Az ateisták megértése felé 2. rész

Az antropomorf narratíva hiánytünete – otthontalanul és frusztráltan a világban

A keresztény ember szerint Isten teremtette a világot, s benne az embert a maga képére és hasonlatosságára. Isten a világot jónak, emberi léptékűnek, az ember javára szolgálónak teremtette. A világ tehát Isten akarata szerint (megkérdőjelezhetetlenül) jó és emberbarát.

Az ateista nem hisz semmilyen antropomorf narratívában. Szerinte a világ űrből, gázból, ásványokból és céltalan véletlenekből áll. Tehát nem emberi léptékű, nem emberbarát, nem jó (nem is rossz, hanem semleges mechanika). Az ateista világképe olyan, mint a kismajmok életét tönkretevő drótanya. A kísérlet tanulsága, hogy a majom (és az ember) számára elengedhetetlenül fontos az otthonos, meleg, testközeli/antropomorf környezet. Ennek megfelelően, az ateista "gyárilag" (világnézeti eszmélése pillanatától) frusztrált, a lelke legmélyén érzelmileg kielégületlen.

Belső frusztráltsága nagy erővel ösztökéli, hogy valamiféle saját barkácsnarratívával bélelje a drótkeretét, mivel azonban definíció szerint a saját narratíváiban sem hihet, ettől még frusztráltabb (örökkön kereső) lesz, vagy jellegzetes bántalmazotti stratégiát alkalmazva kizárja a tudatából az alapvető önellentmondásait.

Nem véletlenül találunk annyi ateistát a társadalmi aktivisták között: az aktivizmushoz sok energia kell, és a valóság nem tételezhető eleve jónak (elveszne a hajtóerő), ám a világ önerőből megváltása sem hihető (ha végső soron minden antropomorf narratíva hamis), így az aktivista egyben rezignált és cinikus is. Pörög, pörög, látja és mondja, hogy céltalanul (a világban igazából nincs cél), lényegében eredménytelenül (a "büdös parasztok" / fasiszták / kispolgárok nem értik a "küzdelem" lényegét), ugyanakkor kényszeresen (ez az egyetlen lehetőség az "emberi" életre).

A nyugati civilizáció megtelt l'art pour l'art aktivistákkal, akik pörgésbe oldják a frusztráltságukat, és nem nyitottak a az aktivizmus természetéről / eredményéről folytatandó önreflexióra. Ismerjük fel a nagy hangú aktivistában a saját drótvilágképe által frusztrált ateistát.

Megjegyzés: a fentiek belátása nem szükségképpen jelent azonosulást az antropomorf narratívával, ahogy a kismajom számára sem lényeges, pontosan milyen puhaságba kapaszkodik – csak ne drót legyen.

Az ateisták megértése felé 3. rész

A célhiány tünetei – frusztráltság a köbön

Cél: ha x dolog szándékunk szerint y-hoz vezet, akkor x célja y. Ha elmegyek a boltba, hogy tartós tejet vegyek, akkor a boltba menetelemnek célja van. Ha a boltba érve eltöprengek, miért is jöttem, és tanácstalanul, üres kézzel kifordulok, akkor nincs célja. Célnak elég, hogy y ne legyen azonos x-szel. A célok nem láncolódnak: ha elmentem a boltba, megvettem a tartós tejet, a cél érvényes és megvalósult; nem vizsgálom, vajon elég hosszan élek-e, hogy el is fogyasszam. Ha nem élnék addig, az utólag nem érvényteleníti célt.

Hasznos ezt a hétköznapi gondolatmenetet megfontolni, hogy ne essünk a "végső soron minden hiábavaló, tehát nincs érvényes cél" túlzásába, elégedjünk meg annyival, hogy x célja túl kell mutasson x-en. Már az óvodában arra nevelnek érzelmileg, hogy a cselekedeteinknek legyen céljuk, mert az úgy helyes. Akinek nincs célja, keressen egyet, vagy maradjon veszteg. Aki cselekszik, mindenkor tudjon felmutatni egy célt.

Nem foglalunk állást az óvodai érzelmi nevelés érvényéről, ha belátjuk, hogy az emberi működés lényegéhez tartozik a célirányos cselekvés, és hogy cél nélkül az ember frusztrált lesz, feleslegesnek érzi magát, illetve a ténykedését. Ha tehát arra a meggyőződésre jut, hogy a világban nincs érvényes átfogó cél, az komoly lelki teher, és stresszmagatartáshoz/pótcselekvéshez vezet.

A keresztény ember szerint a világnak és a földi életnek van önmagán túlmutató célja: minden embernek Isten terve szerint jobb állapotba kell hoznia a világot, mint amilyenben átvette, és e feladatot elvégezve visszatérni Istenhez, az örök boldogságba.

Az ateisták sokféleképpen gondolkodnak, de közös bennük, hogy a világot személytelen, öncélú mechanikának látják, amelynek nincs a működésen túlmutató célja. Így az emberi létnek sincs. Élünk, hogy éljünk. Csupán a vak véletlen eredménye, hogy ideig-óráig létezünk a földön. Általános Cél nincs, legfeljebb magunk elé tűzhetünk valamilyen egyéni célt, mint a Mount Everest meghódítása, átkelés kajakkal az óceánon, vagy a "kizsákmányolás" megszüntetése – utóbbinál azonban figyelembe véve, hogy az egyéni célok nem rendelkeznek magasabb szintű érvénnyel, legitimációval; egy önreflexióra hellyel-közzel rávehető ateista számára a "kizsákmányolás megszüntetése" semmivel sem érvényesebb cél a bélyeggyűjtésnél. Ez mérhetetlenül pesszimista és frusztráló látásmód... lenne, ha az ateista "a" után "b"-t és "c"-t is mondana... de szerencsére nem támasztják alá a rendelkezésünkre álló adatok.

Bármilyen céltalanságot feltételeznénk is az ősidőkről, az evolúcióból a Darwin által fellelt állapotban már sugárzik a céltudat és optimizmus: minden élőlény táplálkozni és szaporodni igyekszik. A környezet változására nem csüggedéssel reagál, hanem fokozza az erőfeszítéseit. Ma már azt is tudjuk, hogy a "táplálkozz", "sokasodj", "törekedj" hármas utasítás minden egyes sejt DNS-ébe be van kódolva – ha belegondolunk, ez a céltudatos optimizmus fokozhatatlan kvintesszenciája. Amikor az ateista céltalanságot (a pesszimizmus kvintesszenciája) vetít vissza a világ kezdetéig, adós marad a céltalanság –> kódolt célrendszer kvantumugrás magyarázatával.

Példa: ha a Hamletet olvasva úgy véljük, a betűk nyilván véletlenül pottyantak így egymás mellé a nyomdában, az kissé kontraintuitív. Aztán ha tapasztaljuk, hogy a Hamlet minden este elő akar adódni, minden nap lemásolja önmagát, folyamatosan alkalmazkodik a közönség változó ízléséhez, mindezt anyagába kódolódott utasításra teszi, és magyarázatként továbbra is ragaszkodunk a vak véletlenhez, az hatványozottan kontraintuitív. Ennek megállapításával nem foglalunk állást a lényeggel kapcsolatban, ám beláthatjuk, hogy aki hatványozottan kontraintuitíve gondolkodik a világról, annak a magatartása is hatványozottan kontraintuitívvá válhat. Például úgy, hogy Isten-pótlékként piedesztálra emel egy elvet, és a továbbiakban arra összpontosítva szűri a tényeket, hogy az elv ne cáfolódhassék.

Amikor az ateista céltalanságot feltételez a világban, nem csak az optimistákkal, hanem kb. 50 milliárd sejtjének DNS-ével is ellentétbe kerül, két lábon járó öncáfolattá válik. Csoda, ha frusztrált és ellentmondásos, mint a spájzban kolbászt majszolva rajtakapott "fényevő"?

Az ateisták megértése felé 4. rész

Az értelemhiány tünetei – pótértelmek keresése

Értelem: ha tejért megyek a boltba, és tejjel térek haza, a boltba menetelemnek van értelme. Ha nem kapok tejet, akkor nincs értelme. Ha abban a tudatban megyek a cipőboltba tejért, hogy ott úgysem fogok kapni, de a létem addig sem céltalan, és demonstrálom, hogy igenis van célom, akkor a boltba menetelemnek igazából nincs érvényes célja, sem értelme, és mást demonstrálok, mint amit szerettem volna – az ellentmondásosságomat. Nem mindegy, hogy tételezünk-e valódi értelmet a világban, vagy pótértelmeket konstruálva botorkálunk át az életen.

A keresztény ember szerint a lét értelme, hogy Isten szabályait – akár gyarló módon – életre váltva jobb állapotba hozzuk a világot, mint amilyenben átvettük. Ha ez bármily csekély mértékben sikerült, a földi létünknek volt értelme. A "jobb" jelző természetesen csak nagybetűs Mércével értelmes, a nélkül nincs viszonyítási alap. A földi élet igazságtalanságai az öröklétben orvosoltatnak, így erényes életet élni is értelmes. Erény: lemondani vonzó, de hosszabb távon káros dolgokról, és megtenni kényelmetlen, ám hosszabb távon hasznos dolgokat. Egy keresztény számára erkölcsösnek lenni olyan, mint pénzt tenni kamatos kamatra egy bankba, amely garantáltan nem megy csődbe.

Egy ateista az embertársak emlékezetében reménykedhet: néhányan emlékeznek egy ideig, hogy szerintük "erkölcsös" életet élt (bármi legyen is az, Mérce híján). Egy ateista szempontjából erkölcsös életet élni olyan, mint pénzt tenni egy bankba, amely az inflációnál alacsonyabb kamatot ígér, majd egy idő múlva csődbe megy. Nem igazán ösztönző – ráadásul az "erkölcs" sem az, amit a keresztények annak tartanak. Nem véletlenül olyan hevesek e téren a viták.

Ahhoz képest, hogy szerintük nincs Mérce, az ateisták bővelkednek összehasonlításokban: 1. ha kevesebb ember lesz Európában, miközben Afrikában és Ázsiában egyre több, az szerintük "jobb", mint ha Európa legalább szinten marad; 2. ha Svédországban feleannyi vízzel öblítenek vécét, mint tavaly, az szerintük "jobb" a szaharai szomjazók szempontjából (feltéve, hogy mágikus módon ott tör fel); 3. ha egy angol nem dobja ki a kenyeret, az "jobb" lesz az etióp éhezőknek (amennyiben ott ugrik elő az interkontinentális csőpostából); 4. ha a brazilok nem bánnak úgy az erdeikkel, ahogy anno az európaiak, az "jobb" lesz, mint ha az európaiak ültetnek maguknak elég erdőt; 5. ha az indiaiak nem ülnek autóba úgy, ahogy a nyugatiak, az "jobb" lesz, mint ha a nyugatiak ülnek kevesebbet autóba, és megmutatják, hogy kell ezt csinálni; 6. ha egy kisfiú szabadon lánnyá operáltathatja magát, de a szülei erről börtönbüntetés terhe mellett nem mondhatják el a véleményüket, az "jobb", mint ha a kisfiúkat és kislányokat arra neveljük, hogy lehetőleg a testi adottságaikkal összhangban teljesedjenek ki; 7. ha mindenki egyformán mélyszegény és elnyomott, az "jobb", mint ha a különböző adottságok és erőfeszítések szabadon különböző jövedelmeket eredményeznek; 8. ha az elkövetők jogai fontosabbak az áldozataik jogainál, az "jobb", mint ha az áldozatokat eredményesen védve tartunk rendet. A bohókás, majd egyre veszélyesebb ötleteknek se szeri, se száma, és elfogadott Mérce híján akár az is állítható, hogy 50 dollár több, mint 100. Belátható, miért szükséges és hasznos egy elfogadott Mérce, ami viszont az emberek által meg nem kérdőjelezett forrást feltételez.

Miközben az ateista lesajnálja a keresztények erkölcsi elképzeléseit (különösen a nemiség kereteit kijelölő szabályokat), szereti hangsúlyozni, hogy a maga barkácsszabályainak betartása terén ugyanolyan jól, vagy még jobban teljesít – elfeledve, hogy voltaképpen tagadja az összehasonlítást lehetővé tevő Mércét. Ha azt mondaná, hogy "jobban biciklizek, mint ahogy te gitározol", annak sem lenne kevesebb értelme. Az egyéni sufnierkölcs szabályai definíció szerint nem azonosak a keresztények számára irányadó erkölcsi szabályokkal, hiszen azok pótlékaként készültek, hogy az ateistának is legyen valamiféle "erkölcse" (az Isten-viták keretében ugyanis gyakori érv volt anno, hogy Isten nélkül nincs erkölcs).

A keresztény ember a szabályokat adottságnak tekinti, és igyekszik azok összességéhez alkalmazkodni, megkülönböztetve fő és alszabályokat, az ateista ezzel szemben kiemel néhány saját készítésű szabályt, és gombostűhegyre tűzve úgy mutatja fel, mint ha azokkal váltaná meg a világot, a többi meg nem számítana. Ez kirívó aránytévesztéshez vezethet: megannyi ateista fillérre befizeti a fehérgallérosan optimalizált adóját, sosem bliccel a buszon, erkölcsösnek, tiszteletre méltónak és decensnek tartja magát, de a kommunista rezsimek által megölt milliókat figyelmen kívül hagyva újra kipróbálná a "szép" eszmét, azaz előkészületi szakban lévő potenciális tömeggyilkos. És ebben nem lát aránytalanságot, erkölcsi magaslatról oktatja az eszme kritikusait. (A teljesség kedvéért: a fasizmussal is kokettálnak néhányan, azonban nem tartják magukat decensnek, simán bliccelnek, vállalják az erkölcsi mélységet, ahol a Mérce szerint vannak, és nem különösebben büszkék az ateizmusukra.)

Figyeljük meg, hogy az ateisták sufnierkölcse nem azonos a keresztény erkölccsel, a Mércét tagadva aligha lehet vele példálózni, és ahogy az adóügyi szabálykövetés nem jogosít fel nemváltó kezelések népszerűsítésére, úgy a jeggyel utazás sem erkölcsi alap tömeggyilkos rezsimek restaurálásához. A keresztényeknek a Mérce mondja meg, mi merre hány méter, az ateisták e téren útmutatásra szorulnak.

Az ateisták megértése felé 5. rész

A hagyományhiány tünetei – a bicikli újrafeltalálása

A kamaszok ösztönösen elvetnek mindent, amit a szüleik mondanak a világról. Előző korokban a nagyszülők véleményére még jobban adtak, mert a nagyik az akkori lassú világban nem tűntek eszközanalfabétának, így nem pontozódtak ki a szakértésből. (Nem tud mikrózni => nem tudhatja, mi a boldogság.) A felmenők diszkvalifikálódása miatt sok mai fiatal érzi úgy, hogy mindent önállóan ki- és feltalálni nem opció, hanem az egyetlen lehetőség. Pedig ha fellapozzuk a Példabeszédek könyvét, a Prédikátor könyvét és a Bölcsesség könyvét, rájöhetünk, hogy a világ agytrösztje (think tank-je) több ezer éve is jól, sőt jobban működött, mint manapság – mert akkor a "hosszan élt, sokat látott és tapasztalt, érdemes tőle tanulni" elv még általánosan elfogadott volt.

Már Babilonban is tudtak annyit a szexről, mint a mai pornónézők, és többet gondolkodtak anno arról, hogy végül is, mitől lesz boldog az ember, mint pl. a Nők Lapja 2020. áprilisi számának "szakértője", aki arra jut, hogy a nemi korlátok üdvös felolvadása nyomán a nők boldogságszintje csökkent, magányosságának és "patriarchális elnyomásának" szintje pedig nőtt. Emlékeztetőül: a modern módszerek tesztje, hogy javulnak-e a mutatók, amelyek javítására a módszert meghonosítottuk. Ha a mosógéptől fárasztóbb lesz a mosás és koszosabbak maradnak a ruhák, akkor az a mosógép nem működik.

Ha a szexuális normák puhulásával "felszabadult" ember boldogtalanabbnak, magányosabbnak és elnyomottabbnak érzi magát, akkor az nem felszabadulás - mondanák az előző generációk bölcsei, noha nem értettek az okostelefonhoz. A természetes eszük praktikus használatához viszont mintha jobban értettek volna, és következtetéseik legjava ma is olvasható, az említett bibliai könyvekben.

A keresztények viszonylag olvassák a Bibliát, és komolyan is veszik, amit találnak benne. Az ateisták jó része szintén forgatja, hiszen az általános műveltség részének tartja, de úgy olvassa, mint Furulyás Palkó ókori kalandjainak gyűjteményét. Azaz: olvassa is, meg nem is, hiszen nem tartja megszívlelendőnek a tartalmát. Leibniz matematikai tanulmányait is lehet "érdekes mesék"-ként átfutni, de akkor lemaradunk a lényegről.

Az ateista "az ókoriak izgalmas meséket találtak ki" megközelítéssel lemond az előző generációk bölcsességéről, élettapasztalatáról, egyebek mellett a boldogsággal kapcsolatos következtetéseiről. Úgy véli, a szabadság és az "okos" eszközök használata mindezt helyettesíti, és még hogy! Fontoljuk meg: az emberiség mintegy 400 generációval ezelőtt kezdett letelepedni és a ma ismert civilizációkat kiépíteni. Eleink ugyanolyan intelligensek voltak, mint mi, minden generációnak voltak Einsteinjei, Gandhijai, Martin Luther Kingjei és Tolsztojai. Gondolataik legjava olvasható, a rendelkezésünkre áll. Aki ezt a bölcsességet félretolja, az 399 az 1-hez valószínűséggel (99,75%) nem jár jól, és akkora szakértője lesz a saját boldogságának, amekkora a Nők Lapja szakértője a nőkének.

Annál is furcsább ez a szabadságközpontú, tinilázadó közelítés az életbölcsességhez, hogy egyébként nem ez a szokásunk: a műszaki bölcsességet például tiszteljük és megszívlelendőnek tartjuk. Ha nem tennénk, e-autó helyett minden generáció újra és újra feltalálhatná a maga döcögő biciklijét.

Vegyük észre, hogy az "ateizmus" (a nagy úthoz képesti tinilázadó kis út) terjedésével visszaszorulóban a sokgenerációs életbölcsesség, és ez már nem csak az egyén boldogságát, hanem a civilizációnk sikerességét is veszélyezteti.

Az ateisták megértése felé 6. rész

A felelősséghiány tünetei – hárítás ezerrel

Hagyományosan a felnőtté válás egyik fontos követelménye volt, hogy az illető tudjon dönteni és a döntéseiért felelősséget vállalni, ideértve a következményeket is. Egyértelmű összefüggés volt, hogy aki "a" döntést meghozta, annak az ügye a belőle következő "b". Hagyományosan kisebbségi stratégia volt a saját rossz döntéseket másokra fogni, a következményeket rájuk hárítani. A modern korban viszont többségivé vált. A mai "felnőtt" inkább az életkorára tekintettel, mintsem a felelősségtudata miatt számít annak. A döntés az egyéné, a felelősség (kár) a társadalomé.

Rövid ízelítő: 1. a felelőtlen párkapcsolatok gyümölcse abortálható, vagy az anya kiemelten támogatandó; 2. a szorgalom progresszív adóval büntetendő, a szorgalmatlanság megemelt segéllyel dotálandó; 3. a bűnelkövetésből több hátránya származik az áldozatnak, mint az elkövetőnek; 4. ha a párkapcsolati szabadság létszámhiányhoz vezet, annak minden következménye a gyermeket vállalóké, és nem a gyermekvállalástól tartózkodóké lesz.

Furcsa helyezet, hiszen kereskedelmi alapon éppen fordítva van: 1. a felelőtlen autóvezető sokkal magasabb felelősségbiztosítást (malus-díjat) fizet; 2. ha elköltötted a számládról a pénzt, aztán bemégy a bankba kamatostól kivenni, nem fog sikerülni; 3. a háztartási gépeket rendeltetéstől eltérően használva (pl. hűtőgépet légkondícionálóként, hajszárítót nedves síbakancsba dugva) elvész a garancia, és nem a társadalom lesz a hibás.

Kezdetben előnyös és felszabadító, hogy a következmény nem nehezedik vasszigorral az okozóra (à la rosszul verted be a patkószeget –> elveszett patkószeg –> ló –> csata –> királyság –> gályarab leszel, míg ki nem fizeted ki a királyság árát), de a felelősség növekvő légigiesítése és társadalomra porlasztása már messze túlment az előnyhatáron, és átfordult civilizációt veszélyeztető hátrányba.

A keresztény ember számára világos, hogy a földi élet döntései meg lesznek fizetve (legkésőbb a túlvilági életben, de gyakran már e földön is), így a felelőtlen ember nem igazán tud azonosulni a kereszténységgel, sem a keresztény a felelőtlenséggel; kénytelen belenőni a felelős felnőttlétbe. Ez a lehetőség egy ateista számára is adott, ám mivel pluszmunkával és számos rövid távú kényelmetlenséggel jár, népszerűbb és gyakoribb a felelősséghárító stratégia, hangzatos értelmiségi megalapozással: az összes lehetséges rossz egyéni döntés minden negatív következményéről definíció szerint a társadalom, és csakis a társadalom, tehet. Esetleges ellenérv? Nincs, pontosabban: stigmatizált.

Vegyük észre, sőt teszteljük a gyakorlatban, hogy míg egy ateista ritkán vitatja a felelősségbiztosítással és a bankszámla működésével kapcsolatos egyéni felelősséget (amit okozol, azt jelentős részben megfizeted; amit elköltöttél, azt már nem veheted ki a számládról), minden más területen vehemensen vitatja az egyén felelősségét a döntéseiért, és vádlón mutat a társadalomra.

Nem tanultál, nincs szakmád, nehezen találsz munkahelyet, kulturális és anyagi deprivációban élsz? Az ateista ökölbe szorult arccal magyarázza, hogy minderről nem te tehetsz, hanem az ilyen-meg-olyan "igazságtalan" társadalom.

Az ateisták megértése felé 7. rész

A kötelességhiány következményei – emberi jogi csőlátás

Nagyon kellemes egy emberi jogokra kiemelten figyelő társadalomban élni (irigykednek is ránk a kollektivista keletiek), mindaddig, amíg egyfajta "láthatatlan kéz" elintézi, hogy a kötelességek kimondatlanul is teljesüljenek. Mire azonban feltűnik, hogy láthatatlan kéz mintha nem létezne, már komoly a baj. Láthatatlan kéz: Adam Smith közgazdász jóléti fejtegetéseinek félreértelmezéséből kiinduló fiktív fogalom, egyesek szerint a piac "láthatatlan keze" gondoskodna róla, hogy a profitorientált pékek mindig süssenek elég kenyeret, így ne kelljen a kenyérellátást központilag tervezni; Smith viszont világosan leírja (kéretik olvasni), hogy a modellje jó keresztény pékeket feltételez, akik profitért sütnek, hogy abból keresztényként jótékonykodjanak. Röviden: Smithnél a "láthatatlan kéz" = kereszténység. Ez a kötelességekre is érvényes: a csendes kötelességteljesítés "láthatatlan keze" = kereszténység. Logikus, hogy ahol visszaszorul a kereszténység, ott a kötelességek egyre kevésbé teljesülnek, és a társadalom olyan válságba kerül, amiből az emberi jogi diskurzus önmagában nem képes kihúzni.

Az emberi jogi aktivisták kreatívan alkotnak újabb és újabb "jogokat" (tiszta ivóvíz, jó oktatás, jó kormányzás, betegségmentesség, ingyen kultúra, ingyen gyógyszer, ingyen ellátás, stb.), ezek némelyike szép és jó tétel egy kívánságlistán (értsd: ha és amikor olyan jóléti helyzetbe kerül az érintett társadalom, akkor jó ötlet lesz megvalósítani), némelyike pedig teljesen észszerűtlen (pl. ingyen alapjövedelem, átgondolás nélküli abortusz, szabad eutanázia depressziós tiniknek), amit bármilyen jóléti helyzetbe kerülnénk is, rossz ötlet lenne bevezetni. Úgy tűnik, nincs mechanikus megoldó kulcs, amely az emberi jogi ötletek listája fölé tartva azonnal mutatná, melyik praktikus, melyik nem, így ezt egyenként kell mérlegelnünk, rengeteg körülményt és bonyolult gyakorlati következményt figyelembe véve.

A keresztények számára világos, hogy a földi élethez kötelességek is tartoznak, és hogy ezek teljesülése alapozza meg az emberi jogokat. Ahol nem teljesülnek a kötelességek, ott épp úgy nem érvényesülhetnek az emberi jogok sem, ahogy pénz nélkül nem tudunk bevásárolni. Egy ateista könnyen szimpatizál a jogaival, és nehezen a kötelességeivel (az állítólagos Isten követeli meg őket, tehát ha nem hiszek Istenben, akkor definíció szerint Tőle származtatott kötelességem sincs). Nem számol azzal, hogy a kötelesség => jog összefüggés egyetemes.

Vegyük észre, hogy pusztán a különböző emberi jogokkal ügyeskedve nem lehet leírni, hogyan működjön egy sikeres civilizáció. Példa: jó ötletnek tűnik, hogy legyen jogunk tiszta környezetben élni; ám ennek biztosításához vagy az kell, hogy mindenki tartózkodjon a szemeteléstől (kötelesség), vagy hogy valaki rendszeresen takarítsa el a szemetet (kötelesség). A kívánatos állapot nem fogalmazható meg csupán jogok formájában. (Jogunkban áll nem szemetelni - nem elég jó. Egyeseknek joguk van takarítani - ez sem.) Ami működik: környezetünk tisztán tartása kötelesség, amilyen mértékben teljesítjük, olyan mértékben biztosítható a tiszta környezetben élés joga. Hasonlóan, a párkapcsolati szabadság növelésének alapja, hogy a létszámfenntartás kötelessége bevándorlás nélkül teljesüljön – ateista körökben nem népszerű állítás, ám megkerülhetelen, és idén talán még nem visz el érte a gondolatrendőrség; a "szabadság hazájában" egy egyetemi tanárnak viszont már az állásába kerül.

A keresztények számára a kötelesség által megalapozott jog "anyanyelvi" összefüggés, a hitből és a közösségi mentalitásból adódóan magától értetődik. Az ateistáknak ellenben idegenül hangzik, ráadásul kényelmetlen is. Nagyon nem szeretnék érteni, hogyan lesz a kötelességteljesítés Isten-hit nélkül is mindenféle emberi jog alapja, ezért célszerű nulláról indulva, türelmesen elmagyarázni. Az úgy van, hogy mielőtt bevásárolni indulsz, pénzt veszel magadhoz... És nem úgy, hogy fogsz egy Büntető Törvénykönyvet, amelyben büntetendővé teszed a kötelességek, köztük az áruk kifizetésének említését.*

Keresztények és ateisták sok mindenről tudnak higgadtan értekezni egymással, de a kötelességek és jogok egyensúlya a következő évek asztalra csapós témája: vagy a keresztények teszik le a garast, hogy a kötelességeknek (PC ide, sértődés oda, emberi jogi tüntetés és szélsőségvád amoda) márpedig teljesülniük kell, vagy az ateisták csukatják le őket "gyűlöletbeszéd", "homofóbia", "rendszerellenes konzervatív szervezkedés", stb. vádjával.

*Megjegyzés: a "ne sértsd meg embertársaidat" szabály (politikai korrektség, PC) aszimmetrikus értelmezése a nyugati országokban a konzervatívok számára szinte kiüresítette a szólásszabadságot; ők nem sérthetik az álláspontjukkal mások érzékenységét, az övéket azonban bárki szabadon megsértheti. Belátható, hogy a szabály csak szimmetrikusan értelmezve hasznos.

Az ateisták megértése felé 8. rész

Az igazságossághiány következményei – szellemharc és forradalmi érzület

A keresztények szerint amilyen mértékben a földi világ esetleg nem maradéktalanul igazságos (2000 éve meg van váltva, és nem lesz Megváltás 2.0), olyan mértékben erővel sem tehető igazságosabbá (aki karddal jönne "fejleszteni", kard által vész). A keresztény ember a világ tökéletesítésének útját főként önmagán belül, közösségszolgálat formájában keresi, Jézus tanítása szerint. Értelemszerű, hogy egy ateista az ellenkezőjét gondolja: a világ sok szinten nincs rendben, az aktuális generáció feladata "megváltani", akár erővel.

Az előző részekből kiderült, hányféle frusztráció és önellentmondás feszíti-hajtja az ateistákat valamiféle végső soron céltalan és értelmetlen, csak-azért-is küzdelemre. A küzdelemhez célpont kell, ami lehet a "kizsákmányolás" (a hidegháború végéig a kapitalizmus), a "rendszerszintű rasszizmus", a "patriarchális elnyomás", a polgári értékrend, mögötte pedig a mindenkori hagyomány és társadalom. Ha a világ sok szinten nincs rendben, az alapoktól újraépítve kell rendbe tenni – véli az ateista, és fejest ugrik egy szerinte nem létező célrendszerbe.

A fenti leküzdendők egyre kevésbé tűnnek alkalmas célpontnak: a kapitalizmusról a hidegháború végével kiderült, hogy az egyetlen működőképes gazdasági modell, így leharcolni a gazdaság elpusztításával egyenlő. A kizsákmányolás sem írható le harci feladatként. Marx termelésmodellje szerint egy munkás naponta 12 órát dolgozik, ebből 8 órát fizetnek ki neki, és 4 órában kizsákmányolja őt a tőkés; viszont ha a vállalat állami tulajdonba kerül, a munkás megkapja mind a 12 óra bérét, megszűnik a kizsákmányolás, mindenki boldog lesz. Kimaradt a modellből a vállalkozói kreativitás értéke, ami olyan "egyszerűsítés", mint az Apple-ből kihagyni Steve Jobs-ot, és feltételezni, hogy nélküle minden igazságosabb lesz – ebbe a feltevésbe bukott bele a kommunista gazdaság.

A többi mozgalmi célpont sem válik be jobban. Közelebbről nézve, a "rendszerszintű rasszizmus" alulfizetett, kemény helyzetben működő bűnüldözésnek tűnik, és nagyon nehéz lenne a bűnüldözés beáldozása nélkül leküzdeni; a "patriarchális elnyomás"-ként emlegetett jelenségcsoport hátterében alapvető természeti adottságok állnak, amelyeket "leharcolva" a civilizáció minden vívmánya megsemmisül. Az alapvető igazságtalanság vélelme azonban nem hagyja nyugodni, és az unpraktikusnak bizonyuló célpontok folyamatos cserélésére készteti az ateistákat, akik harci hangulatukban lőtérnek nézik a világot.

Hátradőlhetnénk, hogy majd elunják, csak az a gond, hogy az egymás után szétlőtt rendszerek helyreállítását mindenki, és elsősorban a jó szándékú, kötelességteljesítő keresztények fogják fizetni, ezért fontos rövid úton leállítani a kontraproduktív ötleteket.

Tudatosítsuk, hogy aki a kis úton botorkál, annak a legforradalmibb ötletei is a botorkálás kategórián belül mozognak, emiatt a nagy úton igyekvők feladata észszerű kereteket biztosítani, fékként és ellensúlyként diszfunkcionalitás ellen.

Az ateisták megértése felé 9. rész

A vallásigény tünetei – a vallásellenesség önálló pótvallásá válik

Úgy tűnik, az ember alapvetően vallásos beállítottságú. Nem akar, többnyire nem is képes olyan szinten kritikailag gondolkodni, hogy a számára fontos alapfeltevések megkérdőjeleződjenek. A szimpatikus munkafeltevéseiért szemellenzősen rajong, az unszimpatikusaktól meg érzelmileg elzárkózik, mondvacsinált indokokkal meg sem fontolja őket. Hordhat "nyitott vagyok" feliratú pólót, de attól még nem szeretné alkalmazni Karl Popper falszifikálhatósági modelljét (érdemes tanulmányozni, filozófiai alapismeret).

A történelem mindmáig egyetlen következetes kritikai gondolkodója, Szókratész (lásd: Platón művei) felismerte, hogy a feltevések önmagukban nem bizonyíthatók, így a bizonyíthatósághoz ragaszkodva semmiről semmit nem tud érvényesen. Első kritikusaként Arisztotelész pedig megállapította, hogy bár minden tudásunk axiomatikus (a mechanika alaptörvényei, stb.), néhány axiómacsomag elfogadása elkerülhetetlen, az ember számára ugyanis fontosabb a korlátozott érvényű "tudás", mint az egyes kijelentések önmagukban történő bizonyítása (főleg, ha lehetetlen).

Az axiomatikus tudásszakadékot egy keresztény azzal hidalja át, hogy a tudás egy része mindenkor Istennél van, így sosem cselekedhetünk teljes tudást és 100%-os Igazat tulajdonítva magunknak (toleráns kétkedés). Az ateista pedig elfojtja magában az arisztotelészi mélységismeretet, axiomatikus szakadékban lakva a tudás csúcsára képzeli magát, és hajlamos a 100%-os Igazának vélelmével eljárni (magabiztos intolerancia). Ezért repül előbb "ateista" egyetemről a keresztény oktató (biztosak benne, hogy nem oda való), mint keresztény egyetemről az ateista (ott ez "belefér").

A keresztény úgy vallásos, hogy tudatában van a vallásosságának, és – a Mércére tekintettel – nem akarja állandóan túltolni a biciklit. Az ateista ellenben úgy vallásos, hogy nem tud róla, és ami a bicikli túltolását illeti... Minek a túlmicsodálása?! – méltatlankodik vélt Igazától eltelve.

A keresztény ember, magából és a világképéből kiindulva, úgy próbál kommunikálni az ateistával, hogy némi következetességet, egészséges kétkedést, megértést, toleranciát, kötelességtudatot, felelősségvállalást, önismeretet, belátást feltételez róla. Az ateista pedig úgy, hogy szintén magából kiindulva, szabadságközpontúságot (nem baj, ha árt, csak szabadnak érezzük magunkat), és irányított együttérzést (evidens, hogy az elkövető az igazi áldozat) feltételez. Csoda, ha a kommunikáció, finoman szólva, döcög?

A záró részben mégis megleljük a közös nevezőt.

Az ateisták megértése felé 10. rész

A párbeszédhiány tünetei - hideg polgárháború

Az eddig olvasottakat tesztelendő, állapítsuk meg, melyik csoporthoz tartoznak az alábbi nézetek.
1. A világ végső céllal és értelemmel rendelkező, emberbarát és alapvetően igazságos hely. (keresztény vagy ateista?)
2. A világ céltalan, értelmetlen, rideg hely, amit az egyénnek kell belehelnie és puhábbra bélelnie. (k/a)
3. A társadalom a végső célt és értelmet leképező, alapvetően igazságos szerkezetű közösség. (k/a)
4. A társadalom alapvetően rossz és igazságtalan, elnyomó struktúra. (k/a)
5. A világjobbító nézzen magába és szolgálja a közösségét, azzal használ. (k/a)
6. A világjobbító menjen ki az utcára, hangoztassa az igazát, ha kell, csináljon forradalmat. (k/a)
7. Minden döntésnek költsége vagy hozadéka lesz a dolgok nagy rendjében. (k/a)
8. A szabadság ára nem lehet akkora, hogy ne akarjunk maradéktalanul szabadok lenni. (k/a)
9. Ha pillanatnyilag nem éri is meg erényesnek lenni, előbb-utóbb kiderül, hogy megérte. (k/a)
10. Az erény társadalmi konstrukció, béklyójából szabadulva tiszteljük inkább a magunk és mások szabadságát. (k/a)

Az emberek egyik csoportja, a világképéből adódóan, lényegében elégedett és közösségszolgáló, a másik csoportja alapvetően elégedetlen és rendszerkritikus. A figyelmes olvasó számára egyrészt talán nyilvánvaló, hogy melyik melyik, másrészt feltűnhet, mennyire különbözik a két csoport magatartása és hozzáállása. Meglepő lenne, ha zökkenőmentesen kijönnének egymással.

Keresztények és ateisták olyannyira nem beszélik egymás nyelvét és idegenkednek egymás gondolkodásától, hogy az már fizikai konfliktussal fenyeget: a hideg polgárháború akár valódivá is fajulhat.

Szerencsére nem lehetetlen a közeledés. Az ateista megfontolhatja, hogy bár a keresztények a legtöbb szabály forrásaként Istenre hivatkoznak, ez nem jelent olcsó kiutat. Civilizációnk hagyományos szabályainak többsége transzcendens háttér nélkül is észszerű és praktikus (lásd: természetjog). Megszegni nem elsősorban túlvilági poklot, hanem evilági önbüntetést eredményez.

Lopni vagy pláne ölni akkor sem célszerű, ha nem félünk az életvégi ítélettől (lásd Kant ide vágó logikai levezetéseit). Erkölcsi ügyekben egy ateista számára nem az a kérdés, hogy hiszek-e Istenben, hanem hogy a vonatkozó szabályt egyetemessé téve jó vagy rossz eredményt kapok-e a saját eszem szerint. Ha a betartásából jó eredmény jön ki, ne zavarjon, hogy a keresztények Istenre hivatkoznak forrásként, a szabály Nélküle is érvényes.

A keresztény pedig megfontolhatja, hogy egy ateista számára a szabadság és az együttérzés az irányadó. Ha sikerül erre a két fogalomra lefordítani számára a mondanivalót, barátságosan is meggyőzhető, vagy legalább értelmes vitába vonható. Például, egy keresztény szerint előbb az áldozattal kell együttérezni, és csak utána, jóval kisebb mértékben az elkövetővel. Az együttérzés azonban mindkét irányba jelen van, csak ez gyakorta elsikkad, így a vitázók elbeszélnek egymás mellett. Ha kiderül, hogy nem az együttérzés megléte vagy hiánya közöttük a különbség, hanem annak konkrét helyzetbeni elosztása, máris elkerülték a parttalanságot.

Könnyebb a párbeszéd, ha mindkét oldalon irányadó a következetesség, de türelmes logikázással az érzelmi alapú világnézet elvei is felderíthetők és elismertethetők: aki megértően viszonyul a "megélhetési bűnözés" felé, vajon egy foglyát kivégezni készülő náci láttán utóbbi nehéz gyermekkorát szeretné elsőként megérteni, vagy előbbit megmenteni? Miért, milyen elv miatt? Ez az elv lesz nála az elkövetők megértésének határvonala. Szinte mindenki lelkesedik a szabadságért, azonban egy szélsőséges szabadságpárti sem gondolja, hogy legyen szabad zsúfolt kereszteződésen piros jelzés mellett áthajtani. Pontosan miért nem? Ez az elv lesz a szabadság általános fékje és ellensúlya.

A keményebb témák úgy vitathatók meg, hogy az üzleti élet nyelvére fordítjuk le őket: 10 ezer forintot tettél a bankba, 5 ezret elköltöttél belőle, mennyi marad a számládon? Ki tehet arról, hogy nem több? (Te.) Ki tehet azért, hogy több legyen? (Szintén te.) Érdekel valakit, hogy a családod ellenezte a takarékoskodást? (Sajnos nem, te döntöttél.) Ugyanez a logika érvényes arra, hogy mire vitted az életben, pl. takarító lettél, és nem főorvos vagy vezérigazgató. (A saját döntéseid eredménye.) Kérhetsz a döntéseidért kárpótlást valakitől? (Nem.) Elérhető, hogy a takarító férfi ugyanannyit keressen, mint a vezérigazgató nő, s ezáltal – sajátos módon – megszűnjön a nők és férfiak közötti bérkülönbség? (Nem. Neked kell olyan szakmai döntéseket hoznod, hogy elégedett légy a kereseteddel.) Mit érsz el a társadalmat vádolva? (Azt, hogy még a gyerekeidet is akadályozod a tanulság levonásában és a sorsukat jobbá tevő döntések meghozatalában.)

A legkeményebb témák is feldolgozhatók üzleti alapon: ha autóbalesetet okozol, jogosan emelkedik a kötelező felelősségbiztosításod díja? (Igen.) Mit tehetsz azért, hogy lejjebb menjen? (Sokáig nem okozol balesetet.) Ha nem fizetted be a kötelező biztosítás díját, és megszűnt a fedezeted, ki fogja megtéríteni az általad okozott balesetek költségét? (Te.) A nemváltoztatásra biztatott kamaszok egy része nagyon elégedetlen lesz a döntésével, ezért néhány éven belül kártérítési perek tömege várható, óriási (sok ezer milliárd dollár) követeléssel. Van erre az esetre felelősségbiztosításod? (Ha van is, nem ekkora fedezettel.) Mit csinálsz, ha az utókor nem csak az erkölcsi, hanem az anyagi felelősségedet is vizsgálja az általad szorgalmazott nemváltoztatások kapcsán? Off-shore bolygóra menekülsz? Érdemes előre megfontolnod, mi mihez vezethet, hogy csak kezelhető kockázatú forgatókönyvek megvalósításához csatlakozz. Mielőtt beszállsz egy projektbe, mérlegeld az esetleges későbbi kárfelelősségedet és a rendelkezésre álló fedezetedet.

A hidegháború végével eldőlt, hogy a kapitalizmus világméretekben egyeduralkodóvá válik, következésképp minden elképzelhető sőt ma még elképzelhetetlen dolog is hamarosan lefordítódik a pénz egyetemes nyelvére. Jó döntéseket hozni sok-sok pénzt ér, rosszakat hozni pedig rengetegbe kerül - és egyre inkább az egyénnek. (A demokráciában élő, autonóm embernek felelőssége van.) Mi ösztönözhetne ennél erősebben az észszerűségre? A hideg polgárháború kimenetele várhatóan az észszerűség – és ezen belül az észszerűségi érvekkel alátámasztható etika – világméretű győzelme lesz. Aki a győztesek oldalán szeretne állni, már ma megfontolhatja, vajon mennyiben különbözik majd az észszerűségi érvekkel alátámasztható etika a hagyományostól.

-- vége --

Pedofiltörvény, talán utoljára – mi lesz a végrehajtással?

Kampánycéllal bevezetett jogszabályról lévén szó, reménykedhetünk benne, hogy úgysem lesz keményen végrehajtva. Vagy – ellenzéki megközelítésben – remélhetjük, hogy megpróbálják végrehajtani, és belebuknak, mint a vasárnapi boltzárba.

Hazánkban hosszú hagyománya van az elvi elképzelések gyakorlati nem működésének. Voltaképpen az a csoda, hogy néhány dolog, néha, dacolva a sorssal és a történelmi örökséggel, mégis működik. A legtöbb jogszabály nincs betű szerint végrehajtva, vagy ahol/amikor igen, bár ne lenne! Az oktatás elvi átrendezését tehát egyrészt a hagyományosan hiányos végrehajtás, másrészt a résztvevők passzív rezisztenciája (szintén régi hagyomány) fogja elszabotálni.

A jogalkotó valószínűleg bele sem gondolt, hogyan lehet(ne) a gyermekeket eredményesen megvédeni az LMBTQa-z népszerűsítésétől, általánossá válásától (alias: gender mainstreaming). Vagy ha belegondolt, be kellett vallania, hogy valószínűleg, lényegében sehogy (régi bölcsesség: a vasút ellen nem lehet; új változatban: Hollywood ellen nem lehet). Ám a gendermodell elleni szóbeli karatézás szavazatot hoz, ezt a felismerést tükrözik a kardos-harcos külügyi és igazságügyi nyilatkozatok. Noha kifelé nem győznek meg, befelé lelkesítenek, és választási győzelemben gondolkodva, ennyi elég.

Ez a blog azonban nem a cinizmusról, hanem a közjóról szól (ésszerűség -> jólét), a poszt a megoldás leírásától lesz teljes. A gender mainstreaming olyan divathullám, mint a haskilógatós póló: egyrészt, hogy lehetsz olyan ásatag őskövület, hogy nem zárkózól fel az új stílushoz?! Másrészt, gondolj bele, hogy hideg időben megfázik a derekad, és a vesebetegségtől leszel igazán ásatag őskövület.

A gender mainstreaming elég nyilvánvaló módon vezet létszámhiányhoz és társadalmi válsághoz, ezért úgy fog lecsengeni nyugaton, mint a haskilógatós pólóhullám. Hamarosan nem lesz elvárás, hogy zárkózzon fel az egész világ, mert különben...

Kiváltságos helyzetben vagyunk: a trend mögött, és egyben a trend előtt.

A "független" "járványszakértés" gyöngyszemei

Az azonnali.hu megkérdezte a focimeccseket szuperfertőzőnek kikiáltó "szakértőket", hogy gyötrik-e őket hasonló aggályok a Pride harmincezres tömege kapcsán. Válaszaik tanulsága: ha akarják, vemhes, ha akarják, nem vemhes; aggodalmaikat háztetőről kiáltják világgá, amikor számukra unszimpatikus rendezvényről van szó, és orruk alatt motyogják el, illetve megtartják maguknak, ha a rendezvény fontos nekik.

Emlékeztetőül: a független szakértő nem az aktuális szimpátiái/politikai vonzódásai szerint, hanem technokrata megfontolások alapján fogalmaz meg véleményt. Aki nem így jár el, az nem független, vagy nem szakértő, vagy egyik sem.

Köszönet az azonnalinak, hogy csokorba szedte az önleleplezéseket. Nehéz lenne megállapítani, hogy független szakértés vajon sosem létezett, vagy mostanára süllyedt a Mariana-árok mélyére, ám az világos, hogy nagy szükség lenne rá. Legyen legalább egy maroknyi technokrata, akinek lehet adni a szavára, és legyen legalább egy maroknyi technokratoid fórum, ahol a tényleg független véleményük megjelenhet.

Még mindig a pedofiltörvény – mi legyen a szexuális norma?

Egyáltalán, legyen-e bármiféle norma? Mivel a „nincs norma” máris norma, belátható, hogy szexuális norma szükségképpen lesz. Elméleti alapon tetszőleges lehetne, ám gyakorlati tapasztalat, hogy a végtelenhez képest minden társadalom korlátozta tagjainak a szexuális lehetőségeit (pl. „vérfertőzés” tilalma, azaz közeli rokonok nem szexelhetnek, lásd: Oidiposz király). A modern nyugati társadalmak a partnerek számát is meghatározták (monogámia = egynejűség).

A nemiség szabályozása alapvetően gyakorlati tapasztalatokra épül: a férfiak és nők száma közel azonos az egyes társadalmakban, így a többnejűség (vagy többférjűség) sokakat partner nélkül hagyna, amit ők rosszul viselnének (épp ezért az iszlám társadalmak is a de facto egynejűség felé gravitálnak). Szintén gyakorlati probléma az emberek nagy többségében spontán fellépő féltékenység, vagyis hogy a párjuk „hűtlensége” dühöt és erőszakot vált ki. Ennek kezelésére (is) találtatott ki a monogámia (a női jogalkotók monoandriának neveznék). A gyakori válások miatt mostanában szeriális monogámiáról (egymást követő monogám párkapcsolatokról) szokás beszélni, és a több párhuzamos kapcsolat fenntartása továbbra sem gyakori, mert ez 1. fárasztó; 2. költséges; 3. sok kiabáláshoz és verekedéshez vezet. A monogámia mint szexuális norma tehát nem az emberi fantázia eltompulásának tünete, hanem tartós érvényű gyakorlati megfontolások eredménye.

Amikor az oktatási rendszerben szóba kerül a nemiség, a monogámiáról elmondhatja az illetékes tanár, hogy ne kavarj többekkel párhuzamosan, mert nem lesz az jó neked, ezért és ezért. Párkapcsolatodban légy hűséges.

A heteroszexualitás mint norma pedig a létszámfenntartásból következik: heteroszexuális kapcsolatból születnek a jövendő generációk tagjai, a gyermekek, az unokák, dédunokák, és így tovább. Amikor egy meleg pár családalapításról álmodik, kénytelen belegondolni, hogy milyen heteró szexből származó gyermeket tudna örökbe fogadni. Ha egy heteró pár álmodik családalapításról, nem merül fel a kérdés, hogy „melyik meleg barátunk tudna ebben segíteni?”. Egy heteró pár alapértelmezetten önellátó az utódnemzés terén, ez teszi a heteroszexualitást párkapcsolati normává.

Amikor az oktatási rendszerben szóba kerül a nemiség, az illetékes tanár a monogámiához hozzáteheti a heteró normát is azzal, hogy a heteró monogám párkapcsolat a családalapítás legkézenfekvőbb módja, ezért irányadó (ha valamiért nem jön össze a saját gyermek, akkor is heteró hátterű lesz a megoldás, lásd evolúció, emlősök szaporodása). Hűséges párkapcsolatod tehát lehetőleg legyen heteró, hacsak nem érzed biztosan, hogy kizárólag azonos nemű kapcsolatban lehetsz boldog. Mivel a társadalmi rend fenntartása erősen indokolja a monogám párkapcsolatokat, bi-, transz- és kísérletező esetleg szeriális monogám keretben lehetsz úgy, hogy ne válj konfliktusgóccá.

Nyomasztó, nemkívánatos dolgok a normák? Csak akkor, ha indokolatlanul vagy aránytalanul szankcionáltak. A heteroszexuális monogámia nem ilyen, hanem sokkal lazábban és toleránsabban kezelt norma: aki eltér tőle, azt legfeljebb az Élet szankcionálja, saját döntéseinek természetes következményeivel. Utóbbi összefüggést bűnös mulasztás lenne elhallgatni a gyerekek előtt (ha nem nemzel evokompatibilis, azaz heteró módon saját gyereket, akkor nem lesz biológiai gyermeked, és tudatosítsd, légyszi-légyszi-légyszi, hogy erről nem a társadalom tehet; vermedet magad ásod).

Új kihívásként már megjelentek az oktatásban azok a fiatalok, akiknek anya helyett mobiltelefon, apa helyett sorozat és valóságshow jutott - az ő egyszerű világképüket tanulságosan egészíti majd ki Carlo Collodi Pinocchio kalandjai című meséjének az a motívuma, hogy az Életet vidámparknak vélő gyerekeket valamiféle mechanizmus igás szamárrá változtatja át. Ez a mechanizmus nem konteó, hanem tapasztalati valóság.

Mit feleljen a pedagógus arra az ellenvetésre, hogy a szexnek nem feltétlenül célja a családalapítás, sőt a két dolog akár el is válaszható egymástól? Például azt, hogy az evésnek sem egyetlen célja, hogy ne halj éhen, de valójában, ha alaposan belegondolsz, nem választható el ettől. Önsorsrontó illúzió lenne tőle elválasztani. A nyugati társadalmak mélyülő válságának fő oka, hogy anyagiakban bővelkedő, ám szellemileg alultáplált tagjai kontraproduktív képzelgésekbe merülnek, pl. hogy az evolúció úgy általában, és benne konkrétan az emlősök szaporodása figyelmen kívül hagyható, vagy hogy Afrika elfiatalodását meg lehet oldani Európa elöregítésével.

Miért pont a tanár vegye a bátorságot, hogy megismertesse a fenti normaadó megfontolásokat egy osztálynyi, iskolányi, generációnyi ellenséges hozzáállású nebulóval? Mert az ő dolga. Az iskolarendszer, és azon belül a tanár feladata, hogy az egyéni kiteljesedés és a társadalmi jólét összehangolására tanítson, oktasson, neveljen. Néha ellenszélben vitorlázva.

Még mindig a pedofiltörvény – homofób vagy túltolásfékező?

Arról, hogy a gyermekek védelméről szóló (ú.n. „pedofil-”) törvény ellenzékhergelő-e, nagyjából minden oldalon egyetértés van (igen). Arról sincs vita, hogy főként kampánycélú-e (igen). Arról folyik az érzelmektől fűtött diskurzus, hogy melyik a tényszerűbb narratíva: 1. a hátrányos helyzetben lévő melegek kerülnek általa további hátrányba (így az ellenzék bal fele); vagy 2. az előnybe került melegek túltolt biciklije fékeződik indokolt és toleráns mértékben (így a kormány).

Egy azonnali.hu-n hivatkozott brit felmérés adatai mintha a 2. narratívát támasztanák alá. E szerint a 16-24 éves britek körében 5 év alatt (2014-2019) több, mint 3-szorosára nőtt a magukat biszexuálisnak vallók aránya (férfiak: 0,8 –> 2,6%; nők: 1,8 –> 5,5%). 2019-re tehát bő háromszor annyian tekintették magukat bi-nek 2014-hez képest. Időközben (a felpuhult heteró identitásuk mellett) vagy kipróbálták már a melegszexet, vagy tervezik kipróbálni. Megjött hozzá a 2014-ben még nem létező kedvük.

Ami azt jelenti, hogy nem az elnyomott identitásúak merik immár magukat felvállalni, hanem a szexuális kísérletezés-kalandozás jött divatba. À la eddig úgy tudtam, hogy csakis heteró vagyok, de lehet, hogy nem? Kíváncsivá tettek, próbáljuk ki.

Ami pedig azt jelenti, hogy – ha hiszünk a számoknak, akkor – pl. a brit melegbicikli túl lett tolva. Az angolszász kultúra trendteremtő ereje alapján a túltolás földrajzi terjedése várható, tehát toleráns mértékben lefékezni bár nem kötelező, a fékezés jogosan nem is vitatható. A magát túlnyerő mozgalmat előbb-utóbb, így vagy úgy lefékezik, c'est la vie, c'est la démocratie. Homofóbiáról addig jogos beszélni, amíg a melegbicikli nincs túltolva - amíg valóban felvállalástámogatás, és nem kedvcsinálás történik.

Sajnos nem könnyű önszabályozóan belőni a biciklitolás mértékét, ezért érdemes komolyan venni az ellenérdekeltek jelzéseit. Például a Candida-fertőzést sokáig aluldiagnosztizálták az orvosok, majd amikor előtérbe került, hirtelen elkezdték vadul túldiagnosztizálni. Ráadásul önszuggesztív tömegek érezték magukat érintettnek, miközben más bajuk (vagy semmi bajuk sem) volt. Néhány év alatt aztán lecsengett a trend, ma már nem minden betegről ugrik be elsőként a háziorvosnak, hogy „na, egy újabb candidás eset”. Mindez túlfűtött érzelmek nélkül, szinte észrevétlenül zajlott le – mert a „Candida igen vagy nem” kérdés tétje nem volt túl nagy. Nem voltak rejtőzködő candidások, és a túldiagnosztizálás sem tett jelentős kárt a betegekben.

A „heteró igen vagy nem” kérdés azonban sorsdöntő, ez magyarázza a körülötte felkorbácsolódó érzelmeket. Miközben arról sincs vita, hogy rejtőzködjenek-e a határozottan melegek (ne), sem arról, hogy erkölcsileg elítéljük-e őket (ne), a polémia várhatóan folytatódik arról, hogy 1. túltolás-e a kedvcsinálás, illetve a heteró identitás felpuhítása? 2. mi legyen a szexuális norma, illetve legyen-e? 3. a biszex identitás növekedésének hátterében tényleg meleg kedvcsinálás/elbizonyalanítás áll-e? Észrevételeket főleg a 3. kérdéssel kapcsolatban érdemes tenni, mert egyrész erről szól a poszt, másrészt az 1. és 2. kérdésről külön posztokban lesz szó, hamarosan.

Pedofiltörvény - a forgatókönyvek proxiháborúja

A politika (egyebek mellett) a mosóporreklámok színvonalán álló tömegek mozgatásának művészete. Remekül illusztrálja ezt a pedofiltörvény körüli elbeszélős polémia.

A mosóporreklámok színvonala: vízben úszó fehér golyócskák villámokkal szétlövik a felnagyított szövet rácsain kapaszkodó szennyeződéseket, miközben a képernyőn megjelenik a "csúcsszuper" mosópor neve. Aki (a választók nagy többsége) lelkesen rohan érte a boltba, az a mosóporreklámok színvonalán áll. A sikeres politikusok felismerték, hogy a koszt villámmal irtó golyók szintjén kell kommunikálni a tömeggel, ha 50,1%-os támogatottságot akarnak elérni.

Proxiháború: közvetett háború, amelynek irányítói a háttérből mozgatják a harci cselekményeket, közreműködőket uszítanak egymás ellen. A közreműködők esetünkben a mosóporreklámok színvonalán álló, húzogatható érzelmi szálakkal felszerelt választói tömegek.

A kormányzati kommunikációban a pedofiltörvény fehér golyócskái az érzékenyítés rácsaiba kapaszkodó genderlobbistákat veszik célba. Az ellenzéki kommunikáció fehér golyócskái a pedofília ürügye mögé bújó homofób koszszencsékre szórnak villámokat. A két rivális szurkolói pedig veszik a fehér golyót, mint a cukrot. Olyan szinten hat rájuk az érzelmi mozgatás, amilyenen a racionális érvek nem tudnának.

A közélet logikája viszont e szint felett, az érzelmi mozgatás hátterében álló forgatókönyvek kontrasztjában tárul fel: a kormányzati szakértők szerint az LMBTQi érzékenyítés atomizálja (egyénekre bontja) a társadalmat, amely identitás- és létszámválságba kerül, amire a migráció lesz a válasz, az érdekből balra szavazó migránsok bebetonozzák a baloldal hatalmát, miközben a ma ismert nyugati társadalmak összeomlanak. Ezt a forgatókönyvet kell fehér golyócskás kommunikációval szétlőni, és egyúttal az összeomlás elleni garanciaként pozícionálni a jobboldalt. Az ellenzéki szakértők forgatókönyve: a jobboldal folyamatosan ellenséget keres és kreál, a kisebbségek ellen fordítja a többséget, így akadályozza a társadalom igazságossá válását, és betonozza be a hatalmát. Ezt a forgatókönyvet kell fehér golyócskás kommunikációval szétvillámozni, és egyúttal az igazságosság letéteményeseként pozícionálni a baloldalt. A forgatókönyvek nem tehetők pontról pontra egymás mellé, két eltérő tartalmú és csomagolású narratívatermékről beszélhetünk, kb. Utolsó mohikán vs. Piroska és a farkas jelleggel.

Ha az élet fekete-fehér lenne, akkor az egyik forgatókönyv teljesen tényszerűnek, a másik teljesen tényszerűtlennek lenne mondható. Az egyik narratíva lényegében igaz, a másik lényegében hamis lenne. A komplex valóság tükrében azonban egyikről sem lehet ilyet kijelenteni: mindkettőben van valami, mindkettőnek van színe és fonákja, és az Igazság a forgatókönyvek dinamikus egyensúlyában teljesedik ki, azaz amint az egyik narratíva lényegesen tényszerűbbnek tűnik a másiknál, célszerű arra szavazni, hogy a másik narratíva szakértői önvizsgálatot tartva tényszerűbbé tegyék a sajátjukat, begyűjtve az ezért járó többletszavazatokat, és így tovább, a demokratikus idők végezetéig.

Pedofiltörvény - éjbe üldöz, vagy választási bukásba sakkoz

A kormány jól sakkozik a pedofiltörvény javaslatával, az ellenzék meg - szokása szerint - rosszul.

A politikai kommunikáció alapszabálya, hogy olyat szájalj, ami több lépésben előnybe hoz. Az ellenzéki stratégia alapszabálya meg, hogy olyat ellenszájalj, ami több lépésben téged hoz előnybe. Ehhez több lépésben (szájalás, ellenszájalás, viszonszájalás, viszonellenszájalás) kell gondolkodni. A kormány így gondolkodik, az ellenzék meg nem - és ez látszik a népszerűségükön.

Milyen ellenszájalásra számított a pedofília elleni törvény megalkotója: alapjogi felháborodásra LMBTQa-z részről. És felkészült rá, betervezte, beépítette a következő lépéseibe ("lám, az ellenzék a pedofília pártján áll"). Mire számított az ellenzék? Úgy tűnik, semmire, hangyányit sem okulva a tapasztalataiból.

Mi lenne az eredményes ellenszájalás? Valami ilyesmi: a cél nemes, egyetértünk; a megvalósítás pocsék, célszerűtlen, másként kell elérni az üdvös célt, jelesül... Ez beválna, legalábbis kármentésre, hiszen ne feledjük a politikai kommunikáció második alapszabályát: alapértelmezetten a tematizáló van előnyben. A tematizáló pedig... ezúttal is... nos, nem az ellenzék.

Női egyenjogúság - a tökéletes megoldás felé

Az azonnali.hu vitaindító véleményírása (és az általa kiváltott polémia) nyomán érdemes megvizsgálni, hogyan nézne ki a férfiak és nők tökéletes egyenjogúsága, és hogyan érhető el. A nemek tökéletes egyenjogúságában mindkét nem (és az átmenetek) összes preferenciája folyamatosan teljesülne, valamennyi résztvevő folyamatos elégedettsége mellett. Ironikus gondolatkísérletként pl.: pár évente minden férfi tetszése szerinti új partnert választhatna "öregecskedő" párja helyett. Akár egyszerre többet is. És a kiszemelt partner soha ne támasszon akadályt, kifogást, hogy pl. még kiskorú, vagy hogy számára nem vonzó az illető férfi, vagy hogy nincs kedve meccsnézéshez felszolgálni a behűtött sört. Belátható, milyen egyszerűen teljesíthető ez az igény, nem? Igazságossága és méltányossága is vitán felül áll, ugye? (Irónia vége.)

Akinek gondja van a fenti elképzeléssel (és kinek nincs?), az fontolja meg, mennyire igazságosak és méltányosak a többi csoport igényei, a sajátjait is ideértve. Logikailag szükségszerű, hogy a nemek közötti egyenjogúság egymással részben ütköző, többé-kevésbé igazságtalan és méltánytalan igények dinamikus egyensúlyaként valósulhat meg, így sosem lehet belülről átérzetten teljes. Az összes szereplő minden pillanatban úgy fogja érezni (az idők végezetéig), hogy róla már hét bőrt lenyúzott a galád másik (illetőleg a többi sok) nem, ő már túlteljesített minden elvárást, miközben a preferenciái közül gyakorlatilag semmi nem valósult meg. Ennélfogva, a nemek valamiféle egyenjogúsága csak viszonylagosan érhető el, egy elfogulatlan külső megfigyelő (pl. eunuch, vagy aszexuális személy, vagy többnemű ősöreg filozófus, vagy lásd lentebb) nézőpontjából, miközben a pozíciójába ragadt összes szereplő felháborító egyenlőtlenségről számol be a maga szemszögéből.

A heves érzelmeket kiváltó témától egy lépés távolságot felvéve, modellezzük a helyzetet egy nagyvállalat bérviszonyaival: a fizetések tökéletes egyensúlya akkor valósul meg, amikor annyian akarnak egy-egy munkakörből magasabb fizetésért máshová menni, mint ahányan szívesen jönnének abba a munkakörbe az aktuális fizetésért. Erre a személyzeti osztálynak van rálátása. Egy HR-es tud, a rendelkezésére álló adatok alapján, nyilatkozni arról, hogy a tökéletes egyensúlyhoz képest hogy állnak a fizetések. Ő ugyanis nem ragad bele egy konkrét munkakör nézőpontjába. Amikor HR szempontból nagyjából fizetésegyensúly van, vajon elégedettek lesznek a munkakörök betöltői? Kizárt: a maguk szemszögéből úgy látják majd, hogy messze többet dolgoznak mindenki másnál, és gyalázatos módon alul vannak fizetve. A keresztkérdésre (más cégnél jobb lenne?) kelletlenül azt morogják majd, hogy "sajnos nem, a franc esne ebbe az igazságtalan világba!" Belátható, hogy a dinamikus egyensúly résztvevőit egyenként végigkérdezve, és az igénypontjaik maradéktalan teljesítésére törekedve nem jutnánk közelebb az igazságossághoz, hiszen amit adunk x-nek, azt azonnal magának is követelné és/vagy megvonná tőle y és z. A nagyvállalat fizetéseinek egyensúlyához a HR-es nézőpontot felvéve kerülhetünk közelebb.

Az egyes munkakörökbe ragadtság a nemek esetében azt jelenti, hogy nem csak rálátás nincs a másik nem tényleges tevékenységére, hanem a rálátás igénye is hiányzik (egyik nézőpontból a házimunkába fektetett energia tűnik el, a másikból pedig a műszaki értékteremtés válik láthatatlanná úgy, hogy az érintettekben nem merül fel az egyoldalú világlátás gyanúja). Hogyan értelmezhető a HR-es nézőpont a nemek egyenjogúságára? Pl. Rawls tudatlanság fátyla formájában. Statisztikai sokaságú, mondjuk százezer nőnek két kérdést feltéve: 1. ha lehetősége lenne azonnal és tökéletesen, de egyben véglegesen és visszavonhatatlanul nemet váltani, szeretne-e minden előnyt és hátrányt mérlegelve férfivá válni? 2. ha egy következő életben véletlenszerűen kerülne férfi vagy női testbe, min változtatna (pl. szerepen, szabályon, elváráson) szívesen ahhoz, hogy a férfi/női test lehetőségét egyformán kedvezőnek tartsa? Százezer férfitől is ezt kellene kérdezni (mutatis mutandis: akarna-e nővé válni), és ha mindkét irányból ugyanannyian akarnak végleg a másik nem helyzetébe kerülni, akkor kijelenthetjük, hogy a nemek egyenjogúsága - az adatok fényében - megvalósult. Ha eltérés mutatkozna a nemváltási vágyak terén, akkor pedig a 2. kérdésre javasolt módosításokat kellene átültetni a gyakorlatba, majd visszaellenőrizni a statisztikai sokaságon az eredményt.

Kétféle korrekcióra lehet szükség, ám ezekről is kiderülhet, hogy statisztikailag önkorrigáló tényezőkről van szó: 1. Queen-effektus: látatlanban sokan ugranának bele a brit uralkodó szerepébe, a Queen című sorozatot megtekintve valószínűleg kevesebben, mert rálátást nyernének a szerep hátrányaira; 2. mazochista effektus: van, aki nem csak a jelen bőrében érzi rosszul magát, hanem egy másik testbe is "szívesen" vinné magával a rossz közérzet peremfeltételeit, így nem tud megbízható információval szolgálni az ideálról. E két effektus torzíthatja az adatokat, és ellenőrző kérdésekkel történő korrekciót indokolhat, de alaposabban megvizsgálva, lehetséges, hogy "általános választójog"-ként viselkedik, azaz statisztikai léptékben önkorrigáló (ahogy az iskolai végzettség, műveltség, IQ, stb. hatása az egyén politikai preferenciáira még jelentősnek látszhat, társadalmi szinten azonban kiegyenlítődik).

Mivel a nemek egyenjogúságáról szóló diskurzust még az egyes pozíciókba beleragadt meglátások ismételgetése jellemzi, az adatokkal alátámasztható egyenlőség felé haladás csak most kezdődik (illetve kezdődhet olyan mértékben, amilyenben lesz hajlandóság önreflexióra és külső megfigyelésre).

A '22-es választások tétje

Kezdjük azzal, mi nem tétje a jövő évi választásnak: hogy menjen-e a "rezsim". Az ellenzék is egy rezsim, a régi. T.i. a kommunista, amelynek elitje a mai ellenzéki anyagi-szellemi elit zömének szüleivel, nagyszüleivel esik egybe. A "villák proletárjai" ma elitegyetemen végzett, "szociálisan érzékeny" villalakók (nem költöznek ki). Azzal tehát, hogy a választók esetleg "menesztik" a rezsimet, csupán az előzőt hozzák vissza a politikai hatalomba. Szintén nem tét, hogy legyen-e korrupció: a korrupciót az előző rezsim fejlesztette és járatta K2-es csúcsra, kormányváltás esetén az utóbbi évtizedben leapadt bankszámlák feltöltése várható, az ország leamortizálása mellett - amit a régi rezsim mindig meg tudott magyarázni. Mindig volt (lesz) egy profin előadott és hihető, nemzetközileg elfogadott, "tudományos" történet arról, miért elkerülhetetlen, hogy tönkremenjünk.

Ami változhat ellenzéki győzelem esetén, annak jó előképe Budapest: épülő-szépülőből leépülő-eladósodó-kaotizálódó város lett, a világ legtrendibb politikai blablái és a kapcsolati háló anyagi feltöltése közepette. Az eltűnt lehetőségek magyarázata "profi": fogd rá a nyuszira! Az egész ország hasonló útra léphet a "haladás" legtrendibb blabláihoz felzárkózva.

Nem elvi szükségszerűség, hogy országos szinten ide vezessen egy bal-libre-át. Hanem gyakorlati tapasztalat. Ide szokott vezetni. Még nem késő jelét adni, hogy ezúttal talán mégsem: a fővárosban trendi blabla és nyuszira mutogatás helyett észszerű fejlesztéseket kellene végrehajtani az előttünk álló szűk egy évben, hihetővé téve, hogy az irányváltás nem 1985-be visz vissza.

Faith arguments Part 15

47:02 - 50:30 Lennox: Nobody is claiming that these things occurred by natural processes. They occurred, because God fed His power in. Nor did the whole universe occur by natural processes: God created it and we study the natural processes within it. So, when D says it's anti-scientific. L thinks it's not anti-scientific. (D disagrees - If and when we had to do science bearing in mind that every now and then, there might be a little magic trick slipped in, that would completely nullify the whole enterprise of science.) L agrees. (D disagrees - But that's what L is allowing.) L disagrees again - No. In order to recognise special acts of God, you must be living in a universe that has regularity. (D agrees - Otherwise you wouldn't notice the miracles.) If dead people were popping up all over the place, you wouldn't think it's very special. You need two things: regularity, i.e. the laws of nature; and to recognise those. For example, when Joseph discovered that his wife-to-be, Mary, was pregnant, he didn't believe her story. He wanted to divorce her. He knew exactly where babies came from. It took very special convincing for him to realise that something extremely special had happened. Science cannot stop that. The question is, of course, did such a thing ever happen? And the central focus of the New Testament is not that, but the resurrection of Christ. Many ancient historians say that the evidence for the resurrection is very powerful: the explosion of the Christian faith from the non-prosalitising Jews of the first century, the empty tomb and the rest. Are we prepared to believe in historical testimony or not? (D: L must be talking to different historians than D. You cannot do science if at any time, a miracle can slip in. That is deeply against the spirit of science. D couldn't do science if he thought that at any time, the resurrection or virgin birth could be smuggled in by a godly caprice.) The moderator calls time.

L insists that miracles can't be stopped by science, and D insists that miracles would nullify science. Actually, natural science should focus on the best available knowledge, rather than endulge in reassuringly circular definitions. Miracles might disturb natural scientists - so what? On the other hand, allowing for miracles doesn't mean miracles will occur left and right. They might happen once in a blue moon, and even then, they'll involve a tiny fraction of reality, so miracles don't actually disturb natural science in the least. Note that if you say miracles can't happen by definition, you abandon the quest for the best available knowledge, and pretend to have answered the unanswered structural question - that is hubris. In addition to His societal function (which you encounter on a daily basis), the Christian God is the God of the gaps... in your hubris, i.e. an encounter with God (if any) is possible only when a gap opens up in your hubris. It's a pity that D and L don't discuss morality in earnest. Next time, perhaps, folks. end

Faith arguments Part 14

44:02 Lennox: So we're back to the question. (D agrees - We need the evidence.) We need the evidence. We do have evidence: in science, part of God's revelation, and this building was probably dedicated to the glory of God. (D disagrees - No, it wasn't actually. Rather the reverse.) Oxford University - the Lord is my light and my illumination. There was the wholeness of life. By putting everything into the science basket, D is not taking history seriously. What is the basis for that? D regards Jesus and what he's done as petty. There's an enormous contrast between standing tall in a silent and cold universe, with no hope, believing that your moral sense must ultimately be an illusion, crying for justice, because most people will never get it, because death ends everything... The contrast between that and enjoying the personal friendship of God and knowing that ultimate justice will be done is immense. (D agrees - Of course, it is.) The basic question is 'is it true or not?' (D agrees - It is completely irrelevant whether it's comforting, if it gives you hope, if it gives you happiness. That has nothing to do with whether it is true or not.) L agrees with that entirely. (D: So we need to know whether it's true.) L agrees.

So, it doesn't matter whether money gives you prosperity, if it keeps the economy going, if it makes markets work, right? That is completely irrelevant, we need to know whether money is true or not. Do we really? If this 'need for truth' idea manifestly doesn't work with money, why do we think it works with God? God as a functional entity is at least as important as an unanswered structural question. We won't be able to answer the structural question till the end of time. The question we can answer right away is 'does the Christian God-concept have an essential role in making modern societies work?' If your answer is no and you consistently give up all that only follows from faith in the Christian God (such as purpose, meaning, justice, truth, reason, pride, 'it is nobler', 'it is petty', etc. and also their opposites like 'no purpose', 'no meaning', etc.), okay. Then own up to the implications of that, and don't take part in any debate on whatsoever. By taking part, you implicitly admit to sharing the 'illusion' that things in the world can make sense, that they can have a purpose, a meaning, that it is important to find out what is 'true' and what is not, that rational enquiry feels and seems useful. These things only matter in a world with God.

45:52 - 47:01 Dawkins: Concerning history, he takes it back that Jesus never existed. Jesus existed. However, if L were to add that Jesus was born of a virgin, that Jesus walked on water, and he turned water into wine, that is palpably anti-scientific. There is no evidence for that. No scientist would take the idea seriously. (L disagrees - He can make it worse for D. Jesus actually claimed to the the logos that created the universe. If this is the Creator incarnate, then making water into wine and so on is really a triviality. The more fundamental thing is that he claimed to be, and gave evidence that he was, God. When D says it's anti-scientific, L doesn't think so at all. Science cannot say that miracles do not occur. It can say they're highly improbable.)

It is fundamental to understand what natural science can and cannot deal with: natural science can deal with visible and palpable (or thereto convertible) bits of reality whose behaviour is observable, measurable, regular and reproducible; natural science cannot deal with anything that is devoid of the aforementioned characteristics, most notably, it cannot deal with anything that behaves according to its own will. Such things fall outside science. Natural science can neither prove them nor disprove them. They are not unscientific or anti-scientific, they are simply out-of-scope. Since God is defined as a sovereign entity with a will of His own, God is not natural science material by definition. Obviously, miracles are out-of-scope, too, as they are not regular or reproducible.

Faith arguments Part 13

42:48 - 44:02 Dawkins: There's something wonderful about standing up and facing up to a universe where we are increasing our understanding, we throw away our childhood obsessions and imaginary friend that comforts us. When we're children, we feel the need for some kind of parent figure to turn to. I think when we grow up, we need to cast that aside and stand up tall in the universe. It's cold and we're going to die, and we face up to that. I think this is a nobler way of getting through life than to pin your hopes on childhood illusions. (Lennox: But that all rests on the assumption that there's no God and they're childhood delusions. L could inverse that: that's a Freudian explanation, but one's atheism can be exactly that, a flight away from the reality that there is a God.)

Notice that D states life's ultimate purpose from his perspective here: to stand up tall in a cold universe, embrace the fact that you're going to die, and get rid of 'childish' illusions that may suggest otherwise. The meaning of life for D is this: taking pride in how nobler it is to stand tall/defiant/heroic/cold/dying than to live in comfort with illusions. Notice also the irony that 'proud' and 'noble' have no meaning in a naturalistic universe, they are relics from a world in which most people believed in God. On top of it all, whether God actually exists is an undecided structural question that you can't reasonably turn into the premise of a circular argument (a priori, I assume no God, and recycle that assumption as life's a posteriori meaning in which to take pride... for reasons unclear to me). When L assumes an ultimate purpose/meaning for life, he implicitly relies on the Jesus narrative, rather than on the undecided structural question, and that gives him a narrative edge in the debate.

Faith arguments Part 12

40:17 - 42:47 Lennox: Does D think that size is the measure of importance? On a logarithmic scale, D is about halfway between the atom and the universe. So if God thinks in logarithms, D's point falls. (D: This is an emotional argument they are getting into.) (L disagrees.) (D: If he were to respect a god, it would be the sort of God that Carl Sagan might have worshipped. Not the medieval God who fusses about sin and righteousness. He keeps coming back to the word petty and stands by it.) It's an image of God that worries L, adverts on London buses say 'There probably is no God, so don't worry and enjoy your life.' Does D associate the idea of God with worrying? (D: He fought for a better slogan than that. This was devised by a woman on the Guardian to collect GBP5 here and there, and he offered to match the donations. He said he would rather change the slogan to 'There almost certainly is no God, live your life to the full', but it was too late. The money was raised in the first day, about GBP23,000 - she was only hoping for 5,500. He'll have a say in the next slogan, and it will not be the present one.) From L's perspective, it's the very relationship he has with God that stops the worrying and gives him the fullness of life. They are back to the pettiness: because if God is real and has revealed himself, then it's through a relationship with Him that we can really enjoy a full life, science included. (D disagrees: He finds this so unconvincing.)

A world without God offers more opportunities - in the short run. In the long run, a world with God offers more social capital. You gain social capital by deliberately (i.e. for old-fashioned moral considerations) missing out on some 'opportunities' that will predictably backfire. Living life to the full has at least two possible definitions: 1. stormy full life: leaping at every opportunity to assert whatever you think is your best interest at the time, making your present stormy and your future miserable; 2. happily full life: balancing opportunity and morality, you gather social capital, making your present and also your future prosperous. By full life, D and L mean two radically different things.

Faith arguments Part 11

36:50 - Lennox: The question to decide is 'Is there a God? And has he revealed Himself?' This 'pettiness' needs to be pushed aside. I can't get to know you as a person, unless you reveal yourself to me. The claim of Christ to be the Truth, God incarnate makes perfect sense, because if there is a God and he invented this marvellous universe with science and the rest, He has taken the initiative to reveal Himself to us at a level we can understand, because we're persons, He's a person, that at least makes sense. The very important question to us is 'Is that really true? Or is that simply myth and phantasy?' (D: Myth and phantasy.) That disturbs me, because in The God Delusion, you say that it's under scholarly dispute among historians whether Jesus actually existed. I check with the ancient historians, that is not so. Why would you write something like that? (D: This isn't a very important question whether Jesus existed. Most historians think he did.) That's certainly true, L couldn't find an ancient historian who doesn't think he did. (D: Well, there are one or two, but D doesn't really care, because it's petty. L could possibly convince him of a creative force in the universe or a physical or mathematical genius who created everything, the expanding universe, quantum theory, relativity. That is radically and fundamentally incompatible with the sort of God who cares about sin and what you do with your genitals or your private thoughts or wickednesses. A God who is grand enough to create the universe doesn't give a toss about what you're thinking or your sins or things like that.

L is wrong about the importance of whether all the details about God and Jesus are real or a myth or in-between, what matters is that the Jesus-gospel has a function that is very real at a societal level. D should be embarrassed for suggesting a 'scholarly dispute' about whether Jesus existed, though, as there is no such dispute - in his own words, that's a petty attempt. (Contemporaries can only dispute the resurrection of someone who existed.) D doesn't realise he can't boss a cosmic God around and tell him what to care about. He seems to have an emotional problem with the notion of sin - a teenage attitude.

39:41 - 40:17 Lennox: So you think that morality is not important. (D: Of course he doesn't think it's not important. He's a human being, he lives in a society of human beings, where morality is important. But we are one of billions of planets on a huge scale, and a cosmic God who bothers about this human scale is not compatible with the scientific view. It's a medieval view.)

For some reason, D seems a little hung-up on why God deals with 'sin'. He claims to think morality is important, but won't acknowledge that morality is about good and bad deeds/thoughts (a.k.a. sin). A God who cares about both the micro and the macro levels is not a medieval concept, it's thoroughly modern. Medieval people could see the stars all right, they knew the world isn't small, they just wouldn't think of telling God, 'stay out there and don't come any closer, respect our privacy', because they knew that would be childish. D should add that atheists have their various versions of rather oppressive/intrusive morality (orthorexy, veganism, environmentalism, bleeding-heart empathy, Political Correctness, Social Justice Warriorship, LGBT, BLM, revolution, etc.), they're just different than the morality recommended by God, and they're not in the same league.

Faith arguments Part 10

32:41 - Lennox: The historical fact that Jesus rose from the dead is central, and far from being petty, it is God speaking to us in a special way, it is to be taken quite seriously. Why does D think it's petty? (Dawkins: It makes a huge difference, if it is true. But L has jumped from the origin of the universe to a man who lived two thousand years ago, was born of a virgin and rose from the dead. That's petty, because does L really think the creator of this magnificent, expanding universe couldn't think of a better way than to have himself tortured in order to forgive? It is He who does the forgiving, couldn't he just forgive?) This is a moral universe. Just forgiving doesn't make sense. (D - He has to get himself killed, tortured?) God sends His Son into the world to provide forgiveness, to provide a basis on which He can bring forgiveness justly to me.

L is exaggerating about Jesus: his resurrection was highly disputed by his contemporaries, so it is belief, rather than fact. At the time, some people thought he'd risen from the dead, and some didn't think so. But L is right in that we live in a 'moral universe', more precisely, humans are far more interested in 'how should I act?' than in the structure of the reality in which they ask that question. Belief in God is shaped largely by the moral questions that arise with the onset of puberty: 'how should I act to achieve sexual fulfilment?' and 'how should I assert myself in the world?' A world with God (through notions like love, sin, forgiveness) provides clear rules for achieving relative fulfilment, including some controversial rules. A world without God is less restrictive, also less clear, but more opportunistic. Many adolescents prefer opportunity (i.e. no God), only to shift towards more definite rules (i.e. some god-concept) later in life. But the question 'Is there a God?' is structural, and thus remains intellectually as open as the rest of the structural questions, it can only ever be closed emotionally.

34:46 - 36:50 Lennox: In D's world, where is justice? (Dawkins: Justice is a human construct of great importance in human affairs. It's something most of us have a sense of, and can probably be given some sort of Darwinian explanation. But where is L taking this?) Is there any ultimate justice? D says this is petty. L finds himself in a broken world with massive injustice. D and L are so privileged to live in Oxford, to have enough money to live on, etc. Many people can never have that. In a world without God, there is no ultimate justice. The resurrection is central, because it gives us real hope that there will be a rational evaluation and fair justice at the end of the world. But atheism doesn't give you that. (Dawkins: Suppose there is no hope or justice. Suppose there's only misery and darkness and bleakness. Nothing we would wish or hope for. Too bad. Just because God would make us feel good, that doesn't make it true.) (L agrees.) (Dawkins: Then why does L make that argument up?) Because L believes there is evidence that it is true. He doesn't believe in the resurrection just like that. Faith is based on evidence. (Dawkins: L has changed his ground again. He was saying before that there was no hope without God.) (L agrees: D has just admitted that.) (D disagrees - If that's true... so what. Didn't say it was true. But anyway, if that's true, so what.)

D does say there's no hope in the world without God; what he doesn't say is there's also more opportunity for the individual to assert themselves. He agrees that most people have a sense of justice, and that that is important for human affairs, and probably has some Darwinian explanation. That will be paradoxical. Though primates have a simple sense of justice (1 banana for you, 1 for me; you're in trouble, I must help; you didn't help when I was in trouble, so I won't help you now), only humans have the abstract notions for a more sophisticated sense of justice. Intra-species solidarity gives a survival edge, so when a species (only humans so far) attains self-reflection, it may notice a contrast between 'survival of the fittest' and 'survival of those helped by the fittest'. The latter leads to human moral rules which are at odds with the former. The individual has the conflicting instincts of helping others within the species and fending for themselves in order to survive, and the tension between the two instincts is magnificently resolved by the Judeo-Christian God, who is thought to compensate in eternal life for whatever the individual lost while helping others (within God's rules). There have been all kinds of attempts to introduce surrogate concepts that would serve the same function, but they have failed, hence the paradox: when you've reduced human qualities to mechanical processes, you've only understood the individual with their contradictory instincts, but not how communities thrive. Throughout history, all stable and prosperous communities have relied on gods/God, which doesn't make God true, but at least suggests that there is a function for 'God', whatever the structural truth will turn out to be at the end of time. In order to convince, D should be able to say 'of course, there is hope of ultimate justice in the world without God, because...', and take it from there.

Faith arguments Part 9

28:50 - 30:00 Lennox: The ancient language of DNA points more to the existence of the divine logos who started it, than to the notion that it could be explained in purely naturalistic terms. This extreme reductionism removes the very basis of this discussion. L believes it's all been designed, but that doesn't stop science. D's dichotomy that it's either God or science may put people off science, because they prefer God, and that would be a pity.

DNA may well turn out to be direct code for proteins, just as micro-grooves on vinyl records are direct code for sound. L is right that faith in God doesn't stop science, but wrong that insistence on science may put some people off it. People who think they can 'prefer God to science' are buying into the false dichotomy and can be convinced of its falsehood.

30:01 - Dawkins: L is hopping around, let's focus on scientific approach. When L feels like it, he will smuggle in magic. Miracles in the Bible and in the origin of life. D can't explain the origin of life, nobody can. (Lennox - But D believes that it will have a naturalistic solution.) D agrees. It's a cowardly cop-out to suggest that just because we don't yet understand something, therefore, magic did it. (L agrees. That's the God of the gaps idea.) That's exactly what L is putting forward: the God of the gaps. L is pointing to the origin of life and the origin of DNA and saying Darwin has done everything after the origin of life, but he hasn't done the origin of life. That's the God of the gaps. (L disagrees.)

D is right that you shouldn't stop exploring by bringing in God whenever you don't understand something, but wrong that you shouldn't reflect on the nature of what you're exploring. L is right that the hugely complex nature of life can be a pointer, i.e. a trace of something that is out of our scientific reach.

31:10 - 32:39 Lennox: There may well be two kinds of gaps: bad gaps that science closes, and gaps that science opens up. D's assumption is that there will be an exhaustive, reductionist, naturalistic explanation of everything in scientific terms. L doesn't think so. If there is a God, and if He created this universe, and if He is personal, L would expect to see God's traces in the universe (such as the mathematical describability, fine-tuning, and the marvellous sophistication of the world), cases where the more we try to analyse and understand something in purely reductionist terms, it will get more and more difficult, instead of more and more simple. There may not be many cases like that, but the origin of life might be one of them.

L's philosophical point is relevant here, because while D insists that science will explain everything by natural processes, he doesn't seem to acknowledge either the huge difference between explaining what happened to existing cells and how cells came about, or that random natural processes provide no basis for the rational debate he is having with L.

Faith arguments Part 8

27:05 - Lennox: If I pick up The God Delusion, it's a very sophisticated book. As I look at page 1, I conclude that it comes from something more complicated than that book itself. Namely, you. (D agrees - Obviously, complex things exist, and brains exist.) Why can't he look at the universe that includes Dawkins and Lennox like that? (D disagrees - Because his brain that produced the book has an explanation, i.e. evolution, we go back and back and back to the origin of the universe. That provides an explanation for complex brains. And complex brains produce books and museums and cars and computers. Of course, we have complex things that produce other complex things. Science has an explanation for where complex brains come from, in terms of simple beginnings.) L doesn't think so.

L is mistaken about the book: without knowing the whole background, he'd have no way of knowing it's a book to begin with, let alone that it was created by a complex being. D, in turn, is mistaken about going back and back to the origin of the universe: knowing Steps 3 - n doesn't resolve the problem of not knowing Steps 1 - 2. We don't know how matter came about, and how simple life began. And since the nature of Steps 1 - 2 is vastly different from all subsequent steps, we can't reasonably extrapolate the knowledge we have back to the origins.

28:04 - 28:48 Lennox: At the level of the origin of life, reading the literature, the word miracle comes up far too often. They go from the self-organisational properties of some low-level molecules in a primeval situation to the phenomenal self-organisation and potentialities of macro-molecules. There's just no way you can get there. (D disagrees - L is asserting there's no way. We don't yet know what it is, because there's a lot of work to be done. Science doesn't yet know everything, there are still gaps.)

L is right, simple molecules, or even RNA, do not combine into DNA on their own. Speculation about 'special' conditions under which DNA may come into existence equals 'miracle'. Worse for D, DNA is only a fraction of the complex mechanism of reproduction, the rest of which would also require a string of miracles to come into existence. Observing how pre-existing DNA reproduces says nothing about its origin. This isn't a case of 'some more work to close the gap', but a completely different gap. Whether Shakespeare's Hamlet could have written itself by random natural processes is already a hopelessly big problem, yet it's dwarfed by the problem of what it would take for Hamlet to be capable of reproducing itself relatively accurately. (A paper mill, ink factory, copying/type-setting mechanism, printing press and binding machine integrated in the book itself? Preposterous? All that, and more, is integrated in the cell.) D vastly underestimates the task.

Faith arguments Part 7

24:35 - Dawkins: L has't explained where logos came from in the first place. (L agrees - Of course not, the logos didn't come from anywhere.) Then in what sense is it an explanation? (L - The question "what created the logos" shows D thinks in terms of a created god. The God of the Bible is not created but eternal, and he is the logos. Which makes more sense: that there is an eternal God, and the laws of the universe, including mathematics, and mind are all derivative from the logos? Or the belief that there is no explation for the existence of the universe? Does D just believe in the universe as a brute fact?) The universe is an easier brute fact to accept than a conscious Creator. (L - Well, who made it?) It's L who insists on asking that question.

D doesn't see the parallel yet, i.e. both of them are asking the same type of question.

25:48 - 27:04 Lennox: D asked who made the Creator. The universe created D, so who created the universe? (D - God is a complicated entity that requires a much more sophisticated and difficult explation. The universe, according to modern physics, is a very simple entity, a simple beginning, that has got to be easier to explain than a god.) You can't explain the existence of God, but D may have missed the question, i.e. that there is a parallel: D suggests it's ridiculous for L to believe the universe, including him, was created by God, because you have to ask the question "who created God?" L is just turning the question around. D admits the universe created him, because there is nothing else. Well, then who created it? (D - Both of them are faced with the problem of "How did things start?") (L agrees.) (D - It's much easier to start with something simple than to start with something complex. That's what complex means. (L disagrees.)

D now sees the parallel, but still thinks there is a way out by invoking complexity. There is no way out. The ancient Greeks thought 'atom' (visible to the naked eye) was the smallest indivisible unit out of which the entire universe was built. Modern physics has shown that atoms are divisible into lots of smaller components, most of which behave in extremely counterintuitive ways. So, matter is anything but simple. That doesn't validate L's argument though, it just means both parties are faced with the problem of a seemingly complex and inexplicable (by-definition) eternal entity whose beginning is contrary to anything anyone has ever experienced in their life. In the human experience, things have beginnings and ends, and nothing comes from nothing. Both God and eternal matter fly in the face of that experience. Spoiler: ultimately, this boils down to "Does the universe in some complicated and inexplicable way have a human-like face or is it entirely non-human? And while we're groping in the dark, because the jury is likely to be out till the end of time, what are the implications of either assumption, and how can they be optimised?"