Húsz liberális humanista téveszme 8. rész

8. téveszme: mivel az emberi jogok látszólag a keresztények ellenére fejlődnek, a sokadik generációs emberi jogok nyugodtan ütközhetnek a kereszténységgel

Ezzel szemben a valóság az, hogy minden emberi jog keresztény talajon szökkent szárba, és a keresztények jóléte tartja életben, így a kereszténységgel ütköző „emberi jog" definíció szerint nem emberi jog.

Ezt ismét egy gondolatkísérlet keretében láthatjuk be: tegyük fel, hogy a liberális humanista emberi jogi aktivistáknak van igazuk, és az emberi jogok alapja nem a kereszténység, hanem az emberi jogokat a keresztényekből kell kiverni, kipasszírozni. Ez esetben kellene lennie legalább egy olyan társadalomnak a világon, ahol nem keresztény hátterű többség jelenlétében virágoznak az emberi jogok. Van ilyen társadalom? Nincs. Illetve papíron volt, és sajnos egy-két helyen még van: a kommunizmus. Virágba szökkentek benne az emberi jogok? Finoman szólva nem. Pedig a liberális humanisták megpróbálták? Bizony megpróbálták, elkötelezetten, sokáig, ám egyik közéleti klasszikusunkat idézve: „elkúrták. Nem kicsit. Nagyon." Megállapíthatjuk, hogy az emberi jogok elválaszthatatlanok a keresztény háttértől. A nem keresztények emberi jogi próbálkozásai rendre fordítva sülnek el, a gyakorlatban jogtiprássá alakulnak.

Honnan tudhatjuk, mi az emberi jog, és mi nem? Sehonnan. Az emberi jogok rendszere blöff, fikció. Pontosabban: hasznosnak bizonyult fikció.

Mit jelent, hogy az embernek joga van az élethez? Azt, hogy lehetőleg ne öljük meg nagyon jó indok nélkül. Az embernek joga van a szabadsághoz: lehetőleg ne fosszuk meg a szabadságától jó indok nélkül. Az embernek joga van a boldogságra törekvéshez: lehetőleg hagyjuk boldogságra törekedni. Az embernek lelkiismereti szabadsága van: lehetőleg ne bántsuk a meggyőződéseiért. Az embernek joga van megválasztani a lakóhelyét: lehetőleg ne akadályozzuk a költözésben. Az embernek joga van a tisztességes bírósági eljárásra: lehetőleg ne ítéljük el koholt vádak alapján. Az embernek joga van egészségügyi ellátásra: lehetőleg kezeljük a betegségét. Az embernek joga van tiszta ivóvízre, jó oktatásra, tisztességes munkahelyre: lehetőleg mindenki számára biztosítsuk ezeket. Az embernek joga van európai alapjövedelemre: ha van rá pénz, és nem sérti az igazságérzetünket, miért ne? Az embernek joga van beleegyezésen alapuló nemi kapcsolatra tetszőleges felnőttekkel: bármit is gondolunk erről, nehéz lenne megakadályozni, ezért inkább nyugodjunk bele, ne csukjuk le érte. Az embernek joga van tetszőleges felnőttel házasodni: na, álljon meg a fáklyás menet!

Figyeljük meg, hogy az emberi jogok érdekütközésekkel és feloldhatatlan logikai paradoxonokkal terheltek: az anya joga erősebb a boldogságra törekvésre, vagy a magzaté az életre? A tolvaj joga erősebb a szabadságra, vagy a közösség joga a lecsukására? A szólásszabadsággal élő joga erősebb a tudatos hazugságra, vagy a megrágalmazott ember joga a méltóságára? Ha az emberi jogokat hasznos fikciónak tekintjük, akkor könnyebben együtt tudunk élni ezekkel az ellentmondásokkal: végül is, hasznos fikcióktól nem várunk tökéletes logikai következetességet.

Az „emberi jogokról" folytatott közbeszéd valójában egy ötletbörze vitája. Mi van akkor, ha valaki előáll az ötlettel, hogy mindenki nagyszüleinek járjon a legmagasabb nyugdíj? Látszólag remek ötlet, csak matematikailag oda vezet, hogy minden nyugdíjas alapszintű nyugdíjat kap. Mi lesz abból az ötletből, hogy alapvető emberi jog a bankszámla, a mobiltelefon, és heti egy mozijegy? Állami kiadás, majd adóemelés. Ha pörög a gazdaság, miért ne? Ezzel majd lefékezzük. És ha mindenkinek alapjogon járna egy első lakás és egy autó? Problémák sora lenne belőle, elsőként kb. 90%-os adó, ami jogütközéshez vezetne: a dolgozó embernek nem lenne joga arra költeni a keresetének nagyobb részét, amire akarja. Márpedig ez fontos jog, a dolgozó emberek tartják el a társadalmat, ők biztosítják a jogok hátterét adó mindenkori jólétet. Tiszteletet és jó bánásmódot érdemelnek, nem jövedelemelkobzást. Mi lesz abból az ötletből, hogy minden gyilkos szabaduljon legkésőbb 20 év múlva? Sok boldog gyilkos, aki nem találja odakint a helyét, és néhány szerencsétlen további áldozat, akinek járt volna a jog az élethez, csak nem jutott. Hát, így jártak? Jó válasz ez? Rajtunk múlik, ez a mi szabad döntésünk.

Az emberi jogok mindegyike valójában feltételes módban megfogalmazott ötlet, jámbor óhaj, miszerint mi lenne, ha, törekedjünk rá lehetőség szerint, lehetőségeink erejéig. Az emberi jogok rendszere hasznos fikció: a világ minden más civilizációjánál boldogabbá és jólétibbé tette a nyugati keresztény társadalmakat. Ha akarnánk, holnap eltörölhetnénk az összes emberi jogot, és semmiféle egyetemes bűnt nem követnénk el vele? Így van. Ha a nyugati keresztény civilizáció egy tollvonással eltörölné az emberi jogokat, a többi kultúra fellélegezne, hogy vége a nyugati huncutságnak, mostantól beavatkozásmentesen élhetnek. A hágai és strasbourgi bíróságok ítéletet hoznának az eltörlés ellen? Aligha, mivel a nyugati keresztény civilizáció alá vannak rendelve, maguk is a nyugati keresztény civilizáció jogrendjét alkalmazzák.

Ha a nyugati keresztény jogrendből kikerülnek az emberi jogok, nem marad illetékes bíróság, amely visszarakhatná őket. Pontosan olyan okból, amilyenből a magyar Alkotmánybíróság nem rakhat rendelkezéseket a magyar Alaptörvénybe, hiszen nem felülírja, hanem az Alaptörvény alá rendelten alkalmazza azt. Az összes emberi jogi bíróságot a nyugati keresztény civilizáció hozta létre és finanszírozza, ezek a bíróságok olyan emberi jogokat alkalmaznak, amilyenekre a nyugati keresztény civilizáció utasítja őket. Ha holnaptól az az utasítás, hogy semmilyen emberi jog nem alkalmazandó, akkor e bíróságok tehetetlenné és/vagy illetéktelenné válnak. Tartsuk ezt észben az emberi jogok esetleges kiterjesztéséről alkudozva.

Akkor lényegében a nyugati keresztény civilizáció mondja meg, mi emberi jog, és mi nem? Pontosan. Van bármiféle objektív mérce, amely megmutatja, hogy egy jog valóban jog-e vagy sem? Nincs. Az emberi jogok eddig hasznosnak bizonyultak, ez a mércéjük. Ami beválik, az lehetőség szerint legyen emberi jog. Ami nem válik be, az ne legyen emberi jog. Ha a melegházasság beválik, legyen emberi jog, tisztán a gyakorlati hasznosságra hivatkozva: amennyiben a melegek jólétérzetét növeli, a társadalom jólétét meg nem (lényegesen) csökkenti, akkor mondjuk azt, hogy emberi jog. Ha nem válik be, akkor meg ne furdaljon a hiányáért a lelkiismeret, hiszen nem vezetett egyéni és közösségi jólétre. Ami persze új vitát nyit arról, hogy beválik-e. Kezeljük tudatosan, hogy ez a vita lényege, figyeljük a melegházasságot emberi joggá tevő nyugati keresztény országok jólétét. Ha úgy látjuk, hogy a példájukat követve mi is jólétben fogunk élni, akkor bizony vezessük be a melegházassághoz való emberi jogot.

Az olvasó talán gyanakszik, hogy itt valami jedi elmetrükkről lehet szó, pedig csak igyekszem szellemileg tisztességes gondolatmenetet megfogalmazni. Nincs ellentét a között, hogy a kereszténységgel ellenkező „emberi jog" definíció szerint nem emberi jog, és a között, hogy nézzük meg, hasznosnak bizonyul-e a gyakorlatban? Nincs. Ugyanis hogy mi ellenkezik a kereszténységgel, azt szintén a gyakorlati hasznosság alapján döntjük el. Istenről feltételezzük, hogy kizárólag hasznos törvényeket ad az embereknek, tehát amelyik szabály nem hasznos, azt definíció szerint nem Isten adta, és nem kell betartani. A kereszténység mindössze érzelmi elkötelezettség révén megvéd bennünket az erkölcsi rövidlátás okozta potenciális katasztrófától. Lehetnek olyan erkölcsi engedmények, amelyek rövid távon nem tűnnek károsnak, hosszú távon azonban annak bizonyulnak. Az Istenre figyelő ember ellenállóbb az ilyen rövidlátó engedményekkel szemben. Ami azonban évszázados léptékben nem bizonyul hasznosnak, szükségesnek, a közösség jólétét biztosítónak, azt a keresztények is eltörlik, mert definíció szerint nem Istentől való, vagy csak egy korábbi korban volt szükséges. 

A liberális humanisták szerint amiről egy percen belül nem nyilvánvaló, hogy káros, azt kötelesek vagyunk emberi jogként bevezetni. Na, ez a jedi elmetrükk, a szellemi inkorrektség. Ilyen alapon a gyilkos galóca piaci forgalomba hozatalát is kötelesek lehetnénk engedélyezni, a Balatont is újra körbe kellene betonoznunk, ha a strandolók igénylik, és tehetetlenek lennénk a hosszabb távon éghajlatváltozást okozó emberi tevékenységekkel szemben. Az ok-okozati viszonyok, valamint a cselekedetek és következmények hosszú távú elemzéséről lemondva ésszerűtlenné, sőt esztelenné válnánk. Szerencsére a keresztények Pál alapján úgy gondolkodnak, hogy „mindent megpróbáljunk, és a jót megtartsuk". Ehhez idő és ész, távlatos gondolkodás kell. Várjuk ki, mennyire lesznek boldogok és jólétiek azok az országok, amelyek hagyják, hogy a liberális humanisták lyukat beszéljenek a hasukba. Ha húsz-harminc év múlva még nincs hascsikarásuk, akkor mi is követhetjük a példájukat.

A sokadik generációs emberi jogok, különösen a melegházasság ügyében jövő hétre megoldást követelőknek nyugodtan és tiszta lelkiismerettel válaszolhatjuk ezt: egy 5700 éves kultúra 2000 éve megreformált változatában éltek, polgártársak, ennek köszönhetitek a jóléteteket és az eddigi jogaitokat. Tiszteljétek a sok generációs jólét évezredes hátterét és az azt irányító bölcsességet, amely nagyobb a miénknél, nagyobb a tiéteknél. Ha a melegházasság jó ötletnek bizonyul a gyakorlatban, alkalmas időben ezt be fogjuk látni, és be fogjuk vezetni. Ha nem bizonyul jó ötletnek, akkor meg miért vezetnénk be jövő héten, vagy bármikor? Ez az igazságos, haladó, jóléti, erkölcsös, keresztény, szabadelvű és humanista álláspont.

Ilyen értelemben egyszerre igaz, hogy az emberi jogok mércéje a gyakorlati hasznosság, és hogy a kereszténységgel ütköző emberi jog valójában nem emberi jog.

Húsz liberális humanista téveszme 7. rész

7. téveszme: Az emberi jogok függetlenek a kereszténységtől, sőt ütköznek vele

Ezzel szemben a valóság az, hogy az emberi jogok kizárólag a kereszténységből következnek, és ha ütköznek vele, az társadalmi katasztrófához vezet.

Nézzük meg, hol és hogyan születtek emberi jogi nyilatkozatok: 1. a francia felvilágosodás nyomán, részben a kereszténység ellenében; 2. az amerikai függetlenségi nyilatkozat formájában; 3. a II. világháború nyomán. Vajon ezek a hátterek függetlenek voltak a kereszténységtől? Ha igen, miért nem jöttek létre hasonló nyilatkozatok egyetlen más kultúrkörben sem? Miért pocsék az emberi jogi helyzet a nyugati kereszténységen kívül mindenhol?

Végezzünk el egy gondolatkísérletet: ha Izraelben ugrásszerűen javul az emberi jogok helyzete, és a javulást elérők közben hangosan kritizálják a judaizmust, akkor az izraeli emberi jogi helyzet független lesz a judaizmustól, sőt ütközik vele? Aligha, hiszen a jelenség mégis csak judaista háttérben következett be – mondanánk. És ha Törökországban zajlana le hasonló folyamat, akkor az emberi jogok függetlenek lennének az iszlámtól, sőt ütköznének vele? Nem, hiszen az ugrásszerű fejlődés iszlám háttérben valósult meg. Jó lenne, ha így lenne. Tapasztalataink szerint az emberi jogokkal kizárólag a nyugati keresztény civilizáción belül törődnek az állampolgárok, akik jogfejlesztés közben kritizálják a kereszténységet. Két alapvető értelmezés képzelhető el: az emberi jogok tényleg függetlenek a kereszténységtől, sőt ütköznek vele, és sajnos nem értjük, miért épp a nyugati keresztény civilizációra jellemzőek. Vagy az emberi jogok a kereszténységből következnek, és a valódi emberi jogok nem ütközhetnek a kereszténységgel – ez esetben értjük, miért épp a nyugati keresztény civilizációra jellemzőek, és azt is értjük, hogy ütközés esetén nem valódi emberi jogokról van szó.

Az emberi jogok csak vallási alapra, ezen belül is kizárólag a kereszténységre támaszkodhatnak. Ha egyik kommentelőm úgy döntene, hogy a nézeteim miatt lepuffant, és érvet keresnék ez ellen, mennyit számítana, hogy elvben jogom van az élethez? Semennyit. Ez olyan jog, mint a másodhegedűs fellépti díja: megesik, hogy „járni jár, de nem jut". Mire mennék azzal, hogy „a véleménynyilvánítási szabadságommal élek"? Semmire: ha az élethez fűződő jogom nem érvényesül, mitől érvényesülne egy ahhoz képest gyengébb jog? Nézzünk szembe azzal, hogy az emberi jogoknak nincs racionális alapjuk, sőt a racionális cselekvés épp az emberi jogok lábbal tiprása lenne. Szabad vagyok, azt csinálok, amit akarok. Azt ölök meg, akit akarok, és még igazságtalan sem vagyok: ő is szabadon megölhet engem – ha tud, és persze erősen azon leszek, hogy ne tudjon. Így gondolkodnak az erőszakos bűnözők, és mivel ez a gondolatmenet racionális, csak érzelmileg felháborító, a szakirodalom racionális őrületnek nevezi. Őrültség, de racionális. A racionális őrület csak azért nem uralkodik el a világon, mert útját állják az érzelmileg elkötelezett keresztények.

Miért pont a keresztények, és csak a keresztények?

Bármilyen meglepő, a judaizmus szerint a gójok élethez fűződő joga nem csak racionálisan, hanem vallásilag sem megalapozott. A judaista vallási törvények (halacha) szerint egy gój megölése általában helytelen, de nem bűntett.  Az „aki megöl egy embert, egy világot pusztít el" mondás csak a zsidó áldozatokra vonatkozik, gójokra nem, ők egy alacsonyabb kaszt. Mivel ebből balhé lesz, ha kitudódik, az elvet ritkán alkalmazzák ott, ahol kisebbségben vannak. Azonban aki odafigyel a palesztinok helyzetére, annak feltűnhet, hogy a nemzetközi emberi jogi kritika gyakorlatilag lepereg a judaistákról. Ennek a halacha az oka – a gójok azt mondanak, amit akarnak, a judaistáknak akkor is szentesítetten igazuk van, amikor a gójok szerint nincs.

Ismertebb ennél, hogy a muszlimok is hasonlóan gondolkodnak a gyaúrokkal való bánásmódról, és ahol többségben vannak, ott az elvet sűrűn alkalmazzák a gyakorlatban.

A távol-keleti kultúrákban a tisztelet és engedelmesség sokkal fontosabb az emberi jogoknál. Emberi jogokról beszélni ebben a megközelítésben nyugati huncutság. Ennek megfelelően alakul az emberi jogi helyzet: akárhány diplomata látogathat keletre, akárhányszor elmondhatja, hogy javítani kellene az emberi jogok tiszteletben tartásán, a válasz udvarias mosoly, utána minden megy tovább a megszokott módon.

