Bevett "haladó" mantra, hogy az állam és az egyház szét van választva, illetve szét kell választani. Mit jelent pontosan a szétválasztás? Kell-e, milyen mértékben, hogyan?
A felvilágosodáskoriak (Voltaire, Diderot) még olyan értelemben sürgették az egyház és az állam szétválasztását, hogy legyen szabad a maguk módján, egyházi kötöttségek nélkül hinniük Istenben. Ez tekinthető a szétválasztás eredeti értelmének, és ma is konstruktívnak tűnik, ám nem elég a "haladók" számára.
A marxizmus és a kommunizmus a szétválasztást már nem a hit szabadsága, hanem a hitetlenség kötelezővé tétele érdekében sürgette, sőt parancsolta, és az egyházi vagyon elvételén túl nem riadt vissza az egyházi személyek életének elvételétől sem.
A kommunizmus bukása ellenére tovább hódító kulturális marxizmus a vagyon- és nőközösséghez már nem, de a kereszténység teljes kiszorításához változatlanul ragaszkodik, ezt szeme előtt lebegtetve beszél szétválasztásról.
A konzervatív tábor közben újra felfedezi a kereszténységet mint a nyugati civilizáció alapját és habarcsát, szívesen zászlóra is tűzné, hivatalos programmá tenné. Ebből alakult ki a mai parázs vita: a kereszténység kiszoruljon, vagy a csapból folyjon? A nyugati országok helyzete változatos e tekintetben.
Emlékezetes, hogy Tony Blair Nagy-Britannia munkáspárti miniszterelnökeként még azt mondta, "we don't do God" (kb. "hivatalosan nem foglalkozunk Istennel"), majd leköszönve megalapította a Faith Foundation nevű vallásközi alapítványt, amelynek élén többször nyilatkozott személyes hitéről. Trójai faló volt a hivatali idejében? Vagy szétválasztás alatt annyit értett, hogy nem vegzálja az állampolgárokat hitének emlegetésével, "csak" keresztényi lelkiismerete szerinti döntéseket hoz? Akárhogy is, ez nem a posztkommunista országokban kialakult szétválasztás.
Franciaország helyzete sajátos annyiban, hogy az elvi szekularitást (bármi is az) a muszlimokra nem tudják rákényszeríteni, ők egy párhuzamos, erősen vallásos (iszlámhitű) társadalomban élnek, fütyülnek a világi francia hatóságokra. Északra haladva hasonló a helyzet, ezért van, hogy a karácsonyfát és a keresztet toleranciára hivatkozva betiltják a közéletben, ám ennek tükörképét nem tudják megvalósítani a muszlimok körében, így aszimmetrikus helyzet alakul ki a keresztények kárára.
A muszlimok teljesen másképp gondolkodnak a "világiságról". Egy hazánkban élő muszlimmal beszélgetve: azt mondja, nem vallásos. Alkoholt iszik? Naná, szereti a bort. Disznóhúst eszik? Azt már nem, csirkét, marhát fogyaszt, elég az neki. A disznóhús igazából nem is ízlik, önállóan arra jutott, hogy nem finom. Tartja a vallási ünnepeket? Hát jó, azokat megtartja. Imádkozni szokott? Nem igazán: naponta csak kétszer-háromszor, és akkor is csak néhány percet. Ebből is látszik - mondja -, mennyire nem vallásos. Ha egy keresztény állna ilyen viszonyban a vallással, vaskalaposan elkötelezettnek mondanánk. Nem csoda, ha a kétféle értékrend között nem tud kialakulni érdemi párbeszéd. Már az alapfogalmak alatt is mást értenek.
A muszlim csoportok - nyugati nézőpontból - bigottul vallásosak, miközben magukat többnyire nem tartják annak. Így semmiféle hatóság vagy egyéb tekintély nem tudja elmagyarázni nekik, hogyan kellene beilleszkedniük a nyugati "világiságba", hiszen ők 1. Allah fennhatósága alatt állnak; 2. eleve nem különösebben vallásosak, nincs miről beszélni...
A nőjogi mozgalom is csak keresztény vagy posztkeresztény körökben tud eredményeket felmutatni, a muszlim nők (miközben hivatalosan pl. feleannyit örökölnek, mint egy férfi, és tizedannyit sem mutathatnak meg a bájaikból, mint egy nyugati nő) nem érzik elnyomva magukat, szerintük ez így teljesen rendben van, sőt jobb helyzetben vannak a nyugati nőknél. Ezen a területen is reménytelenül elakadt a párbeszéd.
Ha igaz lenne, hogy a nyugati közélet meghatározó választóvonala a keresztény hit <-> világiság, akkor az lenne a kérdés, hogy szent-e a vasárnap, vagy egyetlen nap sem szent. Ám egyre világosabb, hogy a kérdés: hosszú távon a vasárnap vagy a péntek lesz-e a szent nap? A vasárnap szentségének háttérbe szorítása így nem valamiféle rózsaszín, idilli világisághoz vezet, hanem a péntek szentségét és a pénteket megszentelőket tolja előtérbe.
Az előbbi gondolatmenetet a "haladók" persze vehemensen vitatják, a konzervatívok meg egyre érvényesebbnek látják, ezért igyekeznek a civilizációnk alapjaként újra felfedezett kereszténységet rendszerszinten visszahozni. Csakhogy ez sokakban visszatetszést kelt, és nem csupán mert nincsenek hozzászokva.
A nehézség gyakorlati: ami a csapból folyik, azt reflexből elutasítja a lakosság, noha finomabb, árnyaltabb formában akár igényt is tartana rá. Az államapparátus nem csak nálunk, hanem világszerte tobzódik a formában, és alulteljesít tartalomban. Mintha Chopin gyönyörű keringőit kultúránk fősodrába emelve állami rezesbandára bíznánk, hogy harsogja 0-24-ben. Belátható, mennyire nem használna ez Chopin megítélésének és népszerűségének. Zseniálisan kifinomult zenét kifinomultan kellene megszólaltatni, miközben az államapparátus erre alkalmatlan. Ám ha ezt belátva lemondunk Chopinről, és kitaláljuk, hogy jobb híján ki-ki zongorázza otthon... hát, abból sem lesz semmi jó.
Talán átérzi már az olvasó a dilemma lényegét: a kereszténység kifinomult tartalmát úgy szeretnénk fősodorban tartani, hogy ne állami rezesbanda fújja, de ne is az egyén találja ki otthon a maga értelmezését. Az állam és egyház szétválasztása ebben az értelmezésben: a keresztény közéleti tartalom fősodorban tartása a harsogó forma nélkül. Érzékeny egyensúlyozást igénylő feladat, a nyugati konzervatívok most dolgozzák ki a módszertanát. A nem konzervatívok pedig hevesen vitatják majd minden egyes elemét. A következő években, évtizedekben ennek leszünk tanúi.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése