldöző Saulból lett üldözött Pál. Azért is akart a zsidó mivolta fölé emelkedni, hogy visszavágjon az üldözőinek. A judaizmus halállal bünteti az álmessiásokat és az őt követő eretnekeket, ez parancsba van adva. Jézus ójudaista szempontból álmessiás volt, a követői eretnekek, meg kellett halniuk. Meg kellett volna, ha Pál nem gyorsulja le szuperszónikusan az üldözőket. (A gójokkal együtt a zsidó-keresztények rövid idő alatt annyian lettek, hogy megölni már nem lehetett őket, csak kiátkozni a judaizmusból.) Ám az üldözöttség lelki torzuláshoz vezetett, ami hosszú távon korrigálandó. Figyelembe kell vennünk, hogy Pál nem gondolkodott reálisan a zsidóság fölé emelkedésről, a modern lélektan szerint senki sem képes káros mellékhatások nélkül meghaladni a származási kultúráját. Ma már nem dacban, hanem harmóniában gondolkodunk. Pálnak vállalnia kellett volna a zsidó gyökereit, és abban a keretben kiteljesedve kellett volna terjesztenie a Messiás tanítását.

4. Pál lehetetlennek érezte, hogy a származásával összhangban éljen, mert az volt az élettapasztalata, hogy az ővéinek jelentős része álmessiásnak tartja Jézust, miközben az övéinek másik része szekta formájában követi Őt. A szuperszónikus legyorsulásra szükség volt, hogy elkerüljék a szekta armageddonját. Szuperszónikus gyorsulást, azaz tömeges gój megtérést pedig a zsidóság meghaladását előtérbe helyezve, az egyetemességet hangsúlyozva lehetett elérni. Pál úgy koncepcionált, hogy ha már Jézus nem Dávid-házi vitézkirály, akkor teljesen ellégiesíti őt, kivonja a világból, és szembeállítja a földi élettel. Talán ebben tévedett a legnagyobbat, önkényesen átértelmezte a Messiást! Rövid élete nem adott rálátást a Jézus által kiváltott földi hatásra. Ha Pál ezer évig él, mint a Biblia szerint a pátriárkák, akkor feltűnt volna neki, hogy Jézusnak immár milliárdnyi alattvalója van, akik számára a Messiás valóságos földi Úr, és akik neki engedelmeskedve nagyobb földi jólétben élnek, mint más uralkodók alattvalói. Hosszú távon megszűnt az ellentét az Úr szenvedő szolgája és a Dávid-házi vitézkirály között. Pontosabban: az Úr szenvedő szolgájának lenni egy kontraintuitív módszer, amellyel Jézus vitézkirállyá vált, példát mutatva minden embernek, hogy másokat szolgálva emelkedhet. Ez a meritokrácia lényege. Nekünk már megvan a megfelelő rálátásunk, így e tekintetben is korrigálhatjuk Pált.

5. Ne nézzük Pált többnek, mint ami ténylegesen volt. Ne vezessünk le a leveleiből dogmát, ne emeljük őt Jézussal azonos szintre. Ezt ő sem akarná. Pál a számára elérhető adatokkal dolgozva zseniális életművet hozott létre, tiszteletet érdemel érte. Nélküle egyáltalán nem lenne kereszténység, de nem azért, mert – úgymond – Jézus nem is alapított ilyet, hanem mert az ójudaisták eretnekség miatt kiirtották volna a világból, így soha nem is értesültünk volna róla, ahogy a karaitizmusról sem értesültünk. Pál a kereszténység létének kulcstényezője. Viszont a számára szükségszerűnek tűnő teológiai koncepció pontatlan, a saját korlátozott rálátását tükrözi. Korrigálandó, ahogy egy torz fényképet korrigálunk. Ha tudjuk, hogyan torzított a lencse, akkor visszafordíthatjuk a torzító hatást, így megkapjuk a nagyjából torzításmentes képet. Illetve legyünk reálisak: megkapjuk a legjobb tudásunk szerint kitorzított képet.

Ha Pál esetében arra jutunk, hogy tévesen akarta meghaladni a zsidóságát, tévesen kerülte a házasságot és a testiséget, tévesen csinált a judaista Messiás Jézusból a földi világgal szembeállított úgynevezett Krisztoszt (ami persze Messiást jelent, csak görögül), akkor ezeket korrigálva jutunk el egy kevésbé torz kereszténységhez. Mai történelmi távlatból már látható, hogy Jézus hosszú távon nem csak az Úr szenvedő szolgája, hanem egyben dicső Dávid-házi vitézkirály is, az egész föld örök Ura. Nem légies, nem nemzetek feletti, nem a világgal szembeállított, hanem zsidó Messiásként örök földi király, aki igazságban, jólétben, toleranciában, meritokráciában és szeretetben uralkodik az egész emberiség felett, illetve azok felett, akik igyekeznek életre váltani a tanítását. Páratlan jóléthez juttatja a társadalmakat, amelyekben a többség önként igyekszik követni szeretteljes tanítását, megvalósítani felvilágosult, humanista értékrendjét.

Istenképünk

Szabados Ádám érdekes kísérlete a teológusok minősítésére felveti a „helyes" istenkép problémáját.

Az a jó teológia, amely helyes istenképet fest? Ez olyan megfogalmazás, mint hogy a = b. a helyes értéke az, amely megegyezik b-vel. b helyes értéke pedig az, amely megegyezik a-val. Ez körkörös logika, nem sokra megyünk vele.

Isten azonban Jézuson keresztül közli velünk, hogy végtelenül jó és szerető. Ebből kiindulva annyit biztosan kijelenthetünk, hogy egy olyan Isten, aki végtelenül jó, szerető, és következésképp a lehető legjobbat akarja az emberiségnek, az vagy létezik ebben a formában, vagy szükségünk van rá ebben a formában. A saját jól megfontolt érdekünkben.

Bármilyen más formában viszont nincs rá szükségünk, sőt sok jó érvünk van rá, hogy miért nem kell nekünk.

Ki akar gonosz, igazságtalan, szeszélyes, önkényes, részrehajló, elfogult, féltékeny, bosszúálló Istent? Én bizonyosan nem, és nem vagyok ezzel egyedül. Ha Isten esetleg ilyen lenne, jogos és igazságos lenne ellene lázadni, helytelen lenne betartani a szabályait. Ösztönösen érezzük, hogy egy nem lehető legjobb isten definíció szerint nem lehet Isten, mivel nem méltó rá, hogy így nevezzük.

Viszont ki nem akar végtelenül jó, szerető, az emberiségnek a lehető legjobbat akaró Istent, és mik az érvei?

Mi legyen a korrupcióval?

Közeledünk a 2018-as választáshoz, feldübörög a korrupcióverseny.

Évek óta korrupcióval vádol a baloldal, amely most kellemetlen érvelési helyzetbe került a 4-es metró körül feltárt saját korrupciója miatt.

Érdemes ettől indulatba jönni pró vagy kontra? Szerintem nem, mert gumicsontra vetődnénk. Rendezzünk inkább jólétnövelő versenyt, az sokkal hasznosabb.

A korrupció-graffiti (I want either no corruption or equal access to it. Követelem, hogy vagy ne legyen korrupció, vagy mindenki férjen hozzá egyenlően.) nagy bölcsességet fogalmaz meg. Az egyenlő hozzáférés azonos a társadalom jólétének növelésével.

Ne azt kérdezd, ki mennyire korrupt (mindenki, meglehetősen, világszerte, ha odafigyelsz), hanem hogy mit hoz ez a társadalomnak (van, aki alapvetően a javadat akarja, és van, aki alapvetően a javaidat).

Nyomtató ökörnek ne kösd be a száját – írja a Biblia. Ne csak azt nézd, be van-e kötve a szája, hanem azt is, hogy egyébként nyomtat-e.

Fiktív foglalkoztató legyen az elnök?

Nehéz helyzetben vannak a franciák: egyrészt rég nem volt ilyen népszerűtlen baloldali kormányuk, másrészt rég nem volt ilyen tehetségtelen jobboldali ellenzékük.

A jobboldali Republikánus Párt előválasztását François Fillon nyerte, mert ő volt a legkeményvonalasabb. Ez a Front National miatt fontos: puhavonalas jelölt nem lenne alternatíva a szélsőjobbal szemben.

A baloldali Szocialista Párt előválasztásán Benoît Hamon diadalmaskodott, egyszerűen azért, mert viszonylag neki van a legkevesebb köze a közutálat tárgyává vált jelenlegi kormányhoz...

Ebben a háttérben értelmezendő Fillon fiktív foglalkoztatási botránya, miszerint képviselőként a felesége / asszisztense nevében nyolc év alatt csaknem 500 ezer euró (150 millió forint) munkadíjat vett fel, miközben a hölgy egy korábbi interjúban azt állította, hogy soha nem volt Fillon képviselő asszisztense.

Fillon cáfol, az ügyészség vizsgál, a jobboldal pánikol, a média örül.

Pedig van az ügynek ésszerűen konstruktív olvasata: Franciaország jóléte sokszor 500 ezer eurót is megér. Ha Fillon saját maga asszisztenseként felvette ezt az összeget, szerintem ügyesen tette, és meg is dolgozott érte. A franciák helyében az ország jólétével törődnék (tartalom), és nem a jólétet teremtők jövedelemkiegészítésével (forma).

Nyilván az lenne a legjobb, ha a jólétteremtők egyben szerények is lennének, és vidáman elélnének csirkefarháton a hivatalos fizetésükből. De a tapasztalatok szerint a jólétteremtők – mintegy mellékesen – maguknak is jólétet teremtenek. Ha hivatalosan nem lehet, akkor nem hivatalosan.

Tanulság: aki a közerkölcsök terén finnyás, nem fog jólétben élni, mert nem tud jólétet hozó vezetőket választani. A helyzet iróniája, hogy a franciákat egyáltalán nem zavarná, ha az elnökjelölt például szeretőt tartana, még fel is néznének rá.

A botránytól elvonatkoztatva érdemes lehet Fillonra szavazni. Természetesen csak ha egyébként nemzeti jólétnövelést várnak tőle.

Objektív a jog?

Donald Trump konzervatív bírót készül kinevezni a Legfelsőbb Bíróságba, akit a demokraták – személytől függetlenül – nem akarnak megszavazni.

Vajon miért?

Ha komolyan vesszük a liberális tézist, miszerint elég a mindenkori törvényeket betartani, akkor azt gondolhatjuk, hogy a jog valamiféle szilárd konstrukció, amiben nincs világnézeti mozgástér. A liberális elmélet szerint teljesen mindegy kellene legyen, hogy a kinevezett bíró épp konzervatív vagy liberális vagy mindkettő vagy egyik sem.

Ha a jog afféle szilárd konstrukció lenne, mint a matematika, mellékes kellene legyen a jogász közéleti álláspontja. Végtére is, ki foglalkozik a matematikusok világnézetével?

Hogy a konzervatív bíró kinevezése egyáltalán hírértékű lett liberális körökben, arra utal, hogy a liberálisok nem gondolják komolyan a jogi konstrukció szilárdságát, illetve hogy tényleg elég lenne betartani a mindenkori törvényeket.

Szeretünk hitvitázni?

Azt gondolom, hogy igen, nagyon is. Nem csak a kereszt(y)én(y)ség kérdéseiről, hanem minden hitkérdésről, például a kommunizmus egyes témáiról is.

Frissebben viszont épp keresztény hitvita alakult ki Szabados Ádám és Sytka blogjain. A téma, amellyel kapcsolatban elszabadultak az indulatok: szó szerint olvasandó-e a bibliai özönvíz történet.

Egyes hozzászólók szerint csak szó szerint, globális katasztrófaként szabad olvasni, minden más bűn, sőt rosszabb, „liberalizmus". Mások szerint pedig miért ne lehetne regionális áradást feltételezni. A vita hevéből arra következtethetnénk, hogy kardinális kérdésről van szó.

Végezzünk el ezzel kapcsolatban egy gondolatkísérletet: reális életvégi forgatókönyvnek tűnik, hogy Szent Péter számon kéri rajtunk az özönvíz kapcsán hangoztatott véleményt? Pl.:

– Kedves Gipsz Johanna – szól zordan Péter –, nem mehetsz be Urad örömébe, pedig egészen szép életed volt. Mondd meg őszintén, miért vélted regionálisnak az özönvizet? Ez menthetetlen, hiába is könyörögnél. Szerencsétlen, miért nem törtél inkább házasságot, tagadtad Istent, éltél hitetlenül?! Nézd meg ezt a rengeteg embert, aki így élt, és most tömött sorokban masírozik befelé a Mennyek Országába, míg te a külső sötétségre kerülsz. Majdnem minden megbocsáttatik, de özönvízről mondott fertelmes vélemény nem.

100 olvasóból hány tartja ezt reális forgatókönyvnek? Érdemes egymásnak esni az özönvíz (és megannyi más vallási kérdés) témájában? Van ennek bármi tétje?

Egy másik furcsaság is feltűnt: a dogmatikus kereszt(y)én(y)ek sokkal barátságosabban bánnak a hit nélkül élőkkel, mint a kicsit másként gondolkodó hívőkkel. Ha egy nem hívővel legalább abban sikerül megállapodni, hogy az ég néha kék, és a nap többnyire meleg, az már örvendetes, közös platform, 1%-ban! A 10%-kal másképp gondolkodó hívőnél viszont nem a 90%-os egyetértés számít, hanem az a borzalmas kihágás, hogy az illető 10%-ban mást merészel gondolni. Ez megengedhetetlen, és az illetőnek minden bizonnyal óriási metafizikai problémája lesz belőle.

Tényleg? Nem aránytalan, ellentmondásos, kettős mércés ez a gondolkodás? A kereszt(y)én(y) egység szempontjából nagyon hasznos lenne értékelni a 90%-os egyetértést, és többre tartani, mint az 1%-osat.

Hogy állunk a hittel a fizikai világban? 4. rész

Mint az előző részekben kiderült, mindenki hisz Jóban, Rosszban, Istenben (JRI-ben), legalábbis retorikailag. Aki JRI-hittel érvel, viszont bevallása szerint mégsem hisz JRI-ben, beleszólhat-e a JRI-hit bázisán folyó vitába?

Példák:
Beleszólhat a nemzetközi jogba az az ország, amelyik nem tartja azt magára nézve kötelezőnek? Nem. Előbb be kell lépnie a jogi keretbe, azután vehet részt a vele kapcsolatos eszmecserékben.

Beleszólhat egy vegetáriánus abba, hogy hogyan készítsük el a marhahúst? Bele, de nem veszik komolyan, mert nem ért a témához.

Adhat házassági tanácsokat egy cölibátusban élő pap a híveknek? Erről megoszlanak a vélemények, de valószínűleg nem a házasságból kimaradt ember lesz a tanácsok leghitelesebb forrása.

A fenti példák azt mutatják, hogy egy kívülálló technikailag sok mindenbe beleszólhat, de kétséges eredménnyel. A JRI-ben nem hívő ember viszont nem egyszerűen kívülálló, hanem – sokszor tudtán kívül – csaló: úgy tesz, mintha, miközben nem...

Érdemes erre rávilágítani a vitákban. A legtöbb vitázó nem akar csalni, főleg nem azután, hogy a csalási kísérletére fény derült.

1. példa:
– Én ellenzem a halálbüntetést.
– Miért?
– Mert az életet nem szabad elvenni.
– Hmm. Akkor bizonyára az abortuszt is ellenzed.
– Korántsem. Minden nő azt csinál a testével, amit akar.
– Akkor most el szabad venni az életet, vagy nem szabad?
– A gyilkosét nem, a babáét igen.
– Végiggondoltad te ezt az álláspontot?
(Még el sem jutottunk a JRI-ig, mert az ellentmondás korábban kiderült, de a beszélgetés folytatható.)
– Szerinted el szabad venni a gyilkos életét? Milyen keresztény vagy te?
– Szerintem a gyilkos életét el szabad venni: nem bosszúból a tettéért, hanem a jövőbeni tetteit megelőzve, a potenciális áldozatai védelmében. A potenciális áldozatok védelméért érzek keresztényi felelősséget.
– És ha nem lesznek áldozatai?
– És ha lesznek? Egyébként te hiszel abban, hogy a nagybetűs Élet nagybetűs Jó?
– Szerintem nincs nagybetűs élet, sem nagybetűs jó. De az élet viszonylag jó.
– Mihez viszonyítva? A nagybetűs Jóhoz?
– Nem, mert az nincs.
– Akkor mihez? Egyáltalán, miért védjük az Életet, ha nem Jó?
– De hát szerinted is védjük, nem?
– A gyilkosét nem, a babáét igen.
– Ez felháborítóan maradi nézet.
– Aki felháborodik, az máris hisz egyfajta egyetemes Jóban és Rosszban. Te hiszel ezekben?
– Most mondtam, hogy nem.
– Akkor nincs okod felháborodni. Nem ártana, ha háborgás helyett inkább összerendeznéd a gondolataidat.

2. példa:
– Én lecsuknám a holokauszttagadókat.
– Miért?
– Mert a holokausztot nem szabad letagadni.
– Miért?
– Mert akkora bűn, és annyi ember életébe került.
– Kijelented, hogy a holokauszt nagybetűs Rossz?
– Nem, mert szerintem nincs nagybetűs Jó és Rossz.
– Tehát szerinted csak relatív jó és rossz van?
– Igen.
– Akkor mihez képest rossz a holokauszt?
– Viszonylag rossz. Például a jóléthez képest.
– Ez elég ahhoz, hogy lecsukd a holokauszttagadókat?
– Szerintem elég. Szerinted nem?
– Szerintem nem. Minden törvény hivatkozik valamilyen abszolútnak tekintett értékre mint Jóra, ehhez képest bünteti a rosszat. Ha te nem hiszel ebben a keretben, nem hiszel a törvények alapjában sem, azaz a törvények igazságosságában és végrehajthatóságában.
– És akkor mi van?
– Az van, hogy az érveid rendszere szerint nem lenne igazságos lecsukni a holokauszttagadókat, holott az ellenkezőjét állítod.
– Nincs jogom következetlennek lenni?
– Jogod van rá, de arra már nincs jogod, hogy kötelező legyen komolyan venni az álláspontodat.

3. példa:
– Téged nem háborít fel a kormányzati korrupció?
– De. Jobb- és baloldalon egyaránt.
– Csak most épp jobboldali kormány van.
– Előtte viszont baloldali volt, és legalább annyira korrupt, sőt szerintem még korruptabb.
– Én csak a jelennel foglalkozom. MOST zavar a korrupció.
– Ez kettős mérce.
– Miért lenne az?
– Mert másképp mérsz a jobboldalnak, mint a baloldalnak.
– És az miért baj?
– Mert nincs érvényes hivatkozási alapod a korrupció ellen. Nem hiteles, hogy téged tényleg az állítólagos korrupció zavar, és nem az, hogy nem a tieid vannak kormányon.
– Akkor most ne tegyünk a korrupció ellen?
– De, csak használjunk egységes mércét. Apropó, szerinted a korrupció nagybetűs Rossz?
– Szerintem nincs nagybetűs Rossz.
– Akkor minek alapján állítod, hogy a korrupció rossz?
– Szerinted nem az? Hiszen szerinted is rossz, nem?
– Nekem egységes mércére épülő értékrendem van, amelyben létezik nagybetűs Jó és Rossz. Ebből kiindulva állíthatom valamiről, hogy az abszolúthoz képest jó vagy rossz. Ha te nem ilyen rendszerben gondolkodsz, nem tudunk értelmesen beszélgetni.
– Miért ne tudnánk?
– Mert számodra a korrupció nem egységes fogalom: ha a te oldalad csinálja, nem rossz, ha más csinálja, rossz.
– Ezt honnan tudod?
– A kettős mércédből, amit használsz. Szerintem nem kell leváltani egy állítólag korrupt kormányt csak azért, hogy jöjjön egy pont olyan korrupt vagy korruptabb.
– Szóval téged nem zavar a korrupció...
– Zavar, de nem annyira, mint a kettős mérce. A kettős mérce többet árt a közérdeknek, mint az állítólagos korrupció.
– Nincs is olyan, hogy közérdek.
– A közérdekben sem hiszel? Akkor végképp nem értem, mi bajod a korrupcióval, ami a te rendszered szerint nem rossz, és nem árt a nem létező közérdeknek. Önellentmondásban vagy.

A látszólag hit nélkül élő ember is igényt tart arra, hogy úgy bánjanak vele, mint ha hittel élne. Pedig ez az elvárás nem jogos. Érdekes közéleti viták várhatók a közeljövőben.

- vége -

Hogy állunk a hittel a fizikai világban? 3. rész

A közéleti kérdések megvitatásában való szenvedélyes részvételünk arra utal, hogy – sokszor öntudatlanul – minden ember hisz az abszolút Jóban, Rosszban, továbbá az egyetemes erkölcsi szabályokat érvényessé tevő egyetlen igaz(i) Istenben. Vagy legalábbis úgy tesz, mint aki hisz.

Szürkeállományunk a jelek szerint túlélésre, szaporodásra, energiaminimumra és maximális haszonra törekvő, praktikus, érdekvezérelt szerkezet, amelynek különböző területei nem különösebben kényesek az elméleti összhangra; fontosabbnak tartják a gyakorlati célok elérését holmi elvi következetességnél. Utóbbinak az is ellene hat, hogy agyrétegeink az egysejtűektől a hüllőkön és a majmokon át megőrizték az evolúciós múlt összes tanulságát és reflexét, mielőtt svájci sapkaként magukra húzták volna az önreflexió és a lelkiismeret emberi képességeit. Hogyan modellezhető a homo sapiens agyműködése a humánetológiai megfigyelések fényében?

1. Minden homo sapiens úgy érvel az esetek bizonyos százalékában, mint aki hisz Jóban, Rosszban és Istenben (JRI-ben), miközben ezt gyakran nem tudatosítja, kérdésre akár le is tagadja.

2. Ha az érvelő nem hinne JRI-ben, az jelentősen gyengítené a tárgyalási pozícióját, vitapartnerei nem vennék komolyan, ahogy a sóska-spenót típusú vitában megfogalmazott álláspontot sem vesszük komolyan. A JRI-hívő álláspontja előnyben van, a JRI-hit súlyt ad az érveinek.

3. A közéleti viták résztvevője ezért gyakorlati előnyszerzés céljából JRI-hit alapján érvel, függetlenül attól, hogy egyébként JRI-hívőnek vallja-e magát.

Ez az agyműködési modell megfordítja a JRI-vitákról kialakult helyzetképünket. A JRI-vita csak a felszínen szól a JRI-ről, lényegében viszont minden résztvevő a JRI-hit bázisát elfogadottnak véve érvel a saját közéleti céljai érdekében. A JRI-vita lényege ezek szerint, hogy a JRI-hit külső kinyilatkoztatáson (a Biblián) alapuljon, vagy szabadon alakíthassuk-e.

Érdekes kérdés, hogy egy nem JRI-hívő mennyiben hivatkozhat JRI-hitre közéleti vitában. Érvényes-e a hivatkozás JRI-hit nélkül, vagy nem?

Folyt. köv.

Hogy állunk a hittel a fizikai világban? 2. rész

Mint az előző részben láttuk, a fizika minden fejleménye kizárólag az arisztotalészi első mozgató paradigmán belül hosszabbítja a mozgatók láncolatát, és ez irreleváns a hit témakörében. Van azonban egy másik szellemi keret is az Isten-jelenség értelmezésére: Kant erkölcsi univerzalista paradigmája, amely izgalmas új meglátásokhoz juttat bennünket.

Kant erkölcsi univerzalista paradigmája

Immanuel Kant szerint minden ember minden egyes cselekedetét olyan szabálynak kell(ene) megalapoznia, amely helytől és kortól függetlenül minden egyes ember számára egyformán hasznos / jó. Kant rendszeralkotó igénnyel fogalmazza meg a „kell” szót, az univerzális szabályokat tartja alkalmasnak egy jól működő erkölcsi rend megalapozására. Ezek a szabályok categoricus imperativus (feltétel nélküli felszólítás) néven híresültek el (ne hazudj, ne lopj, ne ölj, stb). Vitatható, hogy Kantnak mennyire volt igaza elméletben (szerintem kevéssé, a szabályai között nincs fontossági sorrend, így a rendszere potenciálisan embertelen lenne, és racionális őrülethez vezetne, ha bárki képes lenne megvalósítani). Viszont Kant zseniálisan rálátott az emberi viselkedés egy furcsaságára, ezért került be a posztba.

Kant és a humánetológia

Elég feltűnő, hogy minden ember minden cselekedetét mennyire NEM alapozza meg egyetemes erkölcsi szabály. Nem mindenki következetes úgy általában, és senki sem következetes mindig. Viszont az is feltűnő, hogy minden ember megfogalmaz időnként olyan kijelentéseket, amelyek közelebbről megvizsgálva egyetemes normaadó igényt mutatnak. Ilyen kijelentés például, hogy illik a buszon átadni a helyet az idősebbeknek, hogy a hatalmon lévők ne legyenek korruptak, vagy hogy ne különböztessük meg az embereket bőrszín szerint. Az implicite univerzális szabály megfogalmazója ilyenkor nem magára nézve alkot normát, hanem minden embertársa számára, helytől és kortól függetlenül. Ezt persze nem mindig látja át, és még kevésbé indokolja, hogy a szabály pontosan mitől lenne mindenhol, mindenkor mindenkinek hasznos / jó.

A humánetológiai ellentmondás

Amikor implicit univerzális szabályt fogalmazunk meg, implicit módon feltételezzük, hogy erre jogunk van, és hogy ez értelmes, hasznos, sőt jó cselekedet. Pedig ilyen szabályt megfogalmazni akkor és csak akkor értelmes, ha szerintünk van abszolút Jó és Rossz, továbbá létezik a szabály egyetemességét kinyilatkoztató és érvényesítő Isten.

Az ellenkező feltevés abszurditása

Aki úgy véli, hogy nincs abszolút Jó és Rossz, az nem tud értelmesen egyetemes szabályt megfogalmazni, mert szerinte a szabálya nem lehet Jó. Ha pedig nem abszolút értelemben Jó, csak relatíve jó, akkor máris nem egyetemes. Továbbá, aki nem hisz Istenben mint az erkölcsi szabályok forrásában és érvényesítőjében, az csak univerzálisan érvénytelen és betarthatatlan szabályokról tud beszélni. Aki nem hisz Jóban és Istenben, és mégis egyetemes igénnyel fogalmaz meg szabályokat, az enyhén tudathasadt. Az ideje egy részében nincs tisztában azzal, hogy mit beszél, nem gondolja végig a szavai következményeit, nincs egységes világképe.

Az univerzális hit

Mivel nincs olyan ember, aki legalább néha ne beszélne egyetemesnek szánt szabályokról, amiket szerinte más embereknek is követniük kellene, nincs olyan ember, aki ne hinne implicit módon az abszolút Jóban, Rosszban és Istenben. Sokszor anélkül, hogy hívőnek mondaná magát. Nem ritka, hogy az illető vadul ateistának vallja magát, elutasítja a vallásos hitet, és közben vadul igenli az egyetemes szabályokat.

Ha nem hinnénk az abszolút Jóban, Rosszban és Istenben

Vegyük komolyan a feltevést: a nem egyetemes szabályok közé soroljuk az ételekre vonatkozó elképzeléseinket, pl. nem írjuk elő, hogy a spenótot minden ember szeresse, különben rosszallásra, szankcióra számíthat. Azt viszont előírjuk, hogy a hazáját, vagy épp az antirasszizmust mindenki szeresse, különben rosszallásra, szankcióra számíthat. Azt is előírjuk, hogy a közössége szabályait mindenki tartsa be, különben rosszallásra, szankcióra számíthat. Az nem zavar minket, ha valaki szerint a spenót jó. Egészségére akkor is, ha nem értünk vele egyet. Az viszont nagyon is zavar, ha valaki szerint a fasizmus vagy a rasszizmus jó. Mit képzel?! Rendes ember nem vélekedhet így! A két kategória között ösztönös a váltás, pedig ha komolyan vennénk magunkat, abszolút Jó, Rossz és Isten nélkül nem értelmes kifogásolni bárkinek a fasizmus iránti szimpátiáját. Egyéni ízlés kérdése, nem? Hát nem! Ez nem spenót, hanem univerzális értékrend.

Aktuális példa: mindazok, akik a frissen beiktatott amerikai elnök, Donald Trump bármely mondatán / tettén akár csak egy pillanatra is felháborodtak, hisznek Jóban, Rosszban és Istenben, máskülönben a felháborodásuknak sem alapja, sem értelme. Az a furcsa, hogy a háborgók ezt nem tudják, sőt többnyire határozottan tagadják.

A deklaráltan nem hívők problémája

A hitet el lehet utasítani olyan alapon, hogy valaki kifejezetten önző, normaszegő, akár mások szerint gonosz szeretne lenni, és mivel a hit gátolná ebben, szándékosan nem hisz. Ez ritka szélsőség, szociopátiának / pszichopátiának szokták diagnosztizálni. Sokkal gyakoribb, hogy az illető a vallásban látja például az emberi jogok fékezőjét, ebből kiindulva utasítja el a vallást és/vagy a hitet. Az a gond, hogy ha deklaráltan ezt teszi, emberi jogokról sem tud érvényesen beszélni, csak nincs ezzel tisztában. Az emberi jogok is csak akkor lehetnek egyetemes érvényűek, ha a megfogalmazóik hisznek Jóban és Istenben.

Hány egyetemes szabályt kell ahhoz megfogalmazni, hogy hívők legyünk?

Egyet, egy meggondolatlan pillanatban. Attól kezdve már hiába bizonygatjuk, hogy dehogy hiszünk, implicite elfogadtuk a Jót és Isten létét. Feltéve persze, hogy a meggondolatlanul kikottyantott szabályt egyetemesen érvényesnek tartjuk.

Ki lehet-e bújni ez alól a spontán egyetértésre hivatkozva?

Nem, mert a spontán egyetértők sosem elégednek meg az addigi spontán csoportjukkal, aktívan terjeszkedni, felvilágosítani akarnak, ami máris egyetemes normaalkotó igényt jelez.

Pontenciális kilépés a paradigmából

A kanti erkölcsi univerzalista paradigmából csak az tud kilépni, aki spenót kategóriába sorolja a fasizmust / népirtást / kínzást / rasszizmust. Ilyen ember nincs, illetve aki így viselkedik, azt erkölcsi értelemben nem tartjuk normális embernek. A paradigmából nem tudunk kilépni.

Következtetés

Humánetológiai megfigyeléseink alapján minden ember hisz Jóban, Rosszban és Istenben, legfeljebb nem kezeli tudatosan ezt a területet az életében. Ez pedig az ember gondolkodás ellentmondásosságára hívja fel a figyelmet. Milyen agyműködésre következtethetünk belőle?

Folyt. köv.

Hogy állunk a hittel a fizikai világban? 1. rész

Nem mindenki követi a tudomány napi fejleményeit, így még nem mindenki értesült róla, hogy az ősrobbanás modelljét számos kritika érte az utóbbi években. A legalapvetőbb ellenvetés, hogy nem sikerült az idővonalat visszakövetni a 0. pillanatig. Azaz mintha nem történt volna meg a feltételezett kiinduló esemény.

Számos alternatív elképzelés született (végtelenül öreg, hideg univerzum; kvantumfolyadékból álló univerzum, stb.) anélkül, hogy bármelyikről konszenzus alakult volna ki. Ezért nem is tudok belinkelni egyetlen forrást, amiből minden kiderül. Van viszont számos angol nyelvű forrás (kereső kifejezés: "there was no big bang"), amelyet figyelmesen tanulmányozva meggyőződhetünk róla, hogy valóban küszöbön áll a tudományos paradigmaváltás.

Ha nem volt ősrobbanás, akkor nem jó kérdés, mi volt előtte. Viszont jó kérdés, hogy mi történhetett az ősrobbanással szemben, hogyan keletkezett a ma ismert világegyetem.

Meglepő módon, a hit szempontjából ez lényegtelen: bármilyen kezdetet feltételezünk is, mindig érvényes felvetés, hogy mi volt korábban. Esetleg Isten teremtette az anyagot? Lehetséges, hiszen minden fizikai modell arra fut ki, hogy valamikor réges-régen az anyag egészen más természetű volt, és teljesen más törvényszerűségeknek engedelmeskedett, mint ma. Ha az anyag nem létezett mindig a ma ismert formában, akkor akár teremthette is valaki, praktikusan Isten.

Arisztotelész a kérdést módszeresen végiggondolva jutott el az „első mozgató” problémájához: ha tapasztalatunk szerint a dolgok azért mozognak, mert valaki mozgatja őket, ki/mi az első tényező, a mozdulatlan mozgató? Viszonylag friss fejlemény, hogy a CERN részecskegyorsítóban vélhetően felfedezték a Higgs-bozont, amitől az atomoknak tömegük van. Azaz az atomoknak nem volt tömegük, míg a Higgs-bozon működésbe nem lépett. De ki/mi aktiválta a Higgs-részecskét?

Arisztotelész persze nem tudta e szavakkal feltenni a kérdést, modellje mégis megelőlegezte minden korok összes hasonló kérdését, és választ is adott rájuk. Az első mozgató csakis az örökkévaló, mindenható Isten lehet, aki bármit teremthet, de akit nem kell teremteni, mert önerőből létezik. Csakhogy ez egy elméleti konstrukció, amit nem ellenőrizhetünk gyakorlati adatokkal.

És mi volt Isten előtt? – kérdezheti bárki, aki hozzám hasonlóan szereti feszegetni a végső határokat. Emlékeztető jelleggel válaszolhatjuk azt, hogy miután Istent örökkévalóként definiáltuk, a kérdés ellentmond a saját definíciónknak. Csak a definíció nem több, mint dogma, és minden dogma annyit ér, amennyi észérvünk van az alátámasztására, mikor rákérdeznek. Isten örökkévalóságának alátámasztására annyi észérvünk van, hogy így praktikus és következetes. Ha nem lenne örökkévaló, akkor nem lehetne első mozgató.

Figyeljük meg az érvelést: Isten az első mozgató, tehát örökkévaló; Isten örökkévaló, tehát első mozgató. A premissza és a következtetés kölcsönösen egymásra hivatkozik, azaz körkörös érveléssel van dolgunk. Ez egy kétismeretlenes egyenletre hasonlít: x + y = 4. Érvényesen annyit állíthatunk, hogy HA x = 1, AKKOR SZÜKSÉGSZERŰEN y = 3, de önmagában sem x-et, sem y-t nem tudjuk megadni. Vagyis HA ELFOGADJUK, hogy az első mozgató Isten, AKKOR SZÜKSÉGSZERŰEN örökkévaló. Márpedig az állítás mindkét tényezője vitatott, így sem a premisszát, sem a konklúziót nem tekinthetjük elfogadottnak. Az oda-vissza hivatkozás egyik állítás érvényét sem erősíti. (Ahogy persze az érvénytelenségüket sem.)

Az arisztotelészi paradigma egyrészt megkerülhetetlen, másrészt Istennel sem oldható meg véglegesnek tekinthető módon. A világról alkotott minden fizikai modellünk szükségképpen az első mozgatóra vonatkozó kérdéshez vezet, ám Isten kinevezése első mozgatónak minden korban pont annyira nélkülözi a végső meggyőző érvényt, mint Arisztotelész idején.

A fentiek alapján beláthatjuk, hogy a fizika egy-egy új modellel legfeljebb kijjebb tolhatja a mozgatók ok-okozati láncolatát a végtelen irányába, de szükségszerűen az arisztotelészi első mozgató paradigmáján belül marad, onnan semmilyen módon nem törhet ki. Más szóval, nincs olyan fizikai felfedezés, amely valaha is áttörést hozhatna az Isten-vitában.

Az Istennel kapcsolatos gondolkodás azonban egy másik tudományos keretre is támaszkodhat: Kant erkölcsi univerzalista paradigmájára, és ezen belül válik igazán izgalmassá számunkra, 21. századiak számára is.

Folyt. köv.

A szegények szegényednek?

Az Oxfam nevű szegénységellenes szervezet szerint igen, ha így értelmezzük a feltevést, hogy a nyolc leggazdagabb embernek akkora lenne a vagyona, mint a legszegényebb 3,6 milliárdnak.

Szerintem pedig a szegények nem szegényednek, hanem gazdagodnak – csak nem olyan gyorsan, mint a legsikeresebbek. A vagyonok koncentrálódása négy fontos dologra hívja fel a figyelmet.

1. Nem zsarnoki uralkodókról, hanem kiemelkedően tehetséges gazdasági szakemberekről van szó, akik a gazdasági társaságaik révén jutottak vagyonhoz. A gazdasági társaság a jóléti együttműködés modern formája, lehetővé teszi, hogy akár sok millió ember egy közös célért dolgozzon, nagyjából igazságosan elosztva a szorgos munka gyümölcseit. Szerintem ez üdvözlendő. Remek dolog, hogy gazdasági társaságok működnek, és növelik az egész emberiség jólétét.

2. A „szegénységellenes” szervezetek populista szociális demagógiát folytatnak, a felméréseik megtévesztő módszertant alkalmaznak, az „eredményeik” több esetben csalárdak. Nem szégyellik magukat, mert őszintén hiszik, hogy a „jó” cél érdekében egy kis füllentés erkölcsileg rendben van. A céljuk (általános jólét egyéni teljesítmény nélkül) azonban nem jó, és ez nagyobb probléma, mint a füllentés. Ezek a szervezetek valójában gazdaság- és szorgalomellenesek: jólétellenesek.

3. Ha a világ nyolc leggazdagabb emberének vagyona valóban akkora, mint a szegények 50%-áé, az azt jelenti, hogy e nyolc ember tehetség-teljesítmény mutatója akkora, mint a szegények 50%-áé. Nem tetszik? Fokozzák a szegények a tehetség-teljesítmény mutatójukat, hogy nőjön a jólétük. Alapítsanak és vezessenek gazdasági társaságokat, vegyenek példát a leggazdagabbakról. A szegények helyzetének javítása egyébként is olyan szociális rendszereken múlik, amelyeket főként a gazdasági társaságok finanszíroznak. Nem csak társasági adóval, hanem munkahelyek biztosításával, társadalmi felelősségvállalással, a dolgozóik személyi jövedelemadójával, a fogyasztásuk ÁFA-jával, stb.

4. A szegények jóléte világszerte folyamatosan nő. Nőhetne gyorsabban is – ehhez többet kellene tanulni, teljesíteni, alkotni, vállalkozni. Dolgozzunk azért, hogy így legyen, segítsük őket ezen az úton, de ne ígérjünk nekik demagóg populista módon teljesítmény nélküli jólétet. Az esélyegyenlőség valóban az esélyek – és nem az eredmények – egyenlőségét jelenti.

Az index.hu cikke az ésszerű és felelősségteljes újságírás szép példája, gratulálok a szerzőnek, Mészáros Tamásnak.

Hogyan politizáljunk

A bal-lib és konzi következetlenségeket bemutató sorozataim nyomán felvetődhet a kérdés, hogy akkor mi az élet- és működőképes politikai felfogás. Ebben a bejegyzésben igyekszem választ adni a kérdésre.

Politizálni kizárólag eredménycentrikusan és gyakorlatorientáltan érdemes.

A politizálás egy közösség jólétéért folytatott versengés. Úgy kell csinálni, hogy attól nőjön a közösség jóléte.

Értelemszerűen nem tudjuk növelni a közösség jólétét, ha szerintünk nincs is közösség. Akkor sem tudjuk növelni, ha szerintünk semmi se változzon – mert akkor a jólét is legfeljebb csökken, magától.

A mai világ jellemzője a szabadság és a nagy rendszerek összhangja: ki-ki igen széles határok között azt csinál, ami neki tetszik. A nagy rendszerek pedig – ha értőn bánunk velük – önmaguktól jólétté alakítják ezt a sokszínűséget.

A szabad piac jólétet hoz, ha ezt várjuk tőle, és ellenőrizzük is, hogy megvalósul-e. Lehet a szabad piaccal is visszaélni, nem személytelen automatizmus. Legyen világos a cél (jólétnövelés), legyen világos, hogy csak a jólétet növelő szabad piacnak van létjogosultsága. Az öncélú (jólétet nem növelő) szabadpiac nem kívánatos, és bármikor korlátozható, gyámság alá vehető. És ez nem szélsőség, hanem ésszerűség, gyakorlatorientált magatartás.

A szociális ellátó hálózat célja a társadalmi igazságosság növelése. Ha növeli, jó, ha nem növeli, megreformálandó.

A média célja a hiteles tájékoztatás. Ha ezt szolgálja, jó, ha nem, akkor érvénytelen a sajtószabadságra hivatkozás! A rosszul működő médiát meg kell reformálni.

A diszkriminációmentesség célja is a jólétnövelés. Amíg ezt szolgálja, addig jó. Ha a jólét ellen kezd hatni, újratervezendő.

A demokrácia célja a közösség jóléte, és nem a l'art pour l'art demokratáskodás. A közösség jólétét nem szolgáló demokrácia illegitim.

Az emberi jogok célja az egyén jó közérzetének növelése – összhangban a közösség javával. Ha az emberi jogok a közösség ellen fordulnak, érvénytelen az emberi jogokra való hivatkozás.

Röviden: ne ideológiában gondolkodjunk, miszerint szabadpiac/emberijog/sajtószabadság/demokrácia szent tehén, és minden körülmények között jó, még l'art pour l'art alapon is. Vagy éppen rossz, átverés, és feltétlenül leépítendő. Mindkét szélsőség butaság, célszerűtlen, kerülendő. Gondolkodjunk gyakorlati eredményekben, miszerint az előbbiek meghatározott célt szolgálnak, és csakis e cél teljesülése legitimálja feltételhez kötötten őket. Ha így kezdünk politizálni, hamarosan utolérjük Ausztria GDP-jét. Ne feledjük, hogy 1989-ben ez volt a konkrét célja a „rendszerváltásnak".

Konzervatív következetlenségek 4. rész

d. A nem változás mint maladaptív stratégia

Bevett gospel-bölcsesség szerint „ha jó volt az anyukámnak, jó lesz nekem is". Voltak az emberiség történetében történészi szempontból unalmas jóléti korszakok, amikor 50-100 évig nem történt semmi szokatlan, ami magatartásváltozásra ösztökélte volna az egyént. A mai kor azonban nem ilyen.

Napjainkban a gyors változás a fő szabály, az állandóság pedig kivétel, már-már szerencsés véletlen. A tudomány, a technika, a népességnövekedés és a városiasodás vadul száguld előre, és mellékhatásként mélyreható társadalmi-erkölcsi-felfogásbeli változást okoz. Magyarán: városban iPhone-t nyomogatva egész másképp élünk és gondolkodunk, mint pár évtizede falun, nehéz úgy tenni, mint ha semmi sem változna.

Evolúciós értelemben maladaptív (rosszul alkalmazkodó) stratégia, amikor egy populáció nem követi a körülmények változását: pl. jön egy jégkorszak, ám a mamutcsorda nem költözik délre, nem növeszt vastagabb bundát, nem szaporodik jobban, védtelen marad a ragadozóival szemben. Az alkalmazkodás hiánya megtizedeli az állományt, akár kihaláshoz is vezethet. „Ha anyukámnak jó volt 5 centis bunda, nekem azért sem kell 10 centis" – érvelhetne egy konzervatív mamut.

A mai gyors átalakulás megtizedeli a közéleti konzervativizmus változást ellenző változatát, és akár a kihalását is eredményezheti.

Megoldási javaslatom: kövessük az idők szavát. Jöhetnek stabilabb korok, amikor a nem változás lesz az alapszabály, jelenleg viszont más a helyzet, ehhez kell alkalmazkodni.

