Quo vadis, CEU?

A Közép-Európai Egyetem melletti tegnap esti szimpátiatüntetés legalább kétféleképpen értelmezhető: politikai játszmaként és közösségi eseményként.

1. A politikai játszma

Napoléonhoz hasonlóan, Orbánnak is folyamatos konfliktusokra van szüksége, hogy népszerű maradjon a rá szavazók körében. A konfliktushoz időről időre megfelelő célpontok kellenek, és a Soros Györgyhöz köthető CEU megfelelő célpont. Soros régóta kritizálja a kormányt, a kormány régóta kritizálja Sorost – érett ez a konfliktus. Ebben a nézetben a tüntetők a Fidesz marionettjeként viselkednek: a Fidesz meghúz rajtuk egy zsinórt, ők pedig zsinór szerint mozognak. Reflexből, kiszámíthatóan, a Fidesz terve szerint. Az eddigi konfliktusok tapasztalatai alapján a várható eredmény: egy hónap múlva a Fidesz 5%-kal népszerűbb lesz, az ellenzék 5%-kal népszerűtlenebb.

2. A politikai ellenjátszma

A CEU körüli háborgók igyekeznek olyan látszatot kelteni, mint ha a Fidesz magát az egyetemet akarná megszüntetni. Technikailag a Fidesz a magyar-amerikai kettős diplomát akarja megszüntetni. (Ismereteim szerint a magyar diplomát nem, így az egyetemet sem.) A CEU-oldali játszma sikere azon múlik, hogy a Fidesz kommunikálja-e a maga technikai érveit. Ha kommunikálja, akkor a játszma kudarcra van ítélve. Márpedig úgy tűnik, a Fidesz a higgadt technikai érvekre helyezi a hangsúlyt.

3. A szélesebb politikai játszma

A Fidesz számára kedvező lehet olyan képet tárni a közvélemény elé, amely szerint a Soros – CEU – Brüsszel – bal-lib tengely egyesült erővel támad, a kormány meg hősiesen védi a hont. A CEU-tüntetés és a körülötte kialakult kommunikáció ezt a képet erősíti, együttműködve a Fidesz esetleges tervével (ha van ilyen terv, és nem az élénk képzeletem szüleménye).

4. A szélesebb ellenjátszma

„Ha bezárják a CEU-t, akkor egy év múlva már nem leszünk az Európai Unió tagállama. Ez a magyar jövőről szól” – véli címlapon a Népszava. Cö-cö-cö: technikailag nem kell bezárni a CEU-t, ha megelégszik magyar diploma kiadásával; az esetleges bezárás az egyetem szuverén politikai döntése lehet (miszerint nem elég neki a magyar diploma), és semmi köze az EU-tagságunkhoz. A Népszava hatásvadász állítása olyan átlátszó, hogy dekonspirálja önmagát, így a Fidesznek kedvez. A CEU kivonulása vajon kinek kedvezne? A CEU-nak, vagy a Fidesznek? Ennyi erővel a feleségverő is fenyegetőzhetne, hogy ha az asszony nem hagyja magát püfölni, akkor ő bizony elmegy, és majd meglátja a nő, milyen rossz lesz neki veretlenül.

5. A még szélesebb politikai játszma

Az uniós apparátus (röviden: Brüsszel) régóta dolgozik azon, hogy minden tagállam számára kötelezővé tegye az akaratát, többek között menekültügyben. A kormány régóta ellenáll a nyomásnak. A nyomásgyakorlás folytatódik, a magyar választások pedig közelednek. A Fidesz számára ésszerűnek tűnhet beindítani egy átfogó hadműveletet, amelynek eredményeként a nyomás enyhül, és a Fidesz népszerűbb lesz a választói körében. Vagy a nyomás erősödik, de a nyomásgyakorlók úgy kommunikálnak, hogy népszerűtlenné teszik magukat a Fidesz választói szemében. Mindkét forgatókönyv jó a Fidesznek, mindkettő rossz a brüsszeli apparátusnak és a magyar ellenzéknek. A CEU-konfliktus e szélesebb játszma első lépéseként is értelmezhető.

6. A még szélesebb politikai ellenjátszma

A Fideszt kizárhatják az Európai Néppártból. Ez erősen negatív forgatókönyv, és nem irreális, ám a kormány technikai érveinek bemutatása után csekély a valószínűsége. A Fidesz ugyanis hatásosan érvelhet azzal, hogy mindössze a hazai jognak szerez érvényt, a jogállamiság szellemében jár el, míg a CEU-érdekcsoport a jogszerűtlen működés jogát követeli, ami nonszensz támadás a magyar jogállam ellen. A CEU-oldal nem rendelkezik az Európai Néppárt számára szimpatikus érvekkel.

A tüntetés mint közösségi esemény

A CEU-szimpátiatüntetés olyan, mint egy majális: a résztvevők jól érzik magukat, kifejezik az összetartozást, és valamiféle szándékközösséget. (Bár hogy mi lenne a szándék, azt nem biztos, hogy a kritikai gondolkodás próbáját kiálló módon meg tudnák fogalmazni.) Talán sejtik, hogy a Fidesz marionettjeként, a Fidesz forgatókönyve(i) szerint mozognak, de ez nem kell, hogy elvegye a kedvet a közösségi megmozdulástól. Én sem veszem el, örülök, ha az ellenzék néha talál egy szerinte érvényes apropót a közös kiruccanásra, egy esti sétára a belvárosban. Randalírozás nélkül: vegyen erről példát a jobboldal! (Viszonylag randalírozás nélkül, mert a vízfestékkel dobálózás azért nem klasszikus vandalizmus.) Nagy létszámot sikerült mozgósítani, ami szép eredmény.

Hogyan stratégiázhatna hatékonyabban az ellenzék?

Ha sikerülne meghaladni a „felháborodom, tehát vagyok” üzemmódot, akkor a pozitív gondolkodás jegyében az ellenzék összeállíthatna egy olyan csomagot, amely a választók többsége szerint jobban szolgálja a határon belüli multikulturális közösségünk és a határon túli magyarság komplex javát, mint a Fidesz csomagja. Pillanatnyilag az ellenzék annyit tud koncepcióként felmutatni, hogy „maradjon a CEU a maga diktálta feltételekkel, az EU-apparátusnak legyen mindenben igaza, és jöjjenek a menekültek”. Ez a csomag meggyőzi a választói többséget 2018 tavaszán? A politikában mindig adódhatnak váratlan fordulatok. Mégis, az ellenzék talán jobban tenné, ha ennél átgondoltabb és árnyaltabb tervvel demonstrálná alkalmasságát a közösségi érdekeink képviseletére.

Összegezve: a hatféle politikai játszma közül jó eséllyel mindegyik a Fidesz malmára hajtja a vizet, és a hatékony ellenzéki fellépés is más megközelítést igényelne tán, mint a CEU-szimpatizánsoké, ám a tetszőletes apropóval történő közös megmozdulás a részvételi demokrácia fontos része, összérzékszervi demokratikus élmény – mint ilyen, csakis helyeselhető.