Képzeljük el, hogy az emberek összevesznek a vasúti menetrenden. Az egyik szerint most azonnal induljon a vonat. A másik szerint egy fél óra múlva, hogy még sokan elérjék. Egy harmadik szerint csak délután induljon, és akkor mindenki felfér. Egy modortalan férfi közbekiabál, hogy a vonatokat azonnal le kell állítani, ez létfontosságú kérdés. Mindenki megsértődik. Micsoda alak, hogy mer így bekiabálni, mégis kinek tartja magát? Ha mérlegeljük, kinek lehet leginkább igaza, akkor valószínűleg nem a vonatok leállítójára esik a választásunk.
Most képzeljük el, hogy 1944. májusát írjuk és a vonat, amelynek az indulásáról szenvedélyesen vitatkoznak az emberek, Auschwitzba viszi a zsidókat. Ahonnét – nem különösebben szeretnénk tudni, miért – eddig még senki nem jött vissza. Ha most mérlegeljük, kinek lehet leginkább igaza, már másképp néz ki a helyzet.
Nagyjából 1970-re rakták össze magukban az emberek, hogy mi lett volna a helyes álláspont 1944-ben. Ennek több oka is volt, de a magánemberi „gonoszság" szerintem nem szerepelt köztük. Nagyon nehéz a pillanat langymelegében szembenézni a gonosszal, félretenni a hétköznapi problémákat, és elfogadni, hogy most nem a reggeli piritós, nem a délutáni szunyóka, nem a havi fizetés, nem a csöpögő vízcsap, hanem valami más lépett elő lényeggé.
A második nehézséget a lépték jelenti: az ember ahhoz van szokva, hogy maximum az utcai szemetelés ellen kell akcióba lépnie, és nem egy egész birodalom embertelen szakpolitikája ellen. Az átlagember erre nincs, és nem is lehet felkészülve, mert az ilyen típusú kihívás nem hasonlít semmi megszokottra. Régi bölcsesség szerint „a vasút ellen nem lehet". Hogy lehetne akkor egy alaposan kidolgozott, könyörtelen erőszakgépezet ellen?! Főleg ha a gépezet része a fenyegetés is, hogy aki megmoccan, halál fia. Az emberiség döntő többsége ilyenkor nem moccan, inkább „alámerül, és megpróbálja kibekkelni" ezt az állapotot.
A harmadik nehézség a szélesebb összefüggés felismerésében rejlik: nem vagyunk (legalábbis 1944-ben) kénytelenek belátni, hogy Auschwitzban olyasmi történik a passzív együttműködésünkkel, amit később szégyellni fogunk, és nem tudunk megmagyarázni a gyermekeinknek, unokáinknak. Az átlagember agya ilyenkor önvédelemből kikapcsol, és ezer indokot keres az ok-okozati viszonyok elmosására, figyelmen kívül hagyására, elfelejtésére.
A negyedik nehézség pedig a cselekvés: ahogy nincs minden reggel kedvünk azonnal kiugrani az ágyból, szívesen lustálkodunk még egy kicsit, úgy a gonosszal szembekerülve sem érzünk instant cselekvési kedvet, sőt. Ilyenek vagyunk, ezt kell szeretni, vagy ha szeretni nem akarjuk, ezt kell elfogadni.
Ebből holokauszt esetén az következik, hogy a kisember nem fogja megakadályozni a borzalmat, sőt ellenáll annak is, hogy egyáltalán felismerje. Ha mégsem tudja hermetikusan kizárni a tudatából, hát legalább cselekedni nem fog, és száz kreatív indoka lesz rá. 1970 óta viszont mindenki remekül tudja, mit akarna tenni a gonosz ellen, ha újra ott állna vele szemben. Most itt a lehetőség.
2016-ot írunk, és a holokauszthoz hasonló léptékű borzalom történik a Közel-Keleten: a mi nyugati szavazatainkkal és szimpátiánkkal hatalomra került szekularisták azért likvidálnak tömegesen embereket, mert nem kérnek a nyugati szekularizmusból. Ez nem elmélet, ahol magabiztosan cselekszünk, hanem a gyakorlat, ahol újra tétlenek vagyunk. Most is úgy állunk a gonosszal szemben, mint 1944-ben az átlagember, igyekszünk letagadni az ok-okozati viszonyokat, megpróbáljuk kizárni a tudatunkból a rettenetes valóságra utaló adatokat, és ha ez nem sikerül hermetikusan, legalább elszabotálni a cselekvést. És az várható, ami a holokauszt után: 25-30 év múlva csapódik le a szégyen, és jön a hasztalan magyarázkodás a gyerekeinknek, unokáinknak. Izé, tulajdonképpen láttuk, mit művel a szekularizmus a közel-keletiekkel, de becsuktuk a szemünket, mert nem akartunk tudni róla.
Egyfelől fékez a restség és a szűk látókör, másfelől fenyeget a jövőbeni szégyen és bűntudat. Mennyivel jobb lenne ezúttal nem beleragadni a pillanat nyúlós langymelegébe, hanem helyben felismerni a gonoszt, és ellene mondani:
- nem akarjuk, hogy a szekularizmus miatt meg kelljen halniuk a közel-keletieknek
- elismerjük a közösségek önrendelkezését, vagyis hogy aki kalifátust akar, annak joga van kalifátusban élni
- azt akarjuk, hogy az emberiség önrendelkező közösségekben élhessen, a nyugati szekularisták folyamatos zaklatása, beavatkozása és nyomulása nélkül
- nem tartjuk nyugati mércével megfelelőnek a kalifátus jólétét és társadalmi igazságosságát, de elismerjük, hogy a magasabb szintre lépés csak önkéntes belátás alapján, erőszakmentesen történhet
- tiltakozunk az ellen, hogy a hegemóniára törő szekularizmus folyamatosan zaklassa a keresztény alapú nyugati civilizáció tagjait
- követeljük, hogy a társadalmaink vezetői ne -izmusok ideológiája mentén, hanem az emberiesség és a jólét szempontjai alapján irányítsák a közéletet
- követeljük, hogy az emberiesség, önkéntesség és az önrendelkezés tiszteletben tartása hassa át a külpolitikát is.
A szekularizmus elleni gyógymód nagyon egyszerű, nem igényel cselekvést. A szekularizmus leánykori neve Egy Lépés Távolság a Kereszténységtől. Azaz kereszténységre törekvők vagyunk, de nem vakbuzgó zelóta szélsőségesek, nem építünk erővel Jezafátust. Az egy lépés távolság ebben a formában nagyon pozitív és konstruktív, ehhez az állapothoz kell visszatérni. Egyszerűen csak legyünk hűek önmagunkhoz, vállaljuk fel, hogy azonosak vagyunk saját magunkkal.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése