Az utóbbi pár évben coming-outolt gyermektelenségi mozgalom résztvevőinek "tudatossága" pontosításra szorul, ám ne elégedjünk meg ennyivel.
Az összkép része, hogy nyilván már a barlangi emberek némelyike is rühellte a porontynevelést, csak ezt nem festette fel a vadászjelenetek mellé a barlang falára, az ókori görögök ellenben már filozófiai elméletet gyártottak a gyermektelen szex magasabb rendűségéről, Platón írásba is foglalta az érvelést (lásd: A lakoma). A gyermektelenség, illetve az erre irányuló igény tehát egyidős az emberiséggel.
A hozzánk közelebbi, de még a fogamzásgátlás előtti korokban az igazán családos embernek sokszor tucatnyi gyermeke volt, a magas termékenységi átlag mellett nem igazán szúrt szemet, hogy egyesek meg neki sem kezdtek, pl. mert aggleányok vagy -legények maradtak, vagy egyházi fogadalmat tettek, "magtalanok" voltak, vagy fiatal felnőttként meghaltak. Olyan is akadt, aki a tudománynak szentelte az életét. Az egyéni életutakban a mainál sokkal nagyobb volt a változatosság, régi családfákat nézegetve feltűnik, milyen sok a korán letört, illetve az elszáradt, semmibe lógó ág.
Nem így ma: a gyermekhalandóság csökkenése és a fogamzásgátlás első lépésben lecsökkentette a családméretet (jellemzően legfeljebb 2 gyerek), második lépésben uniformizálta az életútra vonatkozó feltevéseket, elvárásokat: örömteli, kiteljesedett nemi életet élni jognak számít, egyszersmind gyakorlati elvárás. Furán néznek arra, aki eltér. Mi van vele? Forduljon orvoshoz, pszichológushoz. Nem hiányzik neki a szex? Abszurdum, ilyen nincs. Ki kell gyógyítani belőle.
Áldás és átok is egyben, hogy megnőtt a tudatosság (miből fogom fizetni a harvardi tanulmányait? - görcsöl a leendő szülő) és a bénító felelősségérzet (miből veszek neki garzonlakást?), csökkent a spontaneitás (a 18 évesen egymásba tottyant "butácska" párt lesajnálják). A mai idők trendi fiatalja húzza-halasztja a családalapítást, nyugdíjig keresi az igazit, papírra nem ad, röppen virágról virágra, mondván, mindig lesz valahogy.
Kevés figyelmet kap az előző generációk élettapasztalata, miszerint nem leszel örökké fiatal. Igen nagy eséllyel egyszer öreg, beteg, ellátásra és gondozásra szoruló emberré válsz. Ha megsértődsz, akkor is c'est la vie. Sorsdöntéseknél nem elég csak a rövid távú előnyöket megfontolni, a hosszú távú hátrányok kezelésére is kell egy B terv.
Az életmódkisebbségek, amelyek egyike a "tudatosan" gyermeket nem vállalók csoportja, a jogaikra tudnak hivatkozni, míg a gyermekvállaló többség Lafontaine A tücsök és a hangya című meséjére, amelyben a nyáron henyélő tücsök télen hiába kér ételt a szorgalmas hangyától - és így remekül el tudnak beszélni egymás mellett. Hát a szolidaritás az jár, nem? Annak is, aki eltökélten nem gondoskodott a jövőjéről? Gyalázatos tajparasztság így gondolkodni, maholnap bűncselekménnyé is válhat...
Az egymás mellett elcsúszó érvelések közös nevezője lehet a belátás, miszerint emberi jogok egy létminimum fölé emelkedett, stabil jóléti társadalomban tudnak működni. A túlélésért küzdő, létszámhiányos, deficites ellátó rendszerű társadalmakban már nem az a kérdés, mire van jogod, hanem hogy a kevésből neked mennyi jut, ha egyáltalán. Ezért aki a jogaira tervez hivatkozni, elemi szinten érdekelt a stabil jólét fenntartásában, amihez bizony létszám, azaz gyermek is kell.
A fentiekből következően - nyomós egészségügyi indokot kivéve - gyermeket nem vállalni definíció szerint nem lehet tudatosan, csakis a valóság egy fontos része elől elzárkózva, annak hátat fordítva, tücsökmódra. A mozgalomra a "tudatos" jelző semmiképp sem illik, pontosabb rá az "eltökélt" vagy az "akkor jó ötletnek tűnt".
A "tudatosan" nem vállalók fő reménye lehet, hogy marginális mikroklub szinten maradnak, és az elenyésző költségvonzat miatt nem lesz értelme bolygatni, tulajdonképpen mi jár vagy mi nem nekik. Más szóval, büszke coming-out helyett a radar alatt célszerű maradniuk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése