2025-től a világ – 1. rész – A hidegháború utóélete

Sok minden változott tavalyhoz képest, az amerikai elnök személyétől kezdve bezzegrománia gazdasági helyzetén és a német előre hozott választásokon át egészen a lengyel-magyar aktuálpolitikai viszonyig. Érdemes friss szemmel áttekinteni a világ helyzetét, ebben segít a sorozat. Ahhoz, hogy a jelent és a jövőt tisztábban lássuk, először hátra kell lépnünk. Nem túl messzire, csak a hidegháború végéig.

Úgy alakult, ahogy a republikánus Ronald Reagan előrejelezte: „mi győzünk, ők vesztenek – ez az én hidegháborús stratégiám". Emlékezhetünk, hogy a győztes nyugat a jólétével került fölénybe. Fegyverkezési versenyre sarkallta a proletárdiktatúrába süllyedt keletet, amibe az addig is rogyadozó szocialista gazdaság beleroppant, majd összeomlott, az egypártrendszerrel együtt.

Mielőtt sajnálni kezdenénk szegény keleti (középeurópai, kelet-középeurópai) magunkat: a kommunizmus létező változatának kikiáltott szocializmus világuralomra tört, meg akarta dönteni a „gaz imperialistákat”, hogy ott is kitelepítse, bebörtönözze, lágerbe zárja az egypárti elithez képest másként gondolkodókat. Úgy volt, hogy világméretű proletárdiktatúra lesz. Nagy szerencsénkre, és többek között Reagannek köszönhetően, másként alakult. Nem a keleti szegénység terjedt át nyugatra, hanem a nyugati jólét jelent meg keleten, és terjed azóta is.

Erre már csak a régen születettek emlékeznek: Magyarországon folyamatos áruhiány volt a szocialista tervgazdaságban. Nem azt vettük, amit elképzeltünk, hanem amit épp kapni lehetett. Egy-egy fontos árucikkért (pl. tornacipőért vagy Trabant féltengelyért) tucatnyi boltot kellett végigtúrázni, napokig, hetekig. Jó minőségű barkácsszerszámért meg... nos, azért legalább Bécsig kellett elmenni (kellett volna, ha lehetett volna), mert ilyen belföldön nem létezett. Banán, narancs karácsony előtt került a boltokba, egy hétre, azután szünet jövő karácsonyig.

A szocializmust a legigazságosabb, legszabadabb, legjólétibb rendszernek hirdették. Gyakorlati tapasztalat szerint meg jólét nyugaton volt, szabadság szintén. (Aki oda vágyott, azt „tiltott határátlépésért” lelőtték.) Igazságosság? Tény, hogy az általános szegénység papíron igazságosabb, tehát e téren elvben a szocializmus vezetett. Ám ha hozzátesszük, hogy az egypárti elit külön neki fenntartott bolthálózatból vihette a nyugati cikkeket (mint Cognac, svájci csoki, minőségi cigaretta, Chanel No5) haza a régi elittől elvett rózsadombi és hűvösvölgyi villáiba, mindjárt kiviláglik, hogy dehogy volt itt igazságosság! Szemforgató, arcátlan képmutatás volt ez a „kommunista” elvtársak részéről.

A rendszerváltáskor ezek az idézőjeles „kommunista” elvtársak egyszerűen a magukévá tették az elvben a nép tulajdonában álló vagyont: gyárakat, bankokat, vállalati üdülőket, ingatlanokat, stb., így kommunista elitből szempillantás alatt kapitalista elitté váltak, és e minőségükben osztották tovább az észt, sokak jogos felháborodására. Ha megvizsgáljuk a „szabadságjogok”, a „jogállamiság”, a „liberális gazdaságpolitika” leghangosabb bajnokainak előéletét, egytől egyig megtaláljuk a kommunista elitből kapitalista elitté alakult, képmutató felmenőket/rokonságot, a kommunista kapcsolati tőkét.

A hidegháború tanulsága az emberek számára: a kommunista/szocialista gazdaság nem működik, a szocialista társadalom nem igazságos, a kapitalizmus győz és teremt jólétet az egész világon. A folyamat tanulsága a volt kommunista elit és utódai számára: régen minden jobb volt, a „fasiszták” pedig nem győzhetnek, azért sem!

Ebből az eltérő tanulságmegfogalmazásból vezethető le a világ mai (keleti és nyugati) állapota, valamint ebből jelezhetők előre a következő néhány év fejleményei.

2025-től a világ – 2. rész – A szembenézés nem történt meg

Több oka is volt annak, hogy a nyugati állapotokat (jólétet, árubőséget, szabadságot) keleten legjobban a kommunista elit ismerte: 1. ő volt helyzetben, saját bolthálózattal, utazási/nyaralási lehetőségekkel, külföldi ösztöndíjakkal; 2. a köznéptől ezt az ismeretet el kellett zárni, hogy elkerüljék az azonnali lázadást; 3. a belföldi tanulást szintén rendszerhűséghez kötötték, így a kommunista elit jórészt a szellemi/tudományos elittel is egybeesett. Az emberek nyugatról annyit tudtak, amennyit a kommunista elit közölt velük, vagyis hogy mekkora ott a nyomor, a munkanélküliség, az igazságtalanság!

A rendszerváltás idejére a kommunista/szellemi elit jó része már nyugaton „nyomorgott”, onnan fintorgott orrbefogva a honi „bunkókra”. Nyugaton pedig szívesen látták a külföldre szakadtak „kommunista” részét, mert ottani értelmiségi körökben a kommunista-marxista-leninista eszme nagyon is trendi volt, fájlalták, hogy „a sok bunkó” (értsd: a saját démoszuk) nem látja át a nagyszerűségét, és továbbra is a kapitalista berendezkedésre szavaz.

Az angol-amerikai kultúracsinálók (írók, filmesek, egyéb alkotók) döntő többsége kommunista szimpatizáns volt és maradt, az egyetemi professzorok jó része szintén. Számukra a mai napig elfogadhatatlan, feldolgozatlan a hidegháború népi tanulsága, miszerint mindenhol kapitalizmus lesz, punktum. Közgazdasági Nobel-díjat a mai napig az kaphat, aki papíron levezeti, hogy a kapitalista gazdaságon belül kialakítható egyfajta szocialista alrendszer, és az papíron működik. Irodalmi Nobel-díjat pedig legkönnyebben arra adnak, ha az író a kapitalizmus „gaztetteit” állítja pellengérre, vagy nyíltan a kommunizmusról ömleng.

Egyfelől tehát a keleti kommunista elit nosztalgiázik az előző rezsimben élvezett kiváltságairól, másfelől a nyugati elit ábrándozik egy soha el nem érhető tömeggyilkos idillről, és összeköti őket a kapitalista démosz bunkósága, korlátoltsága (nem kér az eszméből) felett érzett elemi felháborodás. A hidegháborúból azt a részt, hogy győz a kapitalizmus, sem a nyugati, sem a keleti szellemi elit nem fogadta el, minden sejtjével tiltakozik ellene. Nekünk Reagan hős, nekik egy republikánus barom, míg ők döntően a demokratákra/Labour-re szavaznak. Vagyis, a hidegháború eredményével való szembenézés elmaradt.

Azt azonban kényszerűen belátta a fenti összeborult elit, hogy a megrögzött démosz hosszú távon sem győzhető meg a kommunizmus szépségéről, így kerülőutakat keresett az eszme érvényre juttatására. Ilyen kerülőút az egyéni jogok felé történő fékezhetetlen „haladás”, a bal-liberális ügyekre való érzékenyítés, valamint a migránsok szavazógépkénti használata.

A kerülőutak részletes vizsgálata előtt azonban arra a kérdésre keresünk választ, hogy ha a nyugati démosz a kommunizmusra nem nyitott, pontosan mitől nyitott a kerülő úton ugyanoda vezető stratégiákra.

2025-től a világ 3. rész – A „légi fölény”

Vélhetnénk, hogy amennyiben a megrögzött nyugati démosznak nem kell direktben a kommunizmus, akkor kerülő úton sem kell – ám tévednénk. A nyugati átlagember tucatnyi bal-liberális ügynek szurkol, és szorong, sőt retteg a „fasisztáktól”. Pedig a bal-liberálisok végcélja valamiféle szocializmus, míg a „fasisztának” tituláltak alapvetően kapitalista jólétet szeretnének. A démosznak józan ész szerint utóbbiakkal kellene egyetértenie, rájuk kellene szavaznia. Mi magyarázza ezt az ellentmondást?

A modern háborúk története a légi fölényről, azaz a légtér uralásáról szól. Akinek több működőképes légi fegyvere van, az nyeri a háborút. Ennek megfelelője a médiafölény: akinek nagyobb hatása van a médiatérben, az nyeri a közügyi csatákat, az tematizálja a közvéleményt, az mondja meg, kik a „jó” fiúk és kik a „rosszak”.

A médiatér nyílt titka, hogy a „független” média 100%-ban elkötelezett bal-liberálisokból áll. Aki nem ilyen, azt kinézik, „elfogy körülötte a levegő”. A bal-liberális újságírók nem tagadják, hanem büszkén vállalják a „társadalmi elkötelezettségüket”. Meggyőződésük szerint minden rendes ember baloldali, minden igazságos társadalom, minden jó kormány szintén. Ehhez a mércéhez képest tüntetik fel rossz fiúknak mindazokat, akik jóléti elkötelezettségűek. Kijelenthető-e, hogy a „független” média dolgozói egytől egyik kommunisták? Egy részük határozottan tiltakozna ez ellen, miközben elkötelezetten szimpatizál a marxizmus valamelyik variációjával.

A nyugati közvéleményt évtizedek óta érzékenyítik olyan szociális témákra, amelyek mögött a marxizmus valamelyik változata adja az ideológiai hátteret. Ilyen témák: a folyton változó mutatókhoz kötött „mélyszegénység”, a „társadalmi kirekesztés”, az „előítéletek”. A témáknak van némi soványka igazságmagva, ami köré aztán óriási buborékot fújnak, így az átlag nyugati meg van győződve róla, hogy a „mélyszegénység” elleni küzdelem alapvető emberi kötelesség, és nem a marxizmus egyik hordozó narratívája. Ez és sok más hasonló érzelmi meggyőződés olyan mélyen györekezik a nyugati tudatban, hogy az átlagember képtelen racionálisan felülvizsgálni, kritikailag gondolkodni róla.

Pedig akinek fontos a kritikai gondolkodás, nem tekintheti függetlennek a híreket marxista prekoncepcióval előszűrő sajtót, amelynek világszerte elsöprő légi fölénye van. A nem bal-liberális média többszörös hátránnyal indul: 1. kevesebb mögötte a pénz; 2. kevesebb a jóléti elkötelezettségű újságíró; 3. a témái bal-liberális kondicionáltságba ütköznek a közvéleménynél; 4. a bevett témákkal szembemenve „rossz fiú” benyomását kelti; 5. rossz fiúként csak „hülye, vagy gonoszul okos” lehet; 6. mellékesnek tekintik, hogy jóléti szempontból persze többnyire igaza van. Ha ugyanis nem lenne jóléti szempontból többnyire igaza, akkor nem bal-liberális médiatermék még törpe kisebbségként sem létezne.

Honnan tudjuk, kinek van igaza jóléti ügyekben, illetve hogy egyáltalán fontos szempont a jólét? A hidegháborúból, amelyet jóléti alapon nyert meg a nyugat a rosszlétbe süllyedt kelettel szemben. Nincs, és nem is kell ennél keményebb bizonyíték a jóléti szempont érvényességére. A szocialista tábor társadalmi igazságossággal érvelt, a nyugat pedig a megkérdőjelezhetetlen jóléti fölényével vágott vissza, és győzött. Tehát ha azt látjuk, hogy a nyugati sajtó átvette a szocialista tábor társadalmi igazságossági szempontjait, akkor történelmi tapasztalataink kemény bizonyítéka alapján tudhatjuk, hogy veszíteni fog a jóléti versenyben. Amennyiben jóléti kihívója akad.

Elvétve azért akad, és rettegés járja át a bal-liberális oldalt: az amerikai Fox News politikai hatásáról például azt írják, hogy határozottan republikánus irányba tolta el a közvéleményt mindenhol, ahol jelen van. Egy másik „dolgozat” kifejti, hogy 2,5 perccel több Fox News fogyasztás 0,3%-kal növeli a jobboldali szavazás valószínűségét. Mintha Kádár János titkosszolgálatának jelentését olvasnánk a szamizdatok hatásáról: 2,5 perccel több szamizdatolvasás 0,3%-kal növeli annak valószínűségét, hogy az olvasó nem a szocialista Népfront jelöltjével fog szimpatizálni – és máris bukik a rendszer.

Érdekes, hogy a CNN és a többi „független” hírforrás balra toló befolyásáról nem készülnek hasonló írások. Miért? Mert a jobb-konzervatív oldal jóléti szempontja egybevág a démosz természetes preferenciájával, így minimális médiajelenléttel is tud győzni (lásd: hidegháború).

A törpe kisebbségből nyerés logikája: amikor minden bal-liberális médiaforrás azt a narratívát tolja, hogy a Trabant sokkal jobb, mint a Volkswagen, és ótvarbunkóparasztfasiszta, aki utóbbira mer vágyni, a rendszer bukásához elég egyetlen hírforrás, ahol az ellenkezője olvasható.

Ezért van, hogy a marxizmus különböző változataira épülő társadalmi igazságossági érvrendszer csak médiahegemóniával tud ideig-óráig helyzetben maradni, így elemi érdeke fűződik a konkurencia ellehetetlenítéséhez, hogy egyetlen forrás se tudja hírül adni, mi a helyzet a Trabanttal. Vagy aktuálisan a bevándorlás és a közbiztonság körül.

A következő részben a marxizmus terjesztésének kerülő útjait vizsgáljuk meg.

2025-től a világ 4. rész – Oszd meg és uralkodj

A marxizmus terjesztésének első kerülő útja a különböző „jogok” világméretű propagálása. E jogok ugyanis háromféle hatással járnak: 1. szocialista mozgalmi keretbe szervezik a baloldaliakat; 2. egyénné atomizálják a jóléti konkurenciát; 3. és igájukba hajtják.

Biztosan van olyan kivételes adottságú ember, aki egyszerre fókuszál a jogaira és kötelességeire, de az átlagember nem ilyen. Vagy az egyikre figyel, vagy a másikra. Akinek a jogai lebegnek a szeme előtt, az nem szokott erősen teljesíteni a feladatai terén. A történelem sikeres társadalmai kellő számban támaszkodhattak feladatteljesítőkre – honvédőkre, szorgalmas dolgozókra, konstruktív értelmiségiekre, szolgálva vezetőkre. A jogokkal kapcsolatos legfontosabb igazság, amit nem mondanak el neked: jogaid alapja az elődeid közösségtudata, felelősségérzete és feladatteljesítése; ha te csak „egyén” vagy, elhanyagolod a feladataidat, akkor a következő nemzedéknek már kevesebb jog jut, mint neked. A másik alulhangsúlyozott igazság: minden jog alapja a viszonylagos jólét, csökkenő jólét mellett a jogok háttérbe szorulnak, növekvő jólét mellett maguktól bővülnek. Következésképp a (nem vitatott) jogokat jólétnöveléssel eredményesebben lehet előremozdítani, mint indulatos nyilatkozatokkal és tüntetésekkel.

Szinte évente „új generációs” jogok kerülnek be a közbeszédbe, miközben az addigi jogok szélsőséges túlhajtása is folyik, és minden jog megfogalmazása a baloldalnak kedvez, a jobboldal kárára. Nincs vita arról, hogy az élethez fűződő jog alapvető. Annál hevesebb a vita arról, hogy a magzatot is megilleti-e. Miért? Mert a baloldal akarja meghatározni, melyik jog mit jelentsen a gyakorlatban.

Arról sincs vita, hogy az élethez fűződő jog fontosabb, mint az életmódbeli döntések „joga”. Mégis heves vita folyik arról, hogy az abortuszról való döntés joga fontosabb-e a magzat élethez fűződő jogánál. Ráadásul a vita nem logikai, hanem érzelmi alapon zajlik, a döntéspártiak fő érve, hogy aki nem ért egyet, az haladásellenes, szélsőjobbos, fasiszta.

Szintén egyetértés van arról, hogy fontos tanulni, iskolába járni. Elsőre jó ötletnek tűnhet ezt „oktatáshoz való jog”-ként kinyilatkoztatni. Ám ha a következő lépésben úgy alakul a helyzet, hogy a bukdácsoló középiskolást erővel akarják oktatásban tartani 18 éves koráig, továbbá a gyerekek abortuszáról, nemváltoztatásáról a szülő bevonása nélkül döntenek az iskolában ezen „jog” keretében, akkor még mindig jó ötlet? Bölcsebbnek tűnik észszerű, felelősségteljes életdöntések meghozataláról beszélni feladatként, e feladatok egyike, hogy ki-ki igyekezzen kiteljesedni a tanulásban, mert meg fogja az neki érni – ütős jóléti érv, gondolnánk gyanútlanul, csakhogy az alábbiakban részletezettek miatt kevés rá a fogadókészség.

A felnőttek nemi élethez fűződő joga fontos, ebben általános az egyetértés. Abban is, hogy a nemi identitás alapvető a kiteljesedett, örömteli nemi élet szempontjából. Abban már kevésbé értünk egyet, hogy a nemi identitás biológiai adottságoktól eltérő érzete külső érvényű „jog”-e, hogy indokol-e sikertelen orvosi beavatkozásokat, és hogy a társadalombiztosítás kötelezően finanszírozza-e ezeket. Figyeljük meg, hogy a baloldal nem áll le félúton e téren, és a fő érv továbbra is: aki nem ért egyet, az haladásellenes, stb.

A nemi kiteljesedésre törekvés odáig „haladt”, hogy 1. a társadalom önfenntartása fölé nőtt; 2. a nemi identitásának csodálatába merült egyén minden más bal-liberális érzékenyítésre is nyitottá vált; 3. ugyanakkor érzelmileg lezárt az észszerűségi, jóléti érvekre.

Mi ebben a marxista? – kérdezhetjük. 1. A „haladás” koncepciója már önmagában marxista, Marx szerint a történelem halad... a kommunista társadalom felé; tehát ha közéleti vitáinkban döntő érvvé válik, hogy senki ne legyen haladásellenes, akkor szükségszerűen mi felé haladunk? 2. A marxista-kommunista mozgalomra kezdettől jellemző a szexuális szabadosság, a „kispolgári” erkölcs/létforma elvetése; ennek mai változata a középosztály észszerű jóléti szempontjainak megvetése, elutasítása.

Hogy lesz tudtán kívül marxista a szépen hangzó jogok hívéből? Úgy, hogy észszerűség és jólét helyett afféle „társadalmi igazságosságra” fog törekedni, amilyen egyszer már alulmaradt a hidegháborúban, és újra alul fog maradni!

Ha már itt tartunk, pontosan mi a baj a marxizmussal? Kiderül ebből a posztból, illetve a sorozat egészéből.

2025-től a világ 5. rész – Az érzékenyítettek „haladása”

Mint az előző részben láttuk, a marxista tanok illetve a bal-liberális oldal által tematizált közéletben bármiféle haladás szükségképpen a kommunizmus felé történhet. Mivel ezt nyílt programként nem támogatná a többség, a kommunizmus felé vezető második kerülő út a jogait piedesztálra emelő egyén érzékenyítése szociális témákra (mélyszegénység, kirekesztés, előítéletek, diszkrimináció). Mindegyik téma mögött van némi valóságtartalom (sanyarú sors, nehéz élethelyzet), amire lehet hivatkozni. Ám ha minden esetnél megnézzük, mire ment volna hátrányos helyzetben lévő embertársunk észszerű, felelős döntéseket hozva a jóléte érdekében, akkor az érzékenyítő témák pillanatok alatt elolvadnak, mint a júniusi hó.

Az észszerűségi, jóléti érvekre (miszerint: tanulni, dolgozni kell, szorgalmasnak kell lenni, jólétre kell törekedni) az a bevett bal-liberális ellenérv, hogy 1. tilos, de minimum ótvarbunkóparasztfasiszta dolog az áldozatot hibáztatni; 2. a társadalmi helyzet meghatározza az egyén viselkedését (tehát nem önszántából iszik, cigarettázik, stb., hanem erre mintegy a társadalmi helyzete kényszeríti).

A 2025 utáni jóléti érvelő ellenvetheti, hogy a fenti hittételekkel szemben, ha áldozatot nem szabadna hibáztatni, akkor bűnmegelőzés nem létezne, ugyanis – a rendőrség, bank, biztosító, hivatal és bíróság szerint – minden kárvallott köteles volt mindent megtenni kárvallottá válása ellen, a potenciális áldozatok pedig okuljanak az esetéből. (Vagyis a hétköznapi valóságban szabad, sőt elfogadott gyakorlat hibáztatni az áldozatot.) Továbbá, a társadalmi helyzet Marx szerint ugyan meghatározó, de az adataink szerint? Ha meghatározó lenne, nem létezne társadalmi mobilitás, hanem indiai jellegű kasztokban vegetálnánk, sőt életreform programok sem működhetnének. (Vagyis a hétköznapi valóságban nem tartjuk meghatározónak a társadalmi helyzetet.) Ilyen kritikai felülvizsgálat után hány érvényes érzékenyítő téma marad? Próbálja ki az olvasó.

Miért érdemes bevállalni a bal-liberális panelekkel szembemenő ótvarbunkóparasztfasisztaság kockázatát? A jólétünk és a jövőnk miatt, ugyanis a hidegháborút egyszer már megnyerték a keleti kommunisták szemében ótvarbunkóparasztfasiszta-imperialista-plutokrata-finánctőkés-szutyoknyugatiak, és 2025 után is ez lesz, csak immár égtáji kötöttség nélkül. A szociálisan érzékenyek vesztenek, az észszerű jólétiek győznek, ez a történelmi tények által alátámasztott forgatókönyv.

Hogyan kerüljük el a szociáldarwinista (hulljon-a-férgese) csapdát? Tudatosítva, hogy a nehéz élethelyzetben lévő embertársnak hathatós segítséget és támogatást is kell kapnia a kilábaláshoz. Az észszerűségi-jóléti megközelítés nem az emberek magukra hagyásáról szól, hanem arról, hogy elvárjuk a konstruktív együttműködést, és még annak hiányában is biztosítunk természetbeni alapellátást.

Itt vetődik fel egy ritkán említett szempont, a gyakorlatiasság. A közéleti vitákban különböző elméletek szoktak ütközni egymással, működőképes gyakorlati megoldások igénye nélkül. Célszerű tudatosítani, hogy hiába az észszerű jóléti elmélet, ha a hétköznapi részletekben elveszünk – az ugyanis azt jelenti, hogy az érzékenyítő témák jogosak lesznek, és kritikai felülvizsgálatuk igazságossági garanciává válik. Mindaddig, amíg a kritikai felülvizsgálat azt tárja fel, hogy – rendszerszintű problémák vagy egyéb működési anomáliák miatt – bizony igaza van az érzékenyítőnek, addig nem következik be a jóléti fordulat, csupán iszapbirkózást folytatunk a rosszlét dágványában.

Mindazok örömére, akiknek a – gondosan karbantartott – „mélyszegénység” és társai csupán legitimációs alapot jelentenek a hatalmon maradáshoz.

2025-től a világ 6. rész – A démosz demokráciája

A demokrácia a démoszé – írhatnánk óriásplakátokra, az X ország az X-belieké szlogenhez hasonlóan, magunkra vonva a bal-liberális oldal dühét. Közelebbi vizsgálat alapján az indulat indokolatlannak bizonyulna, hiszen a bal-liberálisok pillanatig sem titkolják, hogy lenézik és megvetik a marxizmus nagyszerűségéről makacsul meggyőzhetetlen démoszt, éjt nappallá téve azon munkálkodnak, hogy az ellenállását valahogy letörjék, megkerüljék, kiiktassák, kevéssé válogatva a módszerekben. Azon vannak, hogy a képükre formált „demokráciából” kigolyózzák, pontosabban: kiszavaztassák a démoszt.

Ennek leghatékonyabb eszköze, és egyben a harmadik kerülő út a marxizmus felé, a bevándorlók szavazógépkénti használata.

Rövid visszatekintés: Marx idejében a munkásosztály tömbszerű volt, százak, ezrek dolgoztak nagyvállalatoknál, gyakorlatilag azonos léthelyzetben – és szavaztak egységesen balra. A tőkés fejlődés és jólét azonban oda vezetett, hogy ezek a szavazótömbök megszűntek, nem érzik érdekeiket egységesen a baloldal által képviseltnek.

A nyugati dolgozó nem azt látta, hogy keleten sokkal jobb, éppen ellenkezőleg! Következésképp a hagyományos baloldalnak is meg kellett szűnnie, illetve át kellett alakulnia a fennmaradáshoz. E szerint hangolta újra az üzeneteit, ekkor talált rá az egyéni jogok, valamint az érzékenyítés húzóerejére, és valami ezeknél nagyobbra. A csodafegyverre.

Az egyéni jogok és az érzékenyítés puha eszköz, működőképessége a belátáson múlik. Mennyivel gyorsabb és eredményesebb behívni évente x millió külföldit azzal a hallgatólagos ígérettel, hogy ha balra szavaztok, a rokonság is jöhet! A bal-liberális-bevándorlási deal lényege: a bal-libek biztosítják a bevándorlásbarát környezetet, a bevándorlók szavazataikkal hatalomban tartják a bal-libeket – és utánuk az özönvíz.

Ez már legalább negyven éve működik, érdemi ellenállás nélkül, hiszen ki akarna „ótvarbunkóparasztfasiszta” billogot a homlokára.

Ugyan kezdettől bírálják a stratégiát egyes „cordon sanitaire”-rel karantéban tartott figurák, a nyugati polgár csak mostanában kezd szembenézni a problémával. Mondván, hogy decensen érzékeny ő, és dehogy állna a haladás útjába, ám a bűnözés és a párhuzamos társadalmak által kialakított no-go zónák mai kiterjedése már egyszerűen sok. (Nem beszélve a járulékos antiszemitizmusról, merényletekről, szilveszteri atrocitásokról, a bevándorlók körében valahogy nem erőltetett – női, LMBTQI+ és egyéb – jogokról. Sem arról, hogy teljes brit megyékben nulla közelébe csökkent a vagyon elleni bűncselekmények felderítési aránya, a rendőr beszéli le a károsultat a feljelentésről, nehogy a bűnbandák még bosszút is álljanak...)

Olyan a mai nyugati közhangulat, mint a fazékban melegített békáké: most tűnt fel a démosznak, hogy a lassan melegedő víz hamarosan forrni kezd, ki kellene ugrani, amíg lehet. Mivel az érzékenyített és szűntelen médianyomás alatt tartott démosz még mindig nem vált teljesen békává, a kiugrás rövidesen bekövetkezik.

Térjünk ki a bal-liberális ellenvetésre, miszerint nem is szavazatszerző politikai fegyver a bevándoroltatás, meg hogy olcsó munkavállalókra igenis szükség van: ezzel szemben az igazság az, hogy tisztességes pénzért hazaiak is vállalnak minden munkát, ami által még a jólét is nő és a szociális helyzet is javul, tehát ez nem indokol vendégmunkásokat, sőt. (Különösen visszás egy baloldali részéről az alacsony bérekre mint kívánatos szempontra hivatkozni.)

Továbbá ahhoz, hogy a bevándorlást fátumként elfogadjuk, el kell hinnünk, hogy a határ őrizhetetlen, az embercsempészet természeti adottság, a bevándorlás magas szintjével együtt élő vezetők jó szándékúan tehetetlenek, és velük szemben csak az ótvarbunkóparasztfasiszták állnak. A démosz ezt elég sokáig elhitte, mára erős kételyek feszítik.

A bal-liberális média elsöprő légi fölénye már csak ideig-óráig fékezi a közéleti elit jóhiszeműségében kételkedőket. Ne vízionáljunk (kommunista módra) kő-kövön patakvért, a változás várhatóan békés, észszerű, jóléti lesz – hangos ótvarbunkóparasztfasisztázó elitkórus kísérettel. A démosz szelíden visszaveszi a demokráciát, az új vezetőket populistának nevezik majd, azután kiderül, hogy ez nem szitokszó, hiszen a hatalomban maradáshoz mindenkor szükség van és lesz is a nép támogatására.

Összességében, 2025 után újra demokrácia lesz a bal-liberális irányba eltorzult berendezkedésekből. Magyarország pedig hirtelen mintegy 30 évvel a nyugati társadalmak elé kerül. Részletek a következő részben.

2025-től a világ – 7. rész – A fejlett világ élvonalában

Az 1990-es években Magyarországon még bal-liberális hegemónia volt, a baloldallal szövetkezett liberálisoknál volt pénz, paripa, fegyver. Mára nagyjából egyensúly alakult ki a két nagy oldal között, és a démosz érdemben megfontolhatja, melyik oldal narratívája tűnik hitelesebbnek, jólétibbnek. E folyamat lépéseit áttekintve a nyugat jövőjét látjuk, mivel a fejlett nyugat közélete ma tart ott, ahol a miénk a '90-es évek elején.

Első lépés: a démoszhoz hű gazdasági elit kialakítása. Evidensnek tűnhet, hogy a saját zsebén és a saját népén kívül még kihez lehetne hű egy nagyvállalkozó, de a nyugati példa azt mutatja, hogy a marxizmushoz és a nemzetköziséghez is lehet hű, a népe ellenében. Ehhez képest célszerű a gazdasági elitet visszafordítani a saját néphez.

Második lépés: alternatív média felépítése. Naivan gondolhatnánk (gondoltuk is sokáig), hogy adott híranyagot csak egyféleképpen lehet tálalni, ezért aztán mindegy, milyen világnézetű az újságíró. Kiderült, hogy amennyiben marxista világnézetű, akkor tények tálalása helyett a saját világnézetét vetíti rá a híranyagra, amelynek vajmi kevés köze lesz a valósághoz (memento: az 1930-as évek ukrán éhínsége idején az oda látogató nyugati „újságírók” véletlen ellátási problémaként tudósítottak a sztálini tervszerű népirtásról). Mai párhuzam: csak a marxizmus felé haladó újságírók képesek a bevándorlók által kiváltott bűnözési hullámot jelentéktelenként tálalni a hazai ótvarbunkóparasztfasiszta „szélsőjobb” erősödéséhez képest. Alternatív médiára azért van szükség, mert egypólusú médiától a jelek szerint nem várhatjuk, hogy azt mutassa be, ami van. A valóság képe – jobb híján – az egymással ütköző médianarratívákból bontakozik ki. A hidegháború tanulsága szerint mindig a jólét győz, így a jóléti narratívát toló média szerencsére kisebbségből is egyensúlyban van, ezért akarják nyugaton (is) ravaszul elfojtani. Figyeljük meg, hogy a Fox News „választókat megosztó” szerepe kapcsán aggódók célja az alternatíva nélküli bal-liberális médiahegemónia fenntartása. Számos nyugati országban nincs érdemi alternatíva, de a következő évtizedekben ki fog alakulni.

Harmadik lépés: iparfejlesztés, hogy a fizikai dolgozóknak is legyen munkalehetősége. Sokáig az volt a trend, hogy a termékgyártás keletre települ, csak a szellemi tevékenység marad nyugaton. Mivel nem mindenki tud versenyképes szintű szellemi munkát végezni, fizikai dolgozók milliói követelik/üdvözlik a gyártás hazatelepítését.

Negyedik lépés: a valódi demokráciát szolgáló jogi háttér megteremtése. A balra tolódó demokráciák aggasztó jellemzői a szólásszabadságot korlátozó, kreatívan kitalált „bűncselekmények”, amelyek lényege, hogy csak a balos álláspontot lehessen nyilvánosan előadni, a jobbos álláspont ellenben ütközzön a büntető törvénykönyvbe. A tényleges demokrácia velejárója, hogy sokféle, egymásnak akár teljesen ellentmondó álláspont legyen előadható, és persze véleményezhető.

Az új Alaptörvény elfogadásakor úgy tűnt, semmi szükség rá. Ma inkább úgy tűnik, hogy azon a ponton még nem látszott a bal-liberális nyomulás, amelynek az Alaptörvény a féke és ellensúlya lett.

A fenti lépések révén Magyarország a fejlett nyugat előtt jár, példánkat követni fogják a következő években, évtizedekben. (Vagy ahol nem, ott a fékezetlen balra tolódás következményeivel, elsősorban rosszléttel, büntetik önmagukat.)

A fejlett világ sosem volt homogén, az USA-n belül folyamatosan léteztek az aktuális központi iránytól eltérő értékrendű kisebb-nagyobb területek, államok, így a fősodorhoz képest másként gondolkodók mindig találhattak maguknak szimpatikus közéleti környezetet.

Európában is hasonló politikai változatosság valószínűsíthető, többek között a terület nagysága és az észak-dél különbségek okán. Így akinek az olasz vagy a skandináv életfelfogás jobban bejön az aktuális hazainál, az egyszerűen oda költözhet ahelyett, hogy otthon dühöngene, amiért nem sikerül a többségre lőcsölnie jó- vagy rosszléti nézeteit. Feltehetően hosszú távon is lesznek, akik nem a jólétet választják. Ameddig a határok szabadon átjárhatók, és nem kötelező velük egy területen, valamint közös (üres) kasszán élni, addig semmi gond: osszák csak el egymás között „társadalmilag igazságosan” a rosszlétüket.

Ötven éve még arról szóltak a viták, vajon milyen egyformaság lesz világszerte (lásd pl.: Francis Fukuyama – A történelem vége). Mára úgy áll a helyzet, hogy a jóléti demokráciának csupán területi többsége várható, és nem egyetemes érvénye – egy valódi demokrata megtanul ezzel együtt élni.

– vége –

Ki győzött Strasbourgban?

Orbán Viktor ment, látott és... politikai oldaltól függően győzött/vesztett, kicsit/nagyon.

Nem meglepő, hogy a médiabeszámolók alternatív világképeket építenek, hiszen eddig is azt tették. A médianarratívák tanulsága egyre inkább csak annyi, hogy „bármi lesz is, tartják az irányt”, kölcsönösen propagandával vádolva egymást.

Mintha a fényképezőgépünk szoftvere önjáró módon mindent rózsaszínre/feketére színezne, figyelmen kívül hagyva a valódi színeket. Ilyenkor mit tehetünk? Megnézzük a nyers pixel adatokat, és saját szemünk segítségével magunk döntjük el, milyen színe van fűnek, égnek, tengerpartnak, naplementének, és így tovább.

Az olvasó ebből az összeállításból és ebből az ellenösszeállításból megfontolhatja, kinek voltak ütősebb érvei.

Gyorsan vagy lassan Magyartalanodunk?

Ne a nyelvhelyességre gondoljunk, vagyis a macska továbbra se legyen felmászatva a fára, hanem arra az üstökösként feltűnt „ellenzéki”-re, akiről a kormány minimum két bőrt húzott le máris, és akinek az irhájából, ha így megy tovább, virágzó szőrmekereskedést nyithat.

1. bőr: a király meghalt, éljen a király! 2. bőr: lopás/rablás, mentelmi jog.

Egy ellenzéki hölgy örökbecsű mondása szerint: „Én nem akarok hozzámenni feleségül, azt szeretném, hogy váltsa le a kormányt”.

Nos, ellenzékiként az szokott átütni, akihez - hovatovább - feleségül is mennénk. Sokasodnak az intő jelek, hogy a kérdésre: „Te vagy, aki eljövendő, vagy mást várjunk?" olyan válasz érkezik, hogy...

...a fal adja a másikat. Nota bene, feleségül menni könnyebb lenne hozzá, amíg nem késő.

Miért alapíts családot

Egy sikeres sportoló nem fogadta el a felkérést, hogy a magyar családprogram arca legyen, mert... Mert nem vagyunk elég gazdagok, nem elég jó az oktatás, az egészségügy, nem elég szép a jövő, és mert egyedülálló anyaként talán nem is mutat fel jó példát. Megfontolandó érvek ezek.

Egyben végiggondolandók is.

A történelem során az emberek nem azért alapítottak családot, mert elég gazdagok voltak, mert jó volt az oktatás, az egészségügy, mert rózsás jövő kecsegtette őket. Azért alapítottak családot, mert a nemi ösztönüket megélve a gyermekáldás biológiai realitás/kényszer volt, a gyermeknevelést pedig kétszülős, illetve klán típusú családmodellben lehetett a legkevesebb energiával megoldani. A fogamzásgátlás látszólag hatalmas előrelépést hozott, azonban kihívássá tette a létszámfenntartást, és ha ezt a kihívást nem tanuljuk meg kezelni, akkor utónézetben akár visszalépésnek is bizonyulhat.

Így a sportolói érvekből egy marad: a személyes jó példa hiánya. Talán még az is végiggondolandó: a mai kor vívmányának tűnhet, hogy - nem özvegység, hanem szuverén döntés okán - egyedülállóként is lehet gyermeket nevelni. Éppen csak, kínkeservesen. Nincs az a jóléti állam, ahol ez panaszmentesen könnyű, vagy jó móka lenne. Így az egyszülős családmodell, minden tényezőt megfontolva, inkább délibáb, mint jó életminőség mellett megélhető valóság.

A kétszülős és létszámfenntartásra alkalmas családmodell olyan, mint a demokrácia: messze nem tökéletes, csak még nem sikerült nála jobbat találni. A sportolói érvelés is ezt erősíti meg, mandínerből.

Amerika, '56, mit mondott Orbán Balázs

A 444 szerint – felháborító módon – azt, hogy nem kellett volna védekezni az oroszokkal szemben...

Ehhez képest Orbán Balázs mintha valami mást, valami bonyolultabbat, mégis érthetőbbet mondott volna.

Hogy mit, azt hallgassa meg az olvasó itt, 14:00-tól.

Bokszbajnok a kifutón?

Szenzációként tálalja a Vogue Imane Khelif divatbemutatón való részvételét, ahol sztárok társaságában fényképezték, mintegy hitet téve nőisége, és így a női mezőnyben bokszolása mellett. Ezzel azonban fontos tényt hagynak figyelmen kívül.

Jelesül, hogy a női mezőny nem természeti adottság, nem volt mindig. Azért lett, hogy a férfiaknál (átlagban) gyengébb testi adottságú nőknek is legyen esélyük sportsikerre, hadd győzzenek ők is a saját kategóriájukban.

Mi sem lenne egyszerűbb, mint mindenkit egyetlen mezőnyben versenyeztetni. Aztán győzzön a jobbik, aki gyakorlatilag soha nem lenne nő. Ha végignézzük bármelyik időszak világ- és olimpiai csúcsait, a nők összes erősportrekordja elmarad a férfiaké mögött. Néha kicsit, többnyire jelentősen.

Valójában ezért nem szabad férfialkatú nőnek indulnia a női mezőnyben: álljon helyt a férfiak között, hagyjon sikerlehetőséget a vitán felül álló módon nőknek. A Khelifet felkaroló sztárok benézték: ez az ügy nem a nemek egyenlőségéről (konkrétan a férfikülsejű nők nőkülsejű nőkkel való egyenlőségéről) szól, hanem a nők sportsikerének lehetőségéről, amit az a vívmány teremtett meg, hogy elkülönülten versenyezhetnek. Így is mondhatjuk: a női esélyegyenlőség lényegéhez tartozik a sportbeli szegregáció.

Aki arra szavaz, hogy női mezőnyben indulhasson bárki, aki valamilyen – nem egyértelmű – értelemben nőnek mondható, az nem hős, hanem visszacsinálja az eddigi vívmányt, megfosztja a nőket a sportesélyektől.

Összegezve: Imane Khelif tekinthető orvosilag és jogilag nőnek, azonosíthatja magát tetszőleges neműnek, összes emberi joga maximálisan tiszteletben tartandó, csak arra ne kapjon lehetőséget - a gyakorlatias józan ész nevében -, hogy női mezőnyben erősportoljon.

Férfias bokszolónők

Az olimpia aktuális botránya két férfi megjelenésű bokszoló női mezőnyben indulásáról szól: egyikük gyors feladásra késztette olasz női ellenfelét, aki arra panaszkodott, hogy soha nem kapott még ilyen erős ütéseket az orrára, és hogy ez nem fair.

Beindult az ilyenkor szokásos vita: a vitatható mértékben nők jogaiért ideológiai alapon kiálló aktivisták azt hangsúlyozzák, hogy az érintettek valódi nők és pont, vita lezárva. A vitathatatlan mértékben nők jogaiért (is) kiállók pedig azt, hogy ez tényleg nem fair, mi lesz így a nők esélyegyelőségével?

Ideológiai feladvány: ha Gipsz Jakab előáll azzal, hogy kerekesszékesként azonosítja magát, noha ténylegesen nem ül kerekesszékben, akkor indulhat a paralimpia kerekesszékes futószámában, és rommá verheti a mezőnyt? A válasz attól függ, kritikátlanul elfogadjuk-e az önazonosítást, vagy gyakorlatiasak próbálunk lenni, kockáztatva a politikai inkorrektséget. Esetleg létezik mágikus megoldás, amely egyaránt támogatja az önazonosítást és mindenki más esélyegyenlőségét? Nyilván: Télapó is köztudottan leereszkedik a legkeskenyebb kéménylikon.

A Nemzetközi Bokszszövetség tavaly – praktikus megoldással – nem engedte női mezőnyben indulni a két érintett egyikét sem. Ezúttal is kiállt a döntése mellett, és győzelmi pénzt ígér a nem fair módon "legyőzött" nőknek. A Nemzetközi Olimpiai Bizottságban nem volt ennyi gyakorlati érzék, aminek súlyos sporttörténeti – politikai következményei lehetnek.

Sokat keres a miniszter?

A kormány megemelte a miniszterek és élükön a miniszterelnök fizetését, mire a Tisza Párt máris kontrázott, hogy a miniszteri fizetést a pedagógusbérekhez kell kötni.

Gondoljuk ezt végig: a miniszterek az állam egészének működését irányítják, a hatásuk ezermilliárd forintokban mérhető. Értsd: több ezer milliárd forint plusz vagy mínusz jövedelemben. Ez cseppet sem hasonlít a pedagógusok – egyébként rendkívül fontos, értékes és megbecsülendő – tevékenységére.

A miniszterek továbbá kezelik és felügyelik is ezeket az összegeket, tonnányi pénzkötegekről rendelkeznek. Ez szintén nem hasonlít a pedagógusok munkájára.

A miniszteri munka leginkább a bankok és országos nagyvállalatok felső vezetőinek tevékenységére hasonlít. Vagyis a nagybankok vezérigazgatóinak, az országos cégek (mondjuk, a MOL) vezérigazgatójának fizetéséhez és béren felüli juttatásaihoz lehet kötni.

Tudjuk, mennyit keresnek az említettek? Nem tudjuk, mert a sajtó nem kegyeskedik erről írni. Csak gyanítani lehet, hogy jóval többet keresnek, immár évtizedek óta, mint emelés után a miniszterek. Aki felső vezetőnek áll, annál a határ a csillagos ég. Az ember nem babszemért lesz vezérigi.

Márpedig egy miniszter munkája fontosabb az országos nagyvállalatok vezetésénél, tehát indokolt lenne, hogy minimum kétszer, de akár tízszer annyit keressenek, mint mondjuk, a MOL vagy az OTP vezérigazgatója. Ehhez pedig még sok további körben kell emelni a fizetésüket, bátran, csillagászati tartományba. Minél többet keres egy miniszter, annál tehetségesebb emberek kerülnek hivatalba, annál színvonalasabb munka várható el tőlük.

A Tisza Párt élén Magyar Péter arra mutat példát, hogy havi sokmillió is kevés – nincs igazán hiteles felháborodó helyzetben.

Aki irigyli a miniszterek fizetését, törekedjen miniszterré válni.

Mikor a baráti sajtó ellened fordul

A média nagy hatalmú propagandaeszköz: királycsináló, vagy adott esetben királyt kicsináló.

A 444 úgy döntött, kicsinálja eddigi királyát, az általa támogatott GyF-et.

Az EP-választáson ugyanis leszerepelt a GyF vezette DK, és ezért komoly kritikákat kapott a 444-től. GyF visszatámadott, gőgjében ellenségnek nevezte a 444-et. Ezzel megpecsételte a sorsát.

A „függetlenobjektív” bal-liberális sajtó valójában nyers hatalmi érdekek képviselőjének tartja magát: trónra emel vagy a mélybe taszít. Elsősorban ezzel foglalkozik, ehhez gyárt narratívákat, a közvélemény „tájékoztatását” e narratívák keretében végzi. A „szakmaiság”, „függetlenség”, „objektivitás” csupán marketing szlogen a királycsináló szerep eladására, a hitelesség látszatának megteremtésére.

A 444 úgy döntött, megírja az igazat a DK lapjáról, és ezzel lehúzza GyF-et a wc-n.

Dicséretes igazat írni – mondhatnánk. Csakhogy eddig miért nem tetszettek igazat írni a 444-nél? A bennfentesek eddig is tudták, mi a helyzet. És hallgattak róla.

1. tanulság: a „függetlenobjektív” sajtó ügyesen álcázott önérdekű propagandát folytat, még azt sem célszerű kritikátlanul elhinni, amit kérdez.

2. tanulság: aki nem olvas párhuzamosan bal- és jobboldali híreket, nem gondolja végig az ellentmondásokat, nem alakít ki saját tényalapú álláspontot, az nem tájékozott lesz, hanem az egyik oldal narratíváinak hordozója.

Macska a galambdúcban - a magyarpéter jelenségről

Tizennégy évig úgy tűnt, a magyar politika olyan, mint a foci: 2x11-en játsszák, aztán nyernek a... kétharmaddal, háromnegyeddel, négyötöddel, négyharmaddal. Idén tavasszal új szereplő jött, saját magán kívül mindenki vesztére. Szinte mindenkiére.

Állóvízbe csobbant Magyar Péter a maga vehemenciájával, nehezen megfogható ígéreteivel, falurossza típusú botrányaival. Vegyük sorra, melyik célcsoportra hogyan hatott.

1. átlagbaloldal - MP a Messiás, gondolták rá szavazva több százezren. Egy részük talán már ma sem gondolja így, de néhány hónapon belül egyetlen átlagbaloldali sem gondolhatja ép ésszel, hogy Ő lenne a Megváltó. Egyébként is, mióta hisz egy átlagbaloldali a Messiásban?

Magyar Péter mint szórakoztatóipari fenomén/influenszer országos csúcsot állított fel: a hazai politika történetében még soha ennyi naiv csodaváró nem érezhette magát ilyen hamar ilyen kolosszálisan átejtettnek.

2. gyurcsányista baloldal - MP veszélyes konkurens Fletó számára, aki nem monyik le az Örök Mumus szerepről. De tényleg nem. Azért sem. Csikorgó fogakkal sem. A Fidesz meg hátradől és kér egy kávét.

3. elkötelezetlenek - aki elitutálóként arra vár, hogy MP mindenkit küldjön el melegebb tájakra, megfigyelheti, hogy eddig egyetlen embert küldött el. Saját magát, Brüsszelbe, EP-fizetésért.

4. Fidesz - ha milliárdokat fizettek volna MP-nek, hogy „futtassa lukra” a baloldalt, csináljon a baloldali elitből politikai hullahegyet, a rá szavazókból meg emberszabású maj...*, akkor bomba jó üzlet lett volna. Ha pedig ingyen is megcsinálta, az mennyivel fantasztikusan jobb üzlet volt.

5. jobboldal - MP annyit ártott a jobboldalnak, de tényleg annyit... Hogy az Európai Parlament 21 magyar képviselőjéből immár 19 (90%) jobboldali. Igaz, hogy 7 főleg papíron az, de a következő hónapokban kiderül, miként lavíroz és mit kezd magával ebben az ellentmondásos szerepben. Mármint hogy elvben nemzeti képviselőként hogyan képviseli a nemzetét.

A Tisza Párt képviselői nincsenek könnyű helyzetben: azok szavaztak rájuk, akik szerint „merjünk kicsik lenni”, és most azt várják, hogy e kicsiségben azért nagyot alakítsanak...

Akárhogy is, MP új felállást, új kihívásokat hozott, ami már önmagában szórakoztatóipari érdem. Nem fogunk, unatkozni.

- - -

*maj...: ...dnem udvariatlan kifejezés. Mondjuk inkább, hogy a rá szavazók közéleti értelmezési kihívásokkal élőnek tűnnek, és elsősorban magukat verték át. Ezért sem ártana, ha készülne végre egy Közéleti alapismeretek című tankönyv, és annak megfelelő elsajátításához kötnénk a választójogot

Hanyatló nyugat?

Nem jár rossz nyomon, aki az előző három poszt alapján arra jutott, hogy a nyugati demokráciák mai deficites állapota az indokolatlan és tarthatatlan bal-lib médiahegemóniának tudható be. Az utóbbi évtizedek során a bal-lib média túlnyerte magát a maga narratíváival, így túl tudja sztárolni az általa favorizált érdemtelen jelölteket, túlindoktronálva a közvéleményt.

Ez azonban valószínűleg átmeneti probléma, amit megold a természetes választói ész. A bal-lib jelöltek érdemtelensége egy idő múlva annyira szembeszökő, hogy az őket sztároló média hiteltelenné válik, így újra a jobboldal kerül helyzetbe.

Elsőként Amerika alakul át, ott a legszélesebb a józan észt használók és némileg függetlenül gondolkodók tábora. Már idén novemberben megkezdődhet a változás, de ha mégsem, 4 év múlva annál erőteljesebb lesz.

Minél tovább marad hivatalban egy érdemtelen politikai elit, annál erősebben leng ki utána a politikai inga az ellenkező irányba. Magyarország kis szigetként legfeljebb megelőlegezheti a változást, amit a nagy országok hajtanak majd végre, közelítve a politikai elit döntéseit a 'zemberek elvárásaihoz.

Ha ez a folyamat lezajlik, a nyugat „hanyatlása” nyomban véget is ér. A fejlett világ demokráciája gyengélkedik ugyan, ám még bőven az önkorrekciós tartományban van.

A média mint „függetlenobjektív” királycsináló

Az előző két poszt olvasói már értesültek, hogy a jóléti kapitalizmus pályája olyan tartósan lejt jobbra, hogy a baloldal... elvben... csak véletlenszerűen kerülhet(ne) kormányra. A gyakorlatban az ellenkezőjét tapasztaljuk: a jóléti nyugat társadalmai már-már doktriner módon bal-liberálisak, szélsőségesen ellenzik a jobboldalt (lásd: összpárti blokk Marine Le Pen ellen), meggyőződéseik észérvekkel megingathatatlannak tűnnek. Mi a magyarázat erre az ellentmondásra?

A médiatöbbség: a gazdaságot a jobboldal képes eredményesen működtetni, a közvéleményt viszont a média képes eredményesen alakítani. Ahol bal-liberális médiafölény, netán -hegemónia van (az összes nyugati országban), ott a közvélemény is ennek megfelelően alakul.

Őszintébb médiaaktivisták – keresztkérdések hatására – el szokták árulni, milyen értelemben tartják magukat független-objektívnek, dacára annak, hogy sziklaszilárd bal-liberális értékrenddel és elfogultsággal rendelkeznek: önként, szabadon és „ingyen” ilyenek, TEHÁT – érvelésük szerint – függetlenek és objektívek. Külső nézőpontból persze szélsőségesen elfogult bal-liberálisok. Klasszikus médiamondás szerint a hír szent, a vélemény szabad. Külső nézőpontból inkább így fest a helyzet: a bal-liberális elfogultság szent, a hír meg szabadon torzítható bal-lib narratívákba.

Eredetileg pozitív a médiatörténet: adott egy konzervatív közéleti-politikai fölény, ezt ellensúlyozza a bal-liberális médiatúlsúly. Mára negatívba fordult: adott egy bal-liberális médiahegemónia, ami érdemeiken felül kiszolgálja és tolja a bal-liberális közéleti-politikai narratívákat. A tőlünk nyugatabbra lévő országokban ez magyarázza a tartós, és érdemekkel alá nem támasztott bal-liberális fölényt.

A magyar példa (Berlusconi olasz médiabirodalma mellett) jelzi, hogy amint rés támad a bal-lib hegemóniában, a választók elkezdik jóléti és egyéb érdemeik szerint mérlegelni a jelölteket, így csakhamar a jobboldal kerül helyzetbe. Amerikai példa is van: amint a konzervatív Fox News megjelent egy-egy város kábeltévés csatornaválasztékában, a közvélemény néhány hét alatt jelentősen jobbra tolódott. Ez nem jelent jobboldali fölényt, csupán keskeny rést a bal-lib hegemóniában, és máris mekkora a hatás...

A jövőre nézve az következik a fentiekből, hogy a bal-lib médiahegemóniának mindaddig gyengülnie kell, amíg a bal-jobb esélyek nagyjából ki nem egyenlítődnek.

Vagy az, hogy a baloldalnak irányt kell váltania, ha tényleges érdemek alapján akar kormányra kerülni.

Előnyben a jobboldal?

Az előző poszt olvasói számára már világos, hogy rövid távon igen (lásd: Maslow-piramis, alapszükségletek, egzisztenciális válság), de mi lesz hosszabb távon?

Fontoljuk meg, miről szól a jobboldaliság: arról, hogy a keményen dolgozó és adót fizető többséget meg a termelő gazdaságot támogató emberek magukra költik az így elérhető pénzt, miközben dúskálnak a hatalomban. A gépezetükbe akkor kerül homok, ha az adót nem fizető rászorulók nehéz helyzete már együttérzésre hangolja a társadalom többségét – helyzetbe hozva a baloldalt.

A gazdaság „láthatatlan keze” azonban roppant erős, így a gazdaságfejlesztéssel nehéz mellényúlni. Ami valós piaci profitot hoz, szakképzett munkahelyet teremt, az valamilyen szinten automatikusan általános jólétet is biztosít. Hogy akinek mégsem, és önhibáján kívül, azzal mi lesz? Amíg ez értelmiségi szociológusok megélhetési aggodalma, addig semmi figyelemre méltó nem lesz, marad a jobboldali kormány a maga retorikájával (miszerint: tanújjá, mer megbux, dógozzá, mer attó lesz zséd). Ennek alapján kijelenthetjük, hogy a jóléti kapitalizmus pályája – az Adam Smith által leírt okokból – tartósan a jobboldal felé lejt.

A fő szabályként alkalmazott újraelosztás árt a gazdaságnak, ebbe bukott bele a szocializmus. Az újraelosztás teljes hiánya megbuktatná a jobboldalt, ám a kezelhető szintű újraelosztás gyakorlatilag folyamatosan helyzetben is tarthatja. Tanulságos a brit példa: Tony Blair alatt a Munkáspárt féljobboldalivá vált, ám ez sem volt elég a valódi jobboldal legyőzésére. Most újra a Munkáspárt esélyes, mert a konzervatívok a háborús retorika közepette elhanyagolták a gazdaságot. Ha ez nincs, a baloldal nullaközeli reményekkel indulna a pár napon belüli választásnak.

Ráadásul, a gazdaság láthatatlan keze mellett ott az önellentmondás veszélye is: a baloldalt hitelteleníti, delegitimálja a trópusi szigetekről posztolás, mert az elvben felkarolt „szegény elnyomottak” piros hóesésben sem jutnak el oda. A jobboldalt ugyanez nem hitelteleníti, sőt: a támogatott keményen dolgozó adófizetők is megengedhetik maguknak, az ő értékrendjükben ez legitim.

Úgy tűnhet tehát, hogy baloldalinak lenni mazochista kivárás... arra, hogy a helyzet végre egyszer rossz legyen, vagy a jobboldal nagyot bénázzon. Ám az előző posztban írottakra tekintettel ne hatódjunk meg: a szavazatok 5%-ának megszerzése is annyi pénzzel és hatalmi kiváltsággal jár, hogy senkit nem kell sajnálni, aki a nagypolitikában „senyved”. Utálni sem kell: aki irigyli a mérhetetlen pénzt és hatalmat, menjen maga is „senyvedni”.

Válságban a baloldal?

A magyar, osztrák, francia és más választási eredmények alapján a baloldal visszaszorulóban van, de válság ez? Ha igen, akkor csak az ideológiai gondolkodásé.

Fontoljuk meg, miről szól a baloldaliság: arról, hogy a szegényekkel és elnyomottakkal elvileg mélyen együttérző emberek újraelosztás címszóval lenyúlják az adófizetők pénzét, és elköltik... jórészt magukra. Logikus, hogy amikor az adófizetők nadrágszíjat húznak, a „baloldaliság”-nak annyi.

A járvány, a háború, a gazdaság – hadiiparon kívüli – visszaesése momentán nem lelkesíti arra az adófizetőket, hogy a kemény munkával keresett pénzükből értelmiségi „jóemberek” dúskáljanak, mindössze ez tükröződik a választási eredményekben. Ha javul a helyzet, a baloldal is visszakapaszkodik, hiszen a retorikájára mindig lesz társadalmi igény.

A nagypolitika technokrata értelmezése: ügyvédi (jogalkotói) gondolkodású emberek lefedik minden társadalmi réteg fellengzős dumák iránti igényét, aztán a szavazatok arányában elosztják maguk között a pénzt és a hatalmat. Lehet más a politika? Szólhat ennél többről? Elvétve és átmenetileg talán igen, de lényegében jobb, ha hozzászokunk, hogy fő szabályként nem szól többről.

Mi következik ebből? Hogy jelenleg az alapszükségletekre és gyakorlati tennivalókra összpontosító fellengzős dumákra van nagyobb igény. A baloldal is gyárthat persze ilyeneket, és egyből kijön a válságból – csak mintha tiltaná a vallása. Vagyis az ideológiája.

Amint enyhül az egzisztenciális válság és kielégülnek a Maslow-piramis szerinti alapvető szükségletek, újra megnő a lelkesedés az iránt, hogy együttérző retorikájú emberek az adófizetők „újraelosztott” pénzén a francia riviéráról meg trópusi szigetekről posztoljanak a „szegény elnyomottaknak”.

Az európai választásokra

Gyengült a Fidesz és a baloldal, előzmény nélkül kiáradt a Tisza Párt.

Látszólag - és retorikája szerint is - a kormányoldallal szemben áll a Magyar Péter vezette formáció, valójában azonban?

Európai parlamenti nézetben ugyanúgy konzervatív, Magyar maga hangsúlyozza, hogy Fidesz-háttérből érkezik. EP szempontból tehát nincs a kormánnyal szemben, sőt ha belegondolunk, a baloldal épp az Mo-szapulásba bukott bele, így Magyar súlyos dilemmával szembesül.

Vagy folytatja a baloldalra jellemző szapulást, pénzmegvonásért rimánkodást, és annak rendje-módja szerint belebukik, vagy felhagy ezzel a vesztes stratégiával, és noha szervezeten kívül, lényegében újra a Fidesz oldalán találja magát.

Aki némileg követi az Európai Parlamentben elhangzottakat, tapasztalhatta, hogy a tagállamok ellenzéke otthon csörtézik a kormányával, és tartózkodik attól, hogy az európai színtéren akár csak áttételesen ártson a hazájának, kivéve a mi bukott ellenzékünket, amely ilyen értelemben negatív unikum.

Külön pikantériája a választásnak, hogy 21 magyar EP-képviselőből 2 (azaz kettő) baloldali, 19 konzervatívval szemben. Ennek fényében gyengült a Fidesz, vagy áttételesen erősödött? A konzervatív nézőpont képviselete terén erősebb (91%-os) helyzetbe került, és halad a 4/3-os? győzelem felé.

Utóirat (júl. 3.): A fejlemények fényében kijelenthető, hogy Magyar Péter köszönettel lenyúlta a rá szavazó baloldaliak voksait, aztán kipukkadt a lufija, így az érintettek lényegében a levegőre szavaztak. Remélt színarany a magyar politika történetében még soha nem bizonyult ilyen hamar trombitaréznek. Akkor sem csinálhatta volna ügyesebben, ha a Fidesz kifejezetten erre a feladatra béreli fel. Nincs arról hír, hogy felbérelte volna, így egyelőre abból indulhatunk ki, hogy saját „zseniális” elhatározásra tette.

Egyén kontra társadalom?

Kampányidőszakban unalmasnak tűnő téma, de ha közelebbről megvizsgáljuk, még a kampány utáni eredményekre is következtethetünk belőle.

A nyugati kultúra meghatározó eleme egyre inkább az egyén, a társadalom meg egyre inkább le van... pottyintva. Imádják is ezt a felfogást a kollektivista kultúrákból nyugatra költöző japánok, kínaiak. Eredetileg azonban nagyjából egyensúly volt egyén és társadalom között: az egyénnek jogai vannak, a társadalomnak is, szükség esetén akár az egyénnel szemben.

Egyszerűbben, az egyén jogai és kötelességei ugyanakkora súllyal estek latba, egyik oldal sem volt elhanyagolható a másik rovására. A nyugati társadalmak ennek megfelelően virágzottak és fejlődtek.

Aztán a szabadság és jólét adta mozgástérben az egyén egyre terebélyesedett, a közösség egyre zsugorodott, mára szinte felszívódott a közgondolkodásban. Nem sok eredménnyel jár kötelességekre hivatkozni, ez az átlagembert nem hatja meg. Mi lesz a kétes egyéni döntések eredményeként a társadalommal? Kit érdekel?! Lesz vele, ami lesz.

Majd lesz vele valami, hiszen olyan még nem volt, hogy sehogy se lett volna. E közkeletű bölcsesség a „láthatatlan kéz” filozófiája. Nem kell mindent mikromenedzselnünk, a dolgok nagy része önigazgató, a problémák többsége önmegoldó. A péknek nem szükséges államilag megmondani, hány kenyeret süssön, „megmondja” neki a szabad piac. A fiataloknak nem kell megmondani, hogy létszámfenntartás céljából nőnként 2,1 gyermeket vállaljanak, majd „megmondja” nekik... Kicsoda?

Ha szembenézünk azzal, hogy nincs minden téren számunkra elfogadható láthatatlan kéz (pl. a korlátlan népvándorlást feltételező közlekedőedény elv), akkor világossá válik, hogy egyes kötelességektől nem lehet eltekinteni, nem célszerű őket tabuvá tenni a közbeszédben. A nemszeretem kötelesség szó helyett fenntartható jogokról is beszélhetünk, hiszen ahhoz, hogy a gyerekeidnek, unokáidnak is jusson a ma általad élvezett jogokból, ahhoz bizony nőnként 2,1 gyermeket kell vállalnod.

Ha ez társadalmi szinten megvalósul, akkor a jövőben is lesznek az általunk ismert jogok. Ha nem valósul meg, akkor pedig esetleges, hogy a sokféle szükséghelyzet miatt mi marad a ma készpénznek vettekből.

De miért nem 2 gyermeket jelölünk meg kívánatos célként? Egyrészt a véletlen tényezők miatt, másrészt mert a 2,1 egyéni abszurditása felhívja a figyelmet arra, hogy az elképzelés össztársadalmi, egyénileg 0 és 20 között sok minden belefér, tehát nem érdemes ezen durcizni. (Miszerint: nem leszünk szülőgépek, taka van a pacalomból, stb.) Össztársadalmilag azért nincs, és nem lehet, taka, hogy egyénileg szabadság és sokféleség maradhasson.

Ha az egyének Maslow-piramisból ismert szükségletei nem teljesülnek, abból lázadás vagy forradalom lesz. Ha a társadalom alapvető szükségletei (pl. a kultúrazonos létszámfenntartás) nem teljesülnek, abból meg általános rendpártiság lesz. Az általános rendpártiságból pedig nagyjából egyenesen következnek az idei választási eredmények.

Az elnöki lemondás margójára

Novák Katalin vállalta a politikai felelősséget, szép búcsúbeszéddel leköszönt. Varga Judit volt igazságügyi miniszter szintén lemondott, mármint a jelenlegi pozicióiról.

Előzmények: tavaly elnöki kegyelmet kapott a bicskei gyermekotthon pedofil ügyében bűnrészesként szereplő igazgatóhelyettes (az egyik áldozattal olyan tanúvallomást akart aláíratni, miszerint nem is történt, vagy ő maga javasolta a pedofil aktust). Egybites kampánypolitikai kommunikációban világos a helyzet: pedofília volt, valahogy belekeveredett, valamilyen kegyelmet kapott, tehát -» le kell monyni.

Értelmiségi szempontból viszont teljesen homályos a helyzet: nem tudni, az illető pontosan milyen helyzetben konkrétan mit tett, azért mire (letöltendőre, felfüggesztettre) ítélték (abból mennyit töltött le vizsgálati fogságban, háziőrizetben), tehát hogy az elnöki kegyelem mennyit is ért ebben az eljárásban. Úgy tűnik, minden fél az egybites kommunikációban, és nem a teljes tájékoztatásban érdekelt.

Többszörös az ügy iróniája: a baloldal került lépéselőnybe, amely közismerten enyhébben ítéli meg a szex minden területét, így a kiskorúakkal folytatott konszenzuális szexet is. Tehát megeshet, hogy most úgy szigorú "szakértő" a baloldal, hogy ha rá lenne bízva, az ügyben esetleg még eljárás sem indult volna – mondván, hogy konszenzuális aktusok történtek, nem volt ott semmi látnivaló.

Immár sokadszorra állt elő a "Hiteles Al Capone vs Kétszínű Szt. Ferenc" dilemma, ami a felszínen arról szól, hogy a hiteles és a hiteltelen közül persze, hogy a hiteleset választod, ám ha érdemben belegondolsz, jóval bonyolultabb a helyzet. A mai közélet visszatérő forgatókönyve ez, érdemes alaposabban kielemezni. Dióhéj: kampánykommunikációban mindig a hitelesebb nyer, miközben a világ állapotának az használna, ha mindig a közhasznúbb nyerne, és az elég sokszor a "hiteltelen"... Gyakorlati pl.: az egyik autószerelő nem ígért határidőt, egy hónapig állt nála az autó, de hiteles maradt; a másik egy napot ígért, kettő lett belőle, tehát hiteltelenné vált.

A fenti dilemmán még sokszor fogunk elidőzni. Annyi biztos, hogy rövid idő alatt két tehetséges nőt veszített a közélet, és ennek még – ha őszintén belegondolnak – a politikai ellenfeleik sem örülhetnek igazán.

Svédek, Nato, ratifikálás – sürgős?

Elsőre azt gondolnánk, hogy nagyon: rég esedékes, hogy Magyarország is ratifikálja a svédek NATO-csatlakozását, ígéretek hangzottak el, Törökország is ratifikálta, mi maradtunk a vége utáni vége utáni legvégére. Szóval, mi lesz már?

Másodjára elgondolkodhatunk, hogy miért nincs rendben a két ország viszonya: nem mi próbáltunk beleszólni a svéd kormány összetételébe, nem mi készítettünk aggódó propagandafilmet Svédország tarthatatlan állapotairól, nem mi nyilatkoztunk arról, mekkora gáz van Svédországban. Mindezt a svédek tették velünk kapcsolatban, morális felsőbb rendűségük tudatától illuminált állapotban.

Látszólag van rá mentségük: a magyar ellenzék esedezésére tették. Ám ez, ha belegondolunk, nem igazi mentség, és az ellenzék is jobban járna, ha a konfliktus exportálása helyett a hazai választókat igyekezne meggyőzni az érdemeiről. A hivatalban lévő svéd kormány tehát a hivatalban lévő magyar kormány ellen intrikált.

Kihathat ez a katonai együttműködésre? Ha érdemben nem is (a haderő gesztus nélkül is ütőképes), szimbolikusan minden bizonnyal, ha ebben az exponált helyzetben folytatódik a farkasszemezés. Emlékezhetünk: pár éve még arról volt szó az ellenzéki térfélen, hogy jön nekünk az akkora koki meg saller, hogy a fal adja másikat. Most meg arról van szó, hogy a svédek dacosan, azért sem fognak nekünk pitizni. Nem, nem, vagy mégis? mégsem?... Kokit kapott a sallerláz.

Minden perc dollármilliókat érő reklámidő a kormánynak, amíg a „nemzetközi közösség” (a médiafogyasztó tömeg) ámulva nézi, hogy Magyarországba ezek szerint nem éri meg belekötni, mert mégsem Nyúl Bélák törpeországa. Kinek-kinek persze meglehet erről a nyilvánosság útján célba juttatott üzenetről a magánvéleménye, szokás szerint meg is van, fejenként legalább háromféle.

Ha hozzávesszük, hogy az uniós források jó részének befagyasztása és a befizetnivalónk befizetése ellenére egészen jó állapotban van a költségvetés, ilyen külső nehézségek közepette is belső béke, biztonság, fejlődés tapasztalható, még nagyobb lehet a – belső és külső – csodálkozás. Jé, hát olyan érdekkövetők és önérvényesítők vagyunk, mint az összes fejlett uniós tagállam? Elképesztő. „Ezt nem láttuk jönni.”

Pláne, ha megfigyelik, mit művel közben az ellenzék – mennyire nincs a helyzet magaslatán, milyen szinten alkalmatlan bármire azon kívül, hogy mosogasson egy bálványozott nyugati ország kiskocsmájában, vagy kifényesítse a kormányt támadó nyugati politikusok cipőjét. Pikáns in flagranti helyzetkép ez így, az európaival kombinált önkormányzati választásokhoz közeledve. Beleég a retinába, és több millió szavazatot hozhat. Sanszos, hogy nem az ellenzéknek.

Így aztán a kormány valójában abban érdekelt, hogy a vagyonokat érő exponált in flagranti jelenet elhúzódjon, belenyúljon a naplementébe, míg az utolsó dollár- és eurócentnyi haszon is ki nem sajtolódik belőle. Neki tehát, úgy tűnik, nem sürgős, ellenkezőleg.

Ferenc testvér megírta...

Gyurcsány Ferenc sokadik comeback-je keretében új hangvételű írást küldött az index.hu-ra. Néhány részlet:

„Valamiből meg kell élni, ezért általában dolgozni kell, hacsak nem születtünk vagy házasodtunk be egy gazdag családba
Egyetlen politikai program van: a jobb élet programja.
Magyarságunk mibenlétének meghatározása nélkül is úgy érezzük, hogy magyarnak lenni egyszerűen jó.
A kereszténység nem csak velünk élő hagyomány, hanem eleven valóság. Talán milliók is élnek keresztény hitben közöttünk, vannak erős keresztény közösségek, létezik keresztény közélet.
Magyarország vagy polgári ország lesz, vagy nem lesz.”

A jelek szerint a fentieket ugyanaz az ember írta, aki benősült a kommunista elit egyik budai villájába, vadprivatizációval szerzett vagyont, 2004-ben a határon túli magyarok kettős állampolgársága ellen érvelt, 2006 táján fel akarta mondani az egyházügyi egyezményt, és őszödi „igazságbeszéde” után úgy vélte, véli ma is, hogy a polgárok, akiknek nem tetszett, karhatalommal szétverendő fasiszta csürhe.

Friss írása örvendetes irányváltás, hiteltelen ripacskodás, esetleg a kettő között: kétszínű szóbűvészet? Érdemes figyelmesen elolvasni, hátha kiderül, Ferenc a jövő ígérete, a múlt kolonca, az ellenzéki kibontakozás katalizátora vagy legnagyobb akadálya-e.

Összeesküvés-elmélet lenne eltöprengeni, vajon Ferenc testvér saját elgondolásból ennyire hiteles, vagy fizetnek neki érte?

Köztévét foglalni... nem kell... félnetek?

A lengyel (balra át!) kormányváltást rögtön köztévéfoglalás is követte, a „független” média megértő helyeslése mellett. Nálunk is dolgozik a ballibfüggetlen média a „vissza kell foglalni” narratíva felépítésén.

Ha a közmédiafoglalást egyszerűen lincselésnek tekintjük, akkor nem meglepő, hiszen ilyen egy baloldali (jakobinus, bolsevik, tanácsköztársasági) hatalomátvétel: afféle „lámpavasra velük” hadművelet. Több körben is kipróbáltuk, nem kérünk belőle.

Ha ellenben - a ballib narratívával tartva - a „jogállamiság helyreállítása”-ként próbáljuk értelmezni, akkor több kérdés merül fel, mint ahányra van érdemi válasz.

1. Miért is kell a köztévét elfoglalni? Mert propagandaforrás? Tapasztalat szerint bal-lib időkben is az, csupán ellenkező előjellel. Tehát akkor újra: miért is kell elfoglalni? Azért, hogy ne jobb, hanem bal-lib propagandát folytasson.

2. Az ellenzék szerint a köztévé legyen a kormány ellenzéke. Csak az a gond, hogy bal-lib kormányok idején sem az, hanem a kormány intézkedéseinek megmagyarázója, helyeslője, marketingelője. Mi a különbség?

3. Van némi stílusbeli: jobboldali időkben keményen hangzó kérdéseket sem tesznek fel a közmédiában; bal-lib időkben pedig felteszik őket... amennyiben tudható, hogy van rájuk jó válasz, amit sokszor előre megbeszéltek a kormányzati kommunikációért felelősökkel. Ha nincs jó válasz, akkor ugyanúgy tilos valóban keményet kérdezni, mint jobboldali kormányok alatt. A bal-lib stílus ügyesebben előadott színjáték, de akkor is színjáték.

Célszerűbb lenne kimondani, hogy a köztévé a mindenkori kormány szócsöve, ahogy a jegybank a kormány pénzügyi intézője, a parlament meg a kormány jogalkotója. Ezzel nincs semmi gond. Azzal van, ha a rendőrség, az ügyészség és a bíróság a kormány ökleként működik - és bal-lib időkben erre is van példa bőven. Hogy a jobboldali kormányokat szokták ezzel vádolni? Bagoly mondja verébnek.

4. Miért nem mondják ki bal-libék, hogy saját propagandához akarják elfoglalni a közmédiát? Mert ez is a színjáték része, politikai előnyt látnak a függetlenség látszatában: a „független” propagandát jobban elhiszi a naiv médiafogyasztó.

5. Azonban hamar kikandikál a csábos függetlenségi narratívából a bolsevik lóláb vasökle: a szirénhangú bolsevik „vasököl” a győzelem másnapján már oda rúg, „ahova köll”.

6. Arról volt szó baloldalon, hogy senki sem jogosult megmondani mindenki nevében, mi a közjó: márpedig köztévét törvénytelenül elfoglalni csak a közjóra mint törvénynél magasabb szempontra hivatkozva lehet. Ezek szerint a baloldal is - implicit módon - meg akarja mondani mindenkinek, mi a közjó: a bal-lib egyeduralom...

7. A jogállam helyreállításáról is szó volt, márpedig jogtalansággal (alkotmányozó többség helyett egyszerű parlamenti többséggel) lássuk be, jogállamot nem, csak jogsértő állapotot lehet előidézni. A jogállamiság lényege: törvényesen jutunk el A-ból B-be akkor is, ha lenne sokkal rövidebb, gyorsabb, kényelmesebb út. Labirintuskerttel szemléltethető: noha a buxusokat letaposva sec-perc átgázolhatnánk rajta, mi azért is elegánsan végigtekergőzünk az összes folyosón. Tehát hogy köztévét foglalni sokkal gyorsabb, mint évekig bolyongani a törvényesség útvesztőjében, az nem más, mint a jogállamiság ellentézise.

Összességében, a lengyel bal-lib oldal erősen belekeveredett a saját mantráiba. Közjótagadón "közjóra" hivatkozva, „jogállaminak” mondott jogsértéssel köztévét foglalni... nem kell... félnie? Döntse el az olvasó.

Ecce homo (is) a baj a baloldallal

Molnoár Áron beszólt Krúbinak, hogy az ellenzékiségből akar meggazdagodni?! He?!

Ő még nem szólt vissza, hogy naná!, de világos, hogy persze, hogy.

A legtöbb ember abból akar meggazdagodni, amivel az ideje nagy részét tölti, amibe sok munkát, energiát, fáradtságot tesz. Ha belegondolunk, miért akarna abból meggazdagodni, amivel keveset foglalkozik? Vagy ha akarna is, kisebb rá az esélye, mint ha az erősségeiből igyekszik pénzt csinálni.

És ez a tapasztalati tény világít rá a baloldal téves emberképére.

Nincs olyan csoda- (vagy hülye-) ember, aki a szegényekre akar keresni. Egyfelől van a Szent Ferenc típusú szétosztó, aki ad a szegényeknek, viszont nincs saját keresete, és nem is törekszik rá, hogy legyen. Neki a vagyonszerzés nem pálya. Másfelől meg van a szociológus-esztéta-entellektüel, aki a szegényekkel foglalkozás béréből felköltözik a Rózsadombra, és távolról szereti a Nyóckert. Szívesebben él együtt ezzel a létparadoxonnal, mint hogy a szegényekkel töltse a mindennapjait. A kettő között meg nincs senki, legfeljebb egy-két képmutató aktivista, aki időről időre lebukik.

Ha többen lennének az életformaként, önazonosan szerény és mértéktartó emberek, akkor nem lenne igaz, hogy a baloldali mindig a mások pénzét akarja szétosztani, és nem menne csődbe törvényszerűen minden baloldali program, mozgalom, kormány, társadalom, ország, régió, stb. (lásd: Argentina).

Ha a nullánál többen lennének a csodaemberek, akkor bliccelés se lenne, se adócsalás, se szemetelés, se környezetszennyezés, se utcai ordibálás, se többnejűség, se tanulatlanság, mert akkor belátnánk egy csomó mindent, amit ma nem látunk be, és egyre kevésbé látszik, miért kezdenénk valaha belátni. Reálisan elég annyit felismerni, hogy az ember önérdekű, ebből kell a legjobbat kihozni.

Tanulság: Molnoár is gazdagodjon, vállalja fel a vagyonszerző késztetéseit. A mai világ szerencsére arról szól, hogy aki tanul, dolgozik, vállalkozik, az megy előre, és ez így helyes, így igazságos. Valami erősen elvont nézőpontból nem tökéletes? Lehet, de már mindenféle más variációt kipróbáltunk, és mind katasztrofálisnak bizonyult.

Elvtelen választási rend jövőre?

Karácsony Gergely szerint a Fidesz úgy változtatgatja érdekei szerint a választási szabályokat, ahogy más váltogatja a gatyáját.

Egy tegnap elfogadott törvény szerint kb. visszatér a 2014-ig érvényben volt listás önkormányzati választási rend.

Ha ez gatyaváltás, akkor inkább a múlt havi gatya visszahúzása mosás után.

Egyrészt, a Fidesz nyilvánvalóan önérdekű módon alakít egy csomó szabályt (ahogy a világ legtöbb kormánya, szóval, ebben nincs nagy újdonság). Másrészt, az ellenzék még mindig nem tanult meg kommunikálni: ha 2014-ben ellenezte az akkori változtatást, most meg ugyanolyan vehemesen ellenzi a változtatás visszacsinálását, akkor... végül ki marad gatyátlanul a színpadon?

Fogja már fülön egy pedellus az ellenzéki nebulókat, és magyarázza el nekik, hogy: 1. a svájci sapkás módszer a mesebeli farkasnak se jött be*, azaz nem lehet egy dolgot és annak ellenkezőjét is egyszerre kifogásolni; 2. elemi logika, my dear Watson, hogy ha 2014-ben jó volt, és most visszaállítják, az JÓÓÓÓ; 3. az ilyesmit lehet ép eszűen kommunikálni, pl. „a kormány 10 év alatt belátta végre, hogy az ellenzéknek volt igaza az önkormányzati választás szabályaival kapcsolatban, gratulálunk, jó reggelt”.

Efféle kommunikáció növelné az IQ-kihívásokkal küzdő ellenzéki véleményvezérek népszerűségét.

*Bár a mesebeli farkas megette a bárányt, az érvelése nem jött be, olyan értelemben, hogy a mese közönsége nem neki ad igazat. A mai politika azon dől el, hogy kiről mit gondol a közönség. Nota bene: KG ettől még simán nyerhet jövőre, ha ő a legnépszerűbb. Eddig sem feltétlenül az eszéért kedvelték.

A „populizmusok" kora 1. rész

Populizmus: népszerű, de szakemberi szempontból célszerűtlen politizálás. Ilyen értelemben ami Trump idején volt Amerikában, és ami nálunk van lassan 14 éve, az sosem volt populizmus.

Legfeljebb annyiban nevezhető "populizmusnak", hogy a démosz szimpátiáját igyekszik megszerezni és megőrizni, szemben az elitista politizálással. A démosz megnyerése pedig a demokrácia lényege – ugyebár.

Elitista politizálásra két okból lehet szükség: 1. veszélyes nemzetközi helyzetben; 2. amikor nincs esély elmagyarázni a népnek, merre van előre. Ma egyik feltétel sem áll fenn.

1. Ugyan a bal-liberális elit nem tudja a népnek elmagyarázni, merre van előre... jó eséllyel ezért, mert nem is arra van. Még jó, hogy van a népnek magához való esze.

2. A nemzetközi helyzet meg csak annyira veszélyes, amennyire a bal-liberális elit azzá tette... ezen rövid úton lehet segíteni.

A 20. század tanulsága, hogy a néppel semmilyen társadalmi kísérletet nem lehet elfogadtatni, az definíció szerint elitista projekt marad. A mai jó értelemben vett populizmus (értsd: a néppel a népért) a társadalmi kísérletezés ellenpólusa és a jólétteremtés motorja.

A nyugateurópai országokban ezzel szemben bal-liberális elitista társadalmi kísérletek folynak: hogyan haladjuk meg a nemzetet, a vallást, a középosztályt, a jólétet, a családot, a biológiát, a józan észt. Ezt a nép, ha rá bíznák a döntést, elutasítaná. Óriási összehangolt nyomásgyakorlásra van ahhoz szükség, hogy ne merje elutasítani – és a mégoly nagy nyomás is csak addig hat, amíg nincs érdemi alternatíva.

A polgári erők visszatértével megjelent az érdemi alternatíva, az elitista projekteknek befellegzett. Beköszöntött a jó értelemben vett populizmusok kora.

A következő részben a populizmus érdemeit és lehetséges veszélyeit vizsgáljuk meg.

Melyik a propagandasajtó?

(Értelmiségi) közvélekedés szerint a kormányoldali sajtó "propagandasajtó".

Ha visszapörgetjük a közelmúlt történetét, kiderül, hogy a jobboldali sajtó összes trükkje és kifogásolható praktikája nem több és nem más, mint a baloldali sajtó összes trükkjének és stiklijének szimmetrikus visszatükrözése.

Nem tetszik, amit a tükörben látsz? Ne a tükörre haragudj, tarts önvizsgálatot.

Mint az előző posztban láttuk, az ellenzéki sajtó össze-vissza füllentget, hogy diplomatikusan fogalmazzunk, és kicsit sem érzi a valóság által gátoltnak magát.

Egy mai 24.hu cikk szerint a benzin ára "változik". Ez nem nyílt hazugság, hanem mentalista manipuláció: ugyanis éppen CSÖKKEN.

Miért nem ezt írják? Azért, mert ha emelkedéskor "EMELKEDIK", csökkenéskor meg "VÁLTOZIK", akkor az együgyűbb olvasó összbenyomása az lesz, hogy mindig csak emelkedik. Az ellenzéki sajtó ilyen benyomást szeretne kialakítani, propagandacélból. Nota bene: a kevésbé együgyű olvasó sem biztos, hogy ki tudja magát vonni a mentalista befolyás alól...

Szóval, melyik a propagandasajtó? Mindegyik, csak némelyik nem átallja közben függetlennek hazudni magát.

A 24.hu pl. ezt állítja magáról: "Küldetésünk a független, tényeken alapuló tájékoztatás és a minőségi szórakoztatás." A benzinhír ezek szerint a "szórakoztatás" kategóriába tartozik - csak annak nem minőségi.

Tényleg antiszemiták a muszlim bevándorlók?

A 444 tegnapi írása szerint dehogy...

Csak ezt nem beszélték meg a kórusból kiéneklő Gábor Györggyel.

Meg a nemzetközi sajtóval sem.

Ha a muszlim bevándorlók nem alapból antiszemiták, akkor miért ugrott meg az antiszemita incidensek száma éppen azután, hogy Izrael bevonult Gázába?

Hagyján, hogy az ellenzéki sajtó nem egyezteti belül az álláspontokat. Annak akár még örülni is lehet. De hogy a valósággal sem konzultál... az már valódi probléma. És nem újkeletű.

Jelentés a „Viktatúra" n. évéből

Megint sikerült neki. Újraválasztották. Persze nem is volt másik jelölt - gúnyolódik az ellenzéki sajtó.

Ha az előző posztban túltolt bicikli szerepelt, akkor ez a galaxis túlsó végébe tolt bicikli esete. S mivel a túltolt bicikliből a másik oldal profitálhat, az orbitálisan túltoltból most hiperextraprofitálhat a kormányoldal.

Orbán Viktor vezető szerepe a Fideszben annyira kérdéses, mint Muhammad Alié anno a boxban, Mick Jaggeré a Rolling Stones-ban, vagy Baché az egyházi orgonaművészetben. Az ellenzéknek meg annyira van igaza a gúnyolódásban, mint az intrikus Salierinek Mozarttal kapcsolatban.

A "diktatúráról" szőtt ellenzéki "igazságnarratíva" eddigi eredménye: nos, hányadik négyharmad? Kézujjaink után lassan a lábunkon kell számolni.

Gúnyolódás helyett mi lenne a feladat? Találni legalább 1 (azaz egy) darab 51%-os választási eredménnyel kecsegtető jelöltet, akiről elhihető, hogy nem hadovál, nem delirál, nem rizsál, hanem dolgozik, építkezik és nyer...

Apropó, építkezik: mikor épített bármit is a jelenlegi ellenzék?

Kirúgás a hámból - az L. Simon-ügy margójára

A tények: az illetékes miniszter váratlanul kirúgta L. Simon László múzeumigazgatót, mert nem volt hajlandó ellenőrizni a sajtófotó kiállításra látogatók életkorát. (Vagy tulajdonképpen hajlandó volt, csak közben csipkelődve visszaszólt a miniszternek.) Az életkort pedig azért kellett ellenőrizni, mert LMBTQ tartalmú képeket is kiállítottak - és erre egy ellenzéki képviselő hívta fel a figyelmet.

Helyes volt-e az intézkedés? Először azt kellene megállapítani, hogy az LMBTQ tartalmú képek valóban korhatárosak voltak-e: a nagy anyagba becsúsztatott néhány hangulatkép indokolja-e, hogy a kiállítást kizárólag 18 éven felüliek látogassák? Ha igen, mi következik ebből?

1. Az ifjúságvédelmi törvény nem sajtófotó kiállítás ellen védi a fiatalokat, hanem a melegség aktív propagálása ellen, ami adott esetben sajtófotókkal is megvalósítható lenne... Ám a szóban forgó felvételek nem tartalmaznak explicit szexjeleneteket, sem felvilágosító motívumokat, így közelebbről megvizsgálva leginkább a melegség sajtóművészi ábrázolásainak tekinthetők. Ez vajon a jogszabály hatálya alá esik?

Lássuk be, hogy szürke zónában vagyunk: aligha cél, hogy a törvény végrehajtói nevetségessé váljanak, márpedig egy sajtófotó kiállítás látogatóinak korhatár-ellenőrzése közröhej. Ahogy anno a kommunista popcenzúra is nevetség tárgyává vált (Bródy János a hosszú hajjal kapcsolatban "merevség"-et említ egy interjúban, erre betiltják az Illés együttest. Sírva röhög az egész ország.) Na, ezt a fokozatot kell elkerülni.

Határesetekre nem rontunk rá a törvény szigorával, legfeljebb utólagos értekezleten vitatjuk meg a jövőre vonatkozó tanulságokat.

2. A fenti gondolatmenetet elfogadva, L. Simon kirúgása elhamarkodott, nevetségesen merev intézkedés volt, hosszú távon valószínűleg többet árt a miniszternek, mint a kirúgottnak.

Tanulság: a túltolt bicikli mindig az ellentábort segíti, érdemes lesz megfigyelni, profitál-e belőle az ellenzék.

Mi a nő?

Lehet-e pénisze? Világlátástól függően izgalmas/hülye kérdés.

Brit politikusok ügyesen válaszolnak rá: miközben egyértelmű számukra, hogy valójában az a nő, aki biológiailag nő, elismerik egyes férfiak jogát, hogy nőként határozzák meg magukat.

Így már világos, hogy miért sötét a helyzet: a nyugati politikus, legyen bár papíron konzervatív, politikailag korrekt igyekszik lenni, azaz bal-liberális lózungokat akar szajkózni... és nem hagyja, hogy holmi logikai keresztkérdésekkel megzavarják.

A polgári decensségként indult politikai korrektség mára bal-lib szellemi furkósbottá vált. (Ne merd kimondani, hogy a magát nőnek tartó biológiai férfi nem valódi nő.) Aki nem bal-libül közbeszél, azt kirekesztik, "eltörlik". Így aztán a megszűnéstől rettegő nem bal-libek hebegnek-habognak, ügyeskednek kerek válasz helyett.

Eredetileg a balszél sem számított polkorrektnek, ám mára azzá vált, így veszélybe került az implicit polkorrektségi szerződés (miszerint decens polgárként fogalmazunk). Ha felmondják, a balszéllel szemben a jobbszél képez majd ellensúlyt.

Nővé válik-e a magát nőként meghatározó biológiai férfi? Pillanatok alatt eldönti a Napoléon-teszt. Miszerint szabadon állíthatom, hogy Napoléon vagyok - lehet ez a véleményem. Ám nem vonhatom irányításom alá a közönséget, melynek tagjai szabadon dönthetik el, hogy szerintük Napoléon vagyok-e, vagy elmeorvosi eset.

Nem teljesíthető pl. az az igényem, hogy a Napoléon-komplexus törlendő a vonatkozó szakirodalomból, vagy hogy büntessék meg azt, aki szerint nem vagyok azonos a néhai hadvezérrel. Világos, hogy a határvonal az egyéni véleménynyilvánításnál húzódik, azon nem terjeszkedhetek túl. Nem kényszeríthetek másokat a véleményemmel való egyetértésre.

A nemi önmeghatározás joga tehát megilleti az egyént, de másokat nem kötelez, nekik is joguk van a saját véleményükhöz.

A "mi a nő?" kezdeményezés erre hívja fel a figyelmet.