- vége -

Konzervatív következetlenségek 3. rész

c. A haladás mint probléma

Egy átgondolatlan konzervatív körömszakadtáig ellenzi a változást, a haladást, miközben a világ mást sem tesz, mint változik és halad. Az átgondolatlan konzervatív így hülyét csinál magából, és lejáratja az elképzeléseit.

Holott a konzervatív álláspont körültekintő jövőképként is bemutatható: a konzervatív e felfogásban mindössze óvatos az elkerülhetetlen változással és haladással kapcsolatban, nem akarja ezeket siettetni vagy elkapkodni, de nem is áll ésszerűtlenül ellen az elkerülhetetlennek.

Példa: a konzervatív üzleti terv nem arról szól, hogy idén is mindent pont úgy csinálunk, mint tavaly, mert lefagyott az agyunk, hanem arról, hogy óvatos becslésekkel élünk, és kerüljük a túlzott kockázatvállalást. Nem ígérünk 20%-os növekedést akkor, amikor a piaci szereplők 5% körüli növekedésre számítanak. A konzervatív hitelfelvétel lényege nem az, hogy egyáltalán nem veszünk fel hitelt, hanem hogy körültekintően felmérjük az összes lehetséges kockázatot, és csak annyit vállalunk be, amit biztosan tudunk kezelni. Nem adósodunk el a fejünk búbjáig. A konzervatív becslés pedig értelemszerűen nem nulla, hanem óvatos, visszafogott. Az üzleti/pénzügyi életben ezt hívják konzervativizmusnak.

Megoldási javaslatom: ne akarjuk elkerülni azt, ami elkerülhetetlen, viszont legyünk körültekintőek, óvatosak, és a kockázatvállalás helyett a teljesíthetőségre összpontosítsunk. Ez népszerűvé és sikeressé teszi a konzervatív felfogást – mint a gazdaságban.

2017 – a demokrácia éve

Az újév első bejegyzésével szeretnék megnyugtatni mindenkit, aki a demokráciát félti a többségtől, és egyben biztatni a magyar választókat, hogy igyekezzenek észérvekkel alakítani a többség véleményét. Mindenki demokratizáljon még két embert!

A demokrácia piac, a közéleti ideák szabad piaca. Mármost, a piacról tudjuk, hogy magától tud áruellátást és jólétet biztosítani. Ha meghackeljük, ahogy pl. a kommunisták próbálták, akkor hiányt és szegénységet állítunk elő. Ez a helyzet a demokráciával is. Ha meghackeljük, akkor demokráciahiányt állítunk elő, és teret nyitunk a szélsőségeseknek.

A kényes kérdés persze, hogy mit tegyen a tartósan kisebbségbe kerülő oldal: örüljön, hogy a többség akarata érvényesül, vagy sírjon, hogy a többségnek nincs igaza, a többség hülye, birkanép, stb.?

Célszerű örülni, hogy működik a demokrácia mechanikája, azaz a többségnek igaza tud lenni, kormányt tud működtetni. Ez sokkal jobb, mint – akár csak puha – diktatúrában élni.

Na de ha a – hülye, megvezethető, stb. – többség ellenünk van? Akkor próbáljuk meggyőzni a többséget. Ennyire egyszerű a feladat. Ha látványosan igazunk van, akkor csak meg tudunk erről győzni másokat is. Ha tartósan nem sikerül, akkor mitől vagyunk olyan biztosak az igazunkban?

Demokratának lenni annyi, mint nem félni... a többség hosszú távú ésszerűtlenségétől. Demokratának lenni annyi, mint bízni a többség józan eszében és meggyőzhetőségében.

Aki vállalja, hogy a többség kormányozzon akkor is, ha épp nem a szája íze szerint teszi, az demokratikus elkötelezettségű. Aki kisebbségből, a többség akaratát megkerülve akar érvényesülni, az meg antidemokrata, diktatórikus beállítottságú. Nem kellemes az antidemokratikusság tudatával együttélni.

A magyar demokrácia még fiatal, ezért nem csoda, hogy a többséget megkerülő szándék jobbra-balra megfogalmazódik, és logikus módon a kisebbségben maradt oldalon erősödnek fel az ilyen hangok. Momentán pont a bal-lib oldal hajlamos inkább az antidemokratizmusra, de ha fordul a kocka, majd a másik oldal válik rá hajlamossá. Sok generáción át kell virágzó demokráciában élni ahhoz, hogy az antidemokratikus gondolkodás már csak keveseket kísértsen meg.

Nem szereted, ahogy a többség gondolkodik? Nosza, győzd meg a többséget, hogy a te gondolkodásod célszerűbb, hasznosabb, értelmesebb. Pl. nagyobb közösségi jóléthez vezet. Ehhez persze nem árt hinni a közösségben, a közös érdekekben. A közösséget fenntartással kezelő ember nehezen tudja meggyőzni a többséget arról, hogy az elképzelése hasznosabb... a közösség számára. Akinek víziszonya van, nem nyer úszóversenyt. Akinek közösségiszonya van, az nem nyeri el a közösség szavazatainak többségét. Ez így ésszerű. Ha gond a közösség, akkor korrekt, hogy kimaradsz a közösség életéből, sőt ilyen hozzáállással demokratának is nehéz lenni. Nem plauzibilis.

Miért nem? A demokrácia egy közösségi irányító rendszer. Ha nincs közösség, nincs mit irányítani, nincs demokrácia. Ha belegondolunk, a közösségellenesség a demokráciaellenesség szinonimája. Továbbá, ha nem hiszünk abban, hogy a többség képes ésszerű döntéseket hozni, akkor nem hiszünk a demokrácia ésszerűségében, célszerűségében, azaz antidemokraták vagyunk. Még nem találkoztam olyan szimpatikus emberrel, aki antidemokratának mondta volna magát. A számomra szimpatikus emberek mind demokratának nevezik magukat – ideje, hogy a szavakhoz a közösség, a többség és az ésszerűség elfogadása is társuljon.

Tegyük 2017-et a demokratikus fejlődés évévé: bízzunk abban, hogy látványos igazunk többségben ölt testet. Higgyünk a társadalom józan eszében, mert ha nem hiszünk benne, akkor valóban tartósan kisebbségben maradunk. A demokrácia ugyanis a hackelői ellen hat, és ez történelmi léptékben így helyes, így igazságos.

Ebben a tudatban készüljünk a 2018-as választásra.