Afrikában sem jobb a helyzet: a hagyományosan egymást gyilkolászó törzsek úgy értelmezik a „gonosz nyugati gyarmatosítók" emberi jogi szövegelését, mint jó pszichológus a diványon fekvő jómódú beteg lelki problémáját. Beszélje csak ki magát, fizesse meg az óradíjat, aztán ki-ki visszatérhet a maga hétköznapi életéhez. A csúnya fehér ember hazamegy a nyugati keresztény civilizációjába, a derék afrikai meg elindul kiirtani a szomszéd törzset.

Egyetlen kommunista országgal sem sikerült még elfogadtatni azt a nyugati elvárást, hogy az elvileg tökéletes demokráciában élőknek legyen joguk az élethez. A pártbizottság szerint nincs, például ha a rendszer ellen beszélnek, ha kritizálják az elvben zseniális vezetőt, vagy ha „szökni" akarnak az elvben csodálatos és szabad demokráciából. Az életükről ilyenkor az állambiztonsági szervek döntenek, és nem kérnek előzetes véleményt a jogvédőktől.

Tulajdonképpen nem elvi szükségszerűség, hogy pont a keresztények – és csak a keresztények – akadályozzák meg a racionális őrület világméretű uralmát. Gyakorlati tapasztalat, hogy minden más kultúra a gójok / gyaúrok / fehérek / tiszteletlenek / rendszerellenesek elnyomásával van elfoglalva, így az emberi jogok védelme más jelentkező híján a judaista Messiás követőire marad. Tiszteljük és becsüljük őket ezért.

A „sokadik generációs" emberi jogok és a kereszténység összefüggéseivel a következő rész foglalkozik.

Lelőtt orosz gép, kivel vannak a törökök – Európa válaszúthoz ért

Török harci gépek ma lelőttek egy orosz harci gépet török – vagy szíriai – légtérben. Újra itt a lehetőség átgondolni a nyugati stratégiát, és haladéktalanul leállítani az Iszlám Állam elleni támadásokat, mielőtt a konfliktus kezelhetetlenné válik.

Ha egy kicsi közelebbről megnézzük a térség helyzetét, világossá válik, hogy a török lépés várható volt. Törökország szunnita többségű, Szíriában pedig Asszad révén a siíták vannak hatalmon. Bár a siíták mindössze a muszlimok 10%-át teszik ki, harcosan elnyomják a többségben lévő szunnitákat ott, ahol tehetik, azaz Szíriában és Dél-Irakban. Iránban pedig a siíták a többség. Azzal, hogy az oroszok Asszad mellett avatkoztak be Szíriában, magukra haragították a szunnitákat. Ebből adódik a mai incidens. A török szunniták így tiltakoznak az övéik megtámadása ellen. Törökország régóta kettős játékot játszik: elvben harcol az Iszlám Állam ellen, a gyakorlatban viszont csak a kurdokat lövi, nehogy megerősödve új függetlenségi háborút indítsanak a területeik jelentős részét megszállva tartó törökök ellen. Ezzel a nyugatiak is tisztában vannak, csak úgy döntöttek, hogy a jelen helyzetben hasznosabb egy kétarcú szövetséges, mint egy nyílt ellenség. Oroszország most belerombolt a „tudom, hogy tudod, hogy tudom, de úgy teszünk, mint ha egyikünk sem tudná" játszmába – várhatóan súlyos következményekkel. A konfliktus kiszélesedhet, ha Törökország nyíltan kiszáll az ingatag koalícióból, és leplezetlenül szunnitaként kezd viselkedni.

Ne feledjük ugyanis, hogy a muszlimok 90%-át kitevő szunniták számára halálos sértés minden, az Iszlám Államra kilőtt rakéta. És elég sok nyugati rakétát lőttek már ki, elég sok polgári áldozattal, többek között gyerekekkel. A szunniták ezt nem felejtik el. 1,6-1,8 milliárd szunnita dühös és bosszúszomjas a nyugati beavatkozás miatt. Közülük több, mint 10 millió Európában él. Ennyi potenciális terroristát sikerült felhergelni a rövidlátó nyugati stratégiával. Ezt felmérve beláthatjuk, hogy a lehető legjobb lehetőség azonnali hatállyal leállítani az Iszlám Állam elleni légitámadásokat, és ebből a kényszerhelyzetből kihozni a legkevésbé rossz forgatókönyvet.

A nyugati rövidlátás lényege az a dogma, hogy az Iszlám Állam definíció szerint egy szűk szélsőséges csoport magánügye, és hogy ez a szűk szélsőséges csoport szétverhető és elpusztítható. Honnan tudjuk, hogy így van? Sehonnan, ez egy dogma. Ahogy az is, hogy az európai muszlimok nagy többsége definíció szerint nem támogatja az Iszlám Államot. Ezt honnan tudjuk? Sehonnan, ez is dogma. Ha megfigyeljük, a muszlimok jó papagájként, de minden meggyőződés nélkül hajtogatják, hogy az Iszlám Állam szélsőségeseinek semmi közük az iszlámhoz, viszont egy árva szót sem szólnak ellenük belső csatornákon. Az Iszlám Állam sikeresen toboroz az elvben békés muszlim családokban, és a magukat békésnek mondó iszlám közösségek a kisujjukat sem mozdítják, meg sem próbálják meggyőzni a szélsőségeseket a békés „igazi" iszlámról. Pedig ha van a Koránnak békés értelmezése, akkor az állítólag békés muszlimok lennének a legjobb helyzetben, hogy rálelkesítsék a szélsőségeseket. Meg sem kísérlik. Ami arra utal, hogy a törökökhöz hasonlóan kettős játékot játszanak, és erkölcsileg az Iszlám Állam mögött állnak. Nyilván nem minden európai szunnita van ezen az állásponton, csak a nagy többség. Minél több rakéta hullik az Iszlám Államra, annál nagyobb többség. A nekik otthont adó országok úgy okoskodnak, hogy bár sejtik az anomáliát, jobb úgy tenni, mint ha nem sejtenék, mert akkor később tör ki a nyílt konfliktus. Nem szeretnék több millió belső ellenséggel szemben találni magukat. Pedig ha tovább bombázzák az Iszlám Államot, akkor ez elkerülhetetlen, és a legdiplomatikusabb nyilatkozatok ellenére is hamarosan be fog következni. Ehhez a jóslathoz nem kell Nostradamusnak lennünk.

A megoldás kijönni a rövidlátásból: el kell ismerni az Iszlám Államot, és mindent meg kell tenni az élhetővé tételéért, békés határozottsággal bírálva a nyugati szemmel elfogadhatatlan jelenségeket. Az európai muszlimok számára ez világossá tenné, hogy a nyugat nem a kultúrájuk ellen van, hanem az emberi jogok mellett. Az Iszlám Állam a muszlimok szent ügye, bölcsebb lehetővé tenni a kibontakozását, mint hiábavalóan támadni, és ezáltal gerjeszteni 1,6-1,8 milliárd szunni muszlim terrorvágyát. Ésszerű nyugatiként be kellene látnunk, hogy az Iszlám Állam elleni harcban nem lehet győzni, mert nem egy szűk szélsőséges csoportot képvisel, hanem magát a szunni iszlámot. Közel kétmilliárd muszlimmal pedig ne keressük feleslegesen a konfliktust, nem lesz az jó senkinek. Hagyjuk inkább, hogy szembesüljenek a saját korlátaikkal. Törődjünk bele, hogy az emberi jogokat nem a mi ízlésünk, hanem a saját kultúrájuk szerint alakítják. Ha megszavazzuk nekik az önrendelkezést, elvárhatjuk, hogy a velük megfontoltan szimpatizáló európai muszlimok költözzenek oda, a nem költözők pedig ne szimpatizáljanak velük. Ha korrekt lehetőségeket adunk az Iszlám Államnak, növeljük annak esélyét, hogy korrekt válaszokat kapunk az európai muszlimoktól. Egy részük valószínűleg nyugaton szeretne maradni, és nyitott a nyugatosodásra.

Az Iszlám Államot elismerve és élhetővé téve elősegítjük a nyugatos beállítottságú muszlimok beilleszkedését, és véget vetünk az igazságtalanságok által kiváltott terrorizmusnak. Értelmesen gondolkodva nincs igazán más választásunk. A mostani helyzetre is érvényes Jézus, a judaista Messiás tanítása: az erőszakmentesség a békés jólét útja.

Húsz liberális humanista téveszme 6. rész

„Rousseau álmait Robespierre váltotta valóra a Legfőbb Lény kultuszának bevezetésével. Ahogyan Robespierre 1794 május 7-én a nemzeti Konventben tartott beszédében megfogalmazta, a Legfőbb Lény eszméje „szociális és köztársasági eszme". Ugyanezen a napon a következő dekrétumot terjesztette a Konvent elé:

„I. A francia nép elismeri a Legfőbb Lény létezését és a lélek halhatatlanságát.

II. Elismeri, hogy a Legfőbb Lény méltó tisztelete az emberi kötelességek gyakorlásával egyenlő."

A dekrétum a következő ünnepek megtartását írja elő a francia polgárok számára: A Legfelsőbb Lény és a Természet, az Emberi nem, a francia Nép, a Szabadság mártírjainak, a Köztársaság, a Világszabadság, a Haza szeretetének, a Zsarnokok és az Árulók gyűlöletének, a Dicsőség és halhatatlanság, a Hősiesség, az Önzetlenség, a Szeretet stb. ünnepeit (Elveim kifejtése, 468-9. o.)." 

Forrás: http://mmi.elte.hu/szabadbolcseszet/mmi.elte.hu/szabadbolcseszet/indexe9a0.html?option=com_tanelem&id_tanelem=196&tip=0

6. téveszme: a vallás mellékes és meghaladható

Ezzel szemben a valóság az, hogy a vallás erkölcsöt megalapozó szerepet tölt be, közösségek összetartását és jólétét biztosítja, és stresszhelyzetben mindenki ösztönösen visszanyúl a gyökereihez, többek között a valláshoz.

Békés jóléti időkben a különböző vallások követői remekül elbeszélgetnek egymással, megértik egymást, legalábbis a felszínen. A mélyebb rétegekről nem nyitnak meddő vitát. Őszintén úgy érezhetik, hogy sikerült meghaladniuk a vallásaikat, és megtalálni a közös nevezőt. Amint feszültség keletkezik a társadalomban, a különböző vallások követői felülvizsgálják az addigi munkafeltevéseiket a világról, és hirtelen úgy találják, hogy a vallásuk másféle válaszokat ad az előttük álló kihívásokra, mint addig gondolták. Korszerű nézetben ezek a válaszok messze nem tökéletesek, nehéz időkben mégis lehetővé tették a közösség fennmaradását, és megalapozták a hosszú távú sikerét. Ezért van, hogy a jólét látszólag eltávolít a vallástól, a jólét csökkenése viszont közelebb visz hozzá. A jólétcsökkenés társadalmi stresszt okoz, ami olyan hatással jár, mint a tejes teába csöppentett citromlé: tea és tej tökéletes harmóniában volt, remekül megértette egymást a citrom érkezéséig. Ekkor hirtelen rájönnek, hogy különálló minőségek, semmi közük egymáshoz, elkülönülnek, és visszahúzódnak a saját köreikbe.

A vallás érzelmi összetartást biztosít, megkönnyíti a közösség együttműködését, közös alapot és célt ad a nehézségek leküzdéséhez. Maguk a liberális humanisták is vallásként kezelik a világnézetüket: ha a munkafeltevéseik látszólag nem igazolódnak a valóságban, nem térnek át más vallásra, hanem annál erősebben hisznek a hitük végső diadalában. Minél kevesebb visszaigazolást találnak a földi tényekben, annál transzcendensebbé válnak, hogy hűségesen megőrizzék a szent liberális humanista hitet. Robespierre is ezzel próbálkozott rövid és sikertelen pályafutása során.

Hétköznapi példával: aki megveti a kávét, majd azon kapja magát, hogy a koffeinmentestől a cikórián át a tarka babig bármiből szívesen főz magának pótkávét, az nyugodtan visszatérhet az eredeti, rendes kávéhoz, mert nem sikerült meghaladnia. Úgy tűnik, minden ember igényt tart szent ügyekre, amelyeket vallásként kezel, akár tényleges vallásról van szó, akár valláspótlékról – különösen igaz ez a vallást elvben elutasítókra. Ha pedig így van, akkor a vallást nem lehet meghaladni.

Húsz liberális humanista téveszme 5. rész

5. téveszme: létezik kultúrák feletti kultúra, a liberális humanisták ennek az egyetemes kultúrának a tagjai

Ezzel szemben a valóság az, hogy csak egymást elég rosszul értő konkrét kultúrák léteznek, nincs őket összekötő egyetemes kultúra. A liberális humanisták e téren is becsapják magukat. Kultúrákat összekötő kultúrában hinni épp olyan átgondolatlan, mint feltételezni egy minden nyelvet összekötő nyelvet.

Jó lenne olyan nyelv, amely minden embert összeköt, amelyet a lelke mélyén minden ember beszél. Csak meg kellene szólítani a lélek belsejében lakó egyetemes nyelvet, és máris egy hullámhosszon lenne az egész emberiség. Beszélj bár oroszul, kínaiul, szingalézül vagy jorubául, az egyetemes nyelvünk közös, megértjük egymást. Csakhogy ilyen közös nyelv nem létezik. A kommunikáció legalsó szintjén mutogatunk, tudományos szinten pedig leírjuk a nyelvtani szerkezetet. Mutogatással érthetővé tehetjük az alapszükségleteinket, ám kifinomultabb mondandót  bajosan tudunk így közölni.

Próbáljuk meg elmutogatni, hogy „Az időjárás 2008-ban nem igazán kedvezett a szőlősgazdáknak a Tokaji Borvidéken. A szőlő érésének idején, augusztus-szeptember hónapokban 3-4 hetes esős idő volt, nagyon alacsony éjszakai hőmérsékletekkel.” Vagy: „A baloldali féltengely gumiharang kirepedt, és ha nem cseréljük ki, pár ezer kilométeren belül tönkremegy a féltengely, ami utángyártott változatban darabonként legalább ötvenezerbe kerül, és gyári ajánlás szerint párosával kell cserélni.” Vagy: „Magától értetődőnek tartjuk azokat az igazságokat, hogy minden ember egyenlőként teremtetett, az embert teremtője olyan elidegeníthetetlen Jogokkal ruházta fel, amelyekről le nem mondhat, s ezek közé a jogok közé tartozik a jog az Élethez és a Szabadsághoz, valamint a jog a Boldogságra való törekvésre.” Remek Activity játék alakulna ki, ha ezeket a gondolatokat legalább részben elmutogatnánk. Ehhez már jelnyelv kellene, ami újra egy konkrét nyelv, sőt nem is egy, mivel számos nyelvfüggő változata alakult ki.

Ha esetleg az eszperantót vélnénk „egységes” nyelvnek, nem árt tudatosítani, hogy az eszperantó nagyrészt a spanyol nyelvre épül, és mivel senkinek sem anyanyelve, nincs mögötte az a gyermekkorból hozott érzelmi töltet, amely egy nyelvet széppé és vonzóvá tehet. Az eszperantó nem nyelvek feletti nyelv, hanem egy konkrét mesterséges nyelv, és nagyjából kihalt, mert a gyakorlatban nem tudta lelkesíteni az emberiséget. Amennyiben valakinek sikerülne egy konkrét kultúra elemeinek bázisán mesterséges kultúrát létrehoznia, várhatóan az is az eszperantó sorsára jutna. Minden sikeres kultúra mögött lelkes és elkötelezett felhasználók állnak, ők teszik vonzóvá a kultúrájukat.

Mi lenne, ha közös nyelvként a nyelvtant használnánk? Kiderül az alábbi párbeszédből.

  - Hiányos megszólításként használt tárgyragos főnév, elváló igekötő + tárgyasan ragozott feltételes képességhatározó szó + főnévi igenév, helyhatározó + létige + határozott névelő + tulajdonnév értelemben használt köznév?

  - Feltételes névmás + helyhatározó névmás + határozott névelő + számnév + köznév, számnév + határozói ragos főnév + létige + határozott névelő + tulajdonnév + irányhatározó szó. Határozott névmás + tulajdonnév + felszólító módú ige + elváló igekötő.

  - Egyes szám első személyű ige + módhatározó.

  A nyelvtani leírásból nem rekonstruálható a konkrét közlés, ráadásul a nyelvtan nem is független az aktuális nyelvtől. Például, nem minden nyelvben azonos a szórend, nincs mindenhol névelő, tárgyas ragozás, illetve elváló igekötő. Az iménti nyelvtani leírás a magyar nyelvre, azon belül is az alábbi párbeszédre vonatkozik.

  - Elnézést, meg tudná mondani, merre van a Parlament?

  - Ha itt felszáll a 2-es metróra, két megállónyira van a Déli pályaudvar felé. A Kossuth térnél szálljon le.

  - Köszönöm szépen.

  Ennyiből talán belátható, hogy nincs a nyelveket összekötő, minden ember számára közös nyelv. Mi a helyzet a kultúrával?

Próbáljunk elképzelni egy kultúrákat összekötő kultúrát: hogyan lehetne praktikusan összekombinálni egymással a muszlimok pénteki pihenőnapját, a judaisták szombatját és a keresztények vasárnapját? Sehogy. Hogyan tudnánk meghatározni a mindannyiunk számára közös dátumot, amikor muszlim naptár szerint idén 1437-et írunk, a judaista naptár szerint 5776-ot, a keresztény naptár szerint meg 2015-öt? Sehogy.

Akkor milyen kultúra tagjai a liberális humanisták? Ki-ki a születése szerinti kultúra tagja, csak úgy tesz, mint ha ki tudna lépni belőle, miközben nem tud. Öncsalás ez a javából: mintha az anyanyelvünk ragozását elhagyva úgy vélnénk, hogy egyetemes nyelven beszélünk. - Elnézés, tud mond hol Parlament? Ön ért mit én mond? Beszél egyetemes nyelv? Nem túl átgondolt elképzelés.

Mennyit érdemes feladnunk a kultúránkból ahhoz, hogy nyitottak legyünk az emberiség összes kultúrájára? Semennyit. Ahogy az anyanyelvünk egyetlen sajátosságát sem kell feladnunk ahhoz, hogy megtanuljunk akárhány idegen nyelvet. Nem kell elfelejtenünk magyarul, hogy megtanuljunk franciául, németül vagy angolul. Ugyanez érvényes a kultúrára. Jól járnánk például, ha lemondanánk a vasárnapról mint a kultúránk szent napjáról? Nem, mert a többi kultúra nem mond le a kedvünkért a pénteki és a szombati szent napról. Okosan tennénk, ha lemondanánk a karácsony és a húsvét szentségi megünnepléséről? Nem, mert a többi kultúra nem mond le ránk tekintettel a ramadán és az íd al-adhá, a hanuka és a pészach szentségi megünnepléséről.

Az ésszerű megoldás: ki-ki vállalja büszkén, lelkesen és elkötelezetten a születése szerinti kultúrát, igyekezzen azt minél vonzóbbá, minél sikeresebbé tenni. Vagy ha ezzel gondja van, válasszon egy másikat, és vállalja azt büszkén, lelkesen, elkötelezetten. Másként nem egyetemes kultúrájú, hanem kulturálisan hontalan lesz, ami felvilágosulatlan és frusztráló állapot.

Húsz liberális humanista téveszme 4. rész

Miért legyek én tisztességes? Kiterítenek úgyis!

Miért ne legyek tisztességes? Kiterítenek úgyis.

                                József Attila: Két hexameter

4. téveszme: a nyugati civilizációt egyben tartó erkölcs kereszténység nélkül is megtartó erkölcs marad

Ezzel szemben a valóság az, hogy a keresztény hitrendszer racionálisan működőképessé, míg a racionálist hangsúlyozó világlátás irracionálisan működésképtelenné teszi az erkölcsöt a társadalom számára. Ezt Kant, az államháztartási deficit és a közlegelők alapján láthatjuk be.

Immanuel Kant levezette, hogy aki a túlvilági jutalomért erkölcsös, az racionálisan cselekszik, aki pedig „csak úgy" erkölcsös, az irracionálisan viselkedik. Ez persze nem akadálya egy-egy kósza liberális humanista erkölcsösségének, de igenis akadálya a statisztikailag reprezentatív tömegek erkölcsösségének. Amennyiben úgy vélnénk, hogy a tömegek hosszú távon „csak úgy" erkölcsösek maradnak, akkor azt feltételeznénk, hogy hosszú távon irracionálisan viselkednek, miközben hasznosabb, könnyebb és egyszerűbb lenne racionálisan erkölcstelenné válniuk. Az emberiség eddigi gyakorlata szerint hosszú távon mindig az ésszerűség kerekedik felül. Vagyis a tömegek hosszú távon nem maradnak „csak úgy" erkölcsösek, ha az erkölcstelenné válás mint ésszerű opció elérhető számukra. Kant nagy felismerése, hogy a világnézet és az erkölcs ésszerűsége fordítottan arányos egymással, nem lehet egyszerre mindkettő a lehető legracionálisabb.

Hasonló dilemmában van az államháztartás: vagy fegyelmezetten kezeljük a deficitet, és alacsony a növekedés, vagy kissé elengedjük a deficitet, és magasabb lesz a növekedés. Nincs olyan stabil egyensúlyi állapot, amelyben sem a deficit, sem a növekedés szintje ne lenne kritizálható. Vagy az egyik irányba kötünk kompromisszumot, vagy a másik irányba. Ha a tökéletességet keressük, sosem fogjuk megtalálni. A világnézetünk és az erkölcsös magatartásunk kölcsönhatása dinamikus: vagy racionálisan pőrébbé tesszük a világnézetünket, és kevésbé racionális lesz számunkra az erkölcsös magatartás, vagy engedünk egy kicsit a világnézet racionalitása terén, ezáltal racionálisabbá válik az erkölcsös viselkedés. Ha a tökéletes egyensúlyt keressük, nem fogjuk megtalálni. Egyik alapvető emberi törekvésünk az ideális énkép megőrzése, ami elvi tökéletességet feltételez. Mivel nem tudjuk elérni az elvi tökéletességet, szakszóval folyamatos kognitív deficitben, neurotikus feszültségben élünk.

Vagyis élnénk, ha nem törekednénk egyben energiaminimumra is. Az energiaminimum praktikusan abban a formában valósulhat meg, hogy a világnézetünk legyen trendi, azt kell a legkevésbé indokolni. Így nem tűnik fel a benne rejlő esetleges racionális kihívás - csökkentjük a neurotikus feszültséget. Az erkölcsös magatartásunk pedig legyen átlagos, azt kell a legkevésbé magyarázni. Végül is, nem angyalból vagyunk, hanem emberből - ezzel szintén csökkentjük a neurotikus feszültséget. Az energiaminimum értelemszerűen nem ad tökéletes megoldást, de mint láttuk, tökéletes megoldás magasabb energiafelhasználással sem érhető el.

Néhány egyén számára nem különösebb gond, hogy miközben igyekszik egyre racionálisabbá tenni a világnézetét, egyre kevésbé indokoltan erkölcsös. Az energiaminimumra törekvés segít kezelni a kognitív disszonanciát. Viszont az egyéni trend tömegessé válva lezülleszti az erkölcsi színvonalat, csökkenti a jólétet, és hamarosan katasztrófához vezet.

József Attilát egy perc alatt helyre tehetjük: ha komolyan vesszük, hogy racionális döntést hozva arra jutott, a kiterítéssel vége mindennek, és nincs túlvilági jutalom, akkor racionális döntéssel csak arra juthat, hogy nem lesz tisztességes, így maximális hasznot szerez a kiterítésig. Vagy komolyan vesszük, hogy a tisztesség mellet döntött, hallgatólagosan elismerve, hogy irracionális, és a kiterítést nem tartja a dolgok tényleges végének. Filozófiai felülvizsgálatot követően így írhatnánk át a verset: Miért legyek én tisztességes? Kiterítenek úgyis! | Miért ne legyek tisztességes? Kiterítés után megérheti úgyis. Sajnos tönkrement a hexameter. A jó vers többnyire nem jó filozófia, és fordítva.

Második megközelítésben, mi lenne, ha az erkölcs fogalmát leszűkítenénk arra cselekvési területre, amely természetfeletti hit nélkül racionális, vagyis azokra az esetekre, amikor már a földön megéri erkölcsösnek lenni? Ezzel elvben világnézettől függetlenül racionálissá tehetnénk az erkölcsös magatartást, és nem kellene választanunk, hogy melyik szempont szerint legyünk racionálisabbak. Filozófiailag / ismeretelméletileg ez a tényleges helyzet, csak nem segít rajtunk eleget: Kant categoricus imperativus érvelései alapján belátható, hogy aki hazudik, az kellően hosszú távon és kellően széles értelemben gondolkodva saját magának rontja el a világot, igazat mondva pedig saját magának javítja azt, vagyis erkölcsösen viselkedni kanti időtávban és értelemben már a földön is racionális. Jót teszünk az emberiségnek, és áttételesen jó lesz az nekünk - mondja Kant. Csakhogy döntő többségünk nem az emberiségnek jót téve szeretne áttételesen jól járni, hanem fordítva gondolkodik: szeretné besöpörni az egyéni hasznot, remélve, hogy az áttételesen majd jó lesz az emberiségnek - vagy ha nem, akkor így jártak, c'est la vie! A gyakorlatban mintha nem tudnánk azonosulni a kanti fesztávú érvelésekkel.

Ám ha alkalmasak lennénk rá, az erkölcsösség racionális megalapozása akkor sem működne, mégpedig a közlegelők racionálisan elkerülhetetlen tragédiája miatt. Érdemes figyelmesen végigolvasni és végiggondolni az eset leírását. Az erkölcsös viselkedés közérdekből szükséges, miközben nem következik könnyen belátható módon az egyének racionális érdekeiből, sőt az egyéni érdekekből racionálisan épp a közérdek tragédiája következik. Egyetlen társadalom sem maradhat fenn a közlegelői nélkül. A közérdeknek csak érzelmi elkötelezettségből lehet megfelelni. Az érzelmi elköteleződés egyének feletti szempontot igényel, ami elvben lehetne a filozófia is. Ám gyakorlati tapasztalat szerint a filozófia nem vált ki érzelmi elköteleződést, míg a vallásos hit igen. Minden vallásos hit alkalmas egy közösség bizonyos fokú összetartására, de az elvárásaink szerinti toleráns nyugati jóléti demokrácia egyben tartására csak az a vallás alkalmas, amelynek bázisán kialakult. A kereszténység erkölcsi nézetben: a közlegelőink működéséhez szükséges érzelmi plusz.

Ha belegondolunk, a gyermekvállalási hajlandóság is a közlegelő logikai sémáját követi: hiába vannak kanti érveink, az egyénnek lehetetlen elmagyarázni, hogy miért lenne jó neki, ha 2,1 gyermeket vállalna. Az egyéni gyermekvállalás hiányából pedig nyilvánvaló társadalmi probléma adódik, amellyel az egyén felett álló viszonyítási pont - a keresztény erkölcs érzelmi elfogadása - nélkül nem tudunk mit kezdeni.

Többek között ezért van szükség Jézus, a judaista Messiás tanítására a nyugati civilizáció fennmaradásához. Ezért nélkülözhetetlen a toleráns szabadelvű jóléti demokrácia világméretű elterjesztéséhez a kereszténység.

Húsz liberális humanista téveszme 3. rész

3. téveszme: a nyugati civilizációt fejlesztő meritokrata szemlélet független a kereszténységtől

Ezzel szemben a valóság az, hogy a meritokráciára Jézus tanította meg a követőit. A meritokrácia (az érdemesek uralma) arról szól, hogy a megfelelő készségekkel rendelkezők vezetik a társadalmat, de nem zsarnokoskodnak felette, hanem szerényen szolgálják. A meritokrácia nem helyzetleírás, hanem egy közéleti ideál. Aspirációs, azaz törekvés jellegű érték, amelynek haszna nem a célba érésben, hanem a cél felé haladásban van.

Ez a meritokrata törekvés húzza-hajtja-fejleszti folyamatosan a keresztény társadalmakat, e nélkül nem beszélhetnénk társadalmi haladásról, ahogy a többi kultúrában nem is beszélnek. Az iszlám társadalmak attól változnak, hogy új zsarnok jön új rögeszmékkel. A kínai társadalom császári (pártfőtitkári) utasításra változik. A hindu társadalom meg gyakorlatilag nem változik: meglehetősen mindegy, ki a vezető, milyen rendeleteket hoz, a nép éli a maga évezredