Lebilincselő kalandregény, a valóságból merített 1984, sőt jóval több...
Három olyan tanulsággal szolgál, amelyet szeretnék átadni a blogom olvasóinak. 1. A vallás legfeljebb kereszténységgel „helyettesíthető". 2. Az ember idealizálása a vezetők képmutatásához vezet. 3. A megnyomorítottakban mindig ott az újrakezdés lehetősége.
A vallás legfeljebb kereszténységgel „helyettesíthető"
Amikor Robespierre, a francia forradalom rövid és dicstelen életű ideológusa a felvilágosodás nevében meg akarta szüntetni a vallást, felismerte, hogy a tömegek istenigénye miatt szükség lesz valláspótlékra. A vallástalan humanizmust kinevezte Legfőbb Lénynek, magát pedig, legalkalmasabb jelöltként, az új kultusz főpapjának. Valami hasonló történt Észak-Koreában.
„Egész családi életünk a portrék alatt zajlott: ott ettünk, ott beszélgettünk, ott aludtunk. Tekintetük kereszttüzében nőttem fel. Minden családban a legfőbb kötelesség volt a porték rendben tartása. Ezek valamiféle második családot képviseltek, még a saját szüleinknél is bölcsebbnek és jobbnak tartottuk őket. Az egyik kép a Nagy Vezért, Kim Ir Szent, az országalapítót ábrázolta, a másik az ő szeretett fiát, a Kedves Vezetőt, Kim Dzsong Ilt, aki majd egy napon a helyébe lép. Az ő rideg, retusált arcuk foglalta el a díszhelyet az otthonunkban, és minden otthonban. Minden épületben, ahová csak beléptem, ikonként függtek a falon."
„A tananyag nagy részét a Kim-kultusz tette ki. Az általánosban még csak „Kim tevékenységeket" gyakoroltunk, a középiskolában viszont már komolyan elmélyedtünk ebben a tárgyban."
„Amikor apám hazajött a munkából, és az asztalra rizs, leves, kincsi, a neves koreai zöldségsaláta, meg savanyúság került - ezt minden étkezéshez fogyasztottunk -, anyám megvárta, míg elmondom: „Köszönjük, Mélyen Tisztelt Atyánk és Vezetőnk, Kim Ir Szen, hogy ételt adtál", és csak ezután vettük kezünkbe az evőpálcikákat."
„Valahányszor a Vezetők szóba kerültek, a tanárok halkan, áhítatosan kezdtek beszélni, mintha élő istenek nevét ejtenék ki. A falakat díszítő fényképeken láthattuk Kir Ir Szent mint ifjú gerillát, Kim Ir Szent mosolygó árvák körében, Kim Ir Szent fehér marsall-egyenruhájában mint nemzetünk atyját. Feltűnően magas volt, bátor felesége pedig, Kim Dzsongszuk, aki az oldalán harcolt, mintha csak egy népmeséből lépett volna elő. Hogy is ne imádtuk volna őket?
Fiuk, a Kedves Vezető, Kim Dzsong Il születésének történetétől egyenesen libabőrös lettem. Érkezését csodás égi jelek hirdették - kettős szivárvány ívelt a Pektu-hegy fölött, a fecskék emberi hangon zengtek dicsőítő éneket, és egy új csillag jelent meg az égen. Beleborzongtunk az ámulatba, amint ezt a történetet hallgattuk. Bizseregni kezdett a fejbőröm. Hiszen ez igazi varázslat! A tanárok arra biztattak mindenkit, hogy rajzoljuk vagy fessük le a hóborította házat, ahol született, a háttérben a szent heggyel és az új csillaggal. Születésnapja, február 16-a, a Ragyogó Csillag Napja volt. Az iskolában üveg alatt őrizték a szülőház makettjét, festett hóval a tetején."
„Ha például az ember kimondta Kim Ir Szen nevét, de nem tette hozzá valamelyik állandó jelzőjét - Nagy Vezér, Mélyen Tisztelt Atyánk és Vezetőnk, elvtárs, elnök vagy marsall -, és valaki feljelentette emiatt, komoly büntetést kaphatott."
Mindez egy „vallást meghaladott", hivatalosan ateista országban történik, hivatalosan a nép boldogsága érdekében. Robespierre liberális humanista álma valóra vált. Vagy inkább rémálommá.
„A következő napokban számos akasztásra került sor a városban, és anyámat ez rosszul érintette. Ismerte az egyik áldozatot, egy Pek Kjongszul nevű nőt. Az illetőt azzal vádolták, hogy pénzszerzés céljából elcsábította az állami bank egyik alkalmazottját. Népbíróság mondta ki fölötte az ítéletet. A tárgyaláson anyám is jelen volt. Bár igazi tárgyalást tulajdonképpen nem rendeztek - csupán felolvasták a vádat, majd a vádlottat ott helyben kivégezték. ...
Az asszony kiszállt a rendőrségi furgonból, és szembetalálta magát a nyolc esküdttel, akik egy asztal mögött ültek a város egyik terén, körülöttük rendőrkordon és hatalmas, néma tömeg. A vádlott kezét hátrakötözték, az arca pedig olyan lila és dagadt volt az ütésektől, hogy anyám alig ismert rá. Az asszony valósággal kóválygott, és állati rémület ült a szemében.
Egy recsegő hangszóróból elhangzottak a vádak. A vádlott térdre borult, és nyöszörögni kezdett, azt mondta, nagyon sajnálja és szégyelli, amit tett. Anyám tudta róla, hogy a fia rendőrtiszt; a nő bizonyára azt hitte, hogy fia jó kapcsolatai révén megmenekülhet.
- Az ítélet kötél általi halál.
A vádlott döbbenten kapta fel a fejét. Ügy nézett körbe, mintha a tömegtől várna segítséget. A rendőrségi furgonok mögött egy magas pózna állt, amelyről hurok lógott. Ezt eddig nem láthatta. A rendőrök megragadták, és kezénél-lábánál fogva odavitték a póznához. A nő hiába rúgkapált és jajgatott, a következő pillanatban már ott volt a hurok a nyaka körül. Megrántották a kötelet, a nő teste a levegőbe emelkedett. Pár pillanatig rángatózott, aztán elernyedt.
Amikor anyám hazaért, ömlött az eső. Anyám furcsa, üres tekintettel bámult maga elé. Azt mondta, eddig nem is sejtette, hogy egy embert ugyanolyan könnyű megölni, mint egy állatot. A holttestet durván feldobták egy teherautóra. Anyám megkérdezte az egyik bírósági tisztségviselőt, hová temetik, és azt a választ kapta, hogy egy szemetesgödörbe kerül, és hamuval szórják le.
Ez volt az az apróság, ami igazán felháborította anyámat. Ha a nőnek nem lesz tisztességes sírja, ahová a leszármazottai ellátogathatnak, hogy kifejezzék ősök iránti tiszteletüket, a szelleme nem lel majd nyugalmat. Örökösen kísérteni fogja az élőket."
Az embertelen humanizmus teremtette földi pokolban már csak az ösztönvallás tiszteli az emberi méltóságot.
Az ember idealizálása a vezetők képmutatásához vezet
„A világban tombolt a hidegháború, de Észak-Korea ekkor élte legszebb éveit. Egymás után több éven át remek volt a termés, ami azt jelentette, hogy nem kellett élelmiszerhiánytól tartani. A kommunista világ átlagához képest az ország ipara korszerűnek számított. A halálos ellenségünknek tartott Dél-Koreában politikai káosz uralkodott, a gyűlölt jenkik pedig épp ekkor veszítették el a vietnami kommunista erők ellen vívott, öldöklő háborút. Nagyon úgy tűnt, hogy a kapitalista világ hanyatlásnak indult. Az egész ország hitte, hogy a történelem a mi oldalunkon áll."
- 20 évvel később -
„Az éhínség egyik pillanatról a másikra tört ki, mint valami járvány.
A „nehéz menetelésre" - mert ezzel a fonák elnevezéssel illette a propaganda az éhséget - a hivatalos magyarázat az volt, hogy a jenkik nyomására az ENSZ gazdasági szankciókat léptetett életbe az ország ellen, a terméskiesés és a váratlan árvizek pedig tovább rontották a körülményeket. ...
Ekkor már Kim Dzsong Il vezette az országot. Az egyik közismert tévés műsorvezetőnő meghatottságtól remegő hangon adta elő, hogy a mi Kedves Vezetőnk csupán egyszerű rizsgombócokat és krumplit eszik, annyira együtt érez a szenvedő néppel. Ám amikor megjelent a képernyőn, ugyanolyan jól táplált, sőt kövér volt, mint bármikor. Hogy ne foglalkozzanak annyit a gazdasággal, ami a jelek szerint igencsak akadozott, a híradókban örökösen azt mutatták, amint a Kedves Vezető a katonai bázisokat és a védelmi létesítményeket ellenőrzi. Ha a két ország egyesítése céljából háborút vívnánk Dél-Koreával, az mindent megoldana, mondogatták az emberek.
A városban megjelenő koldusokat hallgatva azonnal tudtam a kiejtésükből, hogy nem hjeszaniak - Észak- és Dél-Hamgjong tartományból jöttek. Úgy hallottuk, hogy arrafelé nagyon súlyos a helyzet. De hogy mennyire súlyos, azt csak akkor láttam a saját szememmel, amikor 1996 tavaszán meglátogattam Csinos nénit Hamhungban.
Pokoli tájon át vezetett az utunk.
A tavasz a legnehezebben átvészelhető időszak Észak-Koreában, mivel ekkorra elfogy az előző évi termés, új viszont még nem terem. A föld kopár volt és barna. Mintha valami különös csapás sújtotta a volna a környéket, mintha el lett volna átkozva. A dombokon kivágták a fákat, és kilométereken át azt láttuk, hogy a mezőkön emberek bóklásznak céltalanul, akár az élőhalottak, élelmet keresve; mások meg csak az út szélén kuporogtak tétlenül, a semmire várva.
Az éhínség előtt senki sem utazhatott úgy, hogy ne lett volna bepecsételve az utazási engedély a személyi igazolványába, amelyet a vasútállomáson ellenőriztek. Most nem volt semmiféle ellenőrzés. Mindenütt felbomlott a rend. Katonákból tolvajok lettek, rendőrökből rablók. A vonatok összevissza, menetrend nélkül jártak."
„De a Forradalom Fővárosában legnagyobb meglepetésemre minden rendben volt: jól táplált emberek intézték az ügyeiket, a széles körutakon zavartalanul jártak az autók és a villamosok, koldusok és utcagyerekek hordáinak pedig nyomát sem láttam. Mintha a fővárosban élő rendszerhű réteget egyáltalán nem érintette volna az, ami az ország többi részén történt. ...
Miközben hazafelé tartottam Hjeszanba, az az érzésem támadt, hogy az egész látogatás csak afféle furcsa álom volt. Nem tudtam elhinni, hogy Phenjan ugyanabban az országban, van, ahol emberek halnak meg az utcán Hamhungban, és árva utcagyerekek özönlik el a piacokat Hjeszanban. Végül azonban Phenjan sem maradt érintetlen. A rezsim nem tudta megakadályozni, hogy az éhínség behatoljon a hatalom központjába."
„A „bácsikám" valójában apám unokatestvére volt. A családja a koreai háború idején menekült el Hjeszanból, ő már Senjangban nőtt fel.
...nagy csodálkozásomra felpattant, és szenvedélyesen szidalmazni kezdte a hazámat. Egyszerre kitört belőle az évek óta elfojtott harag.
- Tudod te, hogy a történelem, amit az iskolában tanítanak nektek, mind hazugság? - Ez volt a hosszú tiráda kezdőmondata.
Sorolni kezdte mindazokat a hazugságokat, amelyeket tanítottak nekem. Azt mondta, a II. világháború végén nem Kim Ir Szen hadvezéri géniusza győzte le a japánokat. A szovjet Vörös Hadsereg űzte ki őket, amely azután Kim Ir Szent ültette a hatalomba. Nem volt semmiféle „forradalom".
Azelőtt sosem hallottam olyat, hogy valaki bírálta volna a hazámat. Azt hittem, a nagybátyám megőrült.
- És azt tanították nektek, hogy a déliek kezdték a koreai háborút, ugye? Hát akkor mondok valamit, ami újdonság lesz neked. Az északiak támadtak a déliekre, és Kim Ir Szen csúfos vereséget szenvedett volna a jenkiktől, ha Kína nem lépett volna közbe, hogy kihúzzák a szarból.
Ekkor már tényleg úgy gondoltam, hogy elment az esze.
- Megmutatták nektek a Pektu-hegyen a kis faházat, ahol Kim Dszong Il született? - kérdezte gúnyos hangon. - Hát ez is csak mese. Kim Dzsong Il még csak nem is Koreában született, hanem Szibériában, ahol az apja a Vörös Hadseregben szolgált.
Látta az arcomon, hogy egy szavát sem hiszem. Ezzel az erővel azt is mondhatta volna nekem, hogy a Föld lapos.
- Még csak nem is kommunista! - A nagybátyám egyre jobban belelovalta magát. - Palotái vannak, meg tengerparti nyaralói, és örömlányok egész serege áll a rendelkezésére. A legfinomabb konyakokat issza, svájci sajtokat eszik, miközben a népe éhezik. Egyetlen dologban hisz: a hatalomban.
Zavarba hozott ez a szónoklat. Otthon sosem beszéltünk a Vezetők magánéletéről. Soha. Minden ilyesmi „pletykának" minősült, és roppant veszélyesnek számított."
Ezek a szörnyűségek azért történtek és történnek ma is Észak-Koreában, mert a kommunisták téves embermodellben gondolkodnak, amelynek sem a vezetettek, sem a vezetők nem felelnek meg.
A megnyomorítottakban mindig ott az újrakezdés lehetősége
„Csinos néni azzal keresett pénzt, hogy kínai ruhákat hozott be Hjeszanból Hamhungba, visszafelé pedig tengeri herkentyűket küldött, de miután a szállítás újabban akadályokba ütközött, új vállalkozási lehetőséget keresett. A nénikém azon a véleményen volt, hogy a hatóságok eldöntötték, az észak-hamgjongi tartományban teljesen megszüntetik az Állami Ellátórendszert, így akarják megmenteni az ország többi részét. Megkérdeztem, miért éppen erre a tartományra esett a választásuk.
- Mert itt sok olyan ember él, aki a szongbun-rendszer legalsó kategóriájába tartozik - felelte erre.
Megtörtént, hogy emberek holtan estek össze az utcán. Az éhezés és a nélkülözés azonban gyökeresen megváltoztatta a gondolkodást, amint azt magam tapasztaltam Hamhungban. Sokan egyik napról a másikra elfelejtették a régóta ismételgetett ideológiai szólamokat, és belevetették magukat abba a tevékenységbe, amelyet évezredet óta gyakorol az emberiség: a kereskedelembe.
Mindenfelé - az utak mentén, a vasútállomásokon, a leállított üzemek területén - megjelentek a feketepiacok, ahol magas, szabadpiaci áron kínálták az élelmiszert. Az új, feltörekvő vállalkozói réteg nagyrészt alacsony szongbun-minősítésű nőkből állt. Rövid időn belül előállt az a helyzet, hogy kevésbé számított a szongbun, sokkal inkább az, hogy valaki képes-e pénzt keresni és ennivalót szerezni. Sok nő egyszerűen gyékényekre pakolta az áruhát a járdán, és árusítás közben ügyelt, nehogy elvigyenek valamint a tolvajok meg az utcagyerekek, de létrejöttek állandó piacok is, szabályos standokkal, melyek fölé ponyvatető helyett azokat a kék zsákokat feszítették ki, amelyekben eredetileg az ENSZ Világélelmezési Programjától kapott rizs volt. Hihetetlennek tűnik egy halálos éhínség sújtotta városban, de ha valakinek jó érzéke volt a kereskedelemhez, komoly társadalmi felemelkedésre és üzleti sikerre számíthatott. Hamhungban hallottam egyszer ezt a mondást: „Van, aki éhezik, van, aki koldul, és van, aki kereskedik".
Sok ember a legnehezebb helyzetekből is megerősödve vágja ki magát. Szurkoljunk azért, hogy Észak-Korea mielőbb lerázza magáról Robespierre és Marx utódainak igáját, és a szabad világ részévé váljon.
A lány hét névvel lebilincselően izgalmas olvasmány. Ajánlott azoknak, akik tiltakoznak Karl Marx szobrainak eltávolítása ellen, akik a világi liberális humanizmusban az emberiség szép jövőjét, és nem a gonosz forrását látják, továbbá azoknak is, akik eddig nem mondtak nekik határozottan nemet.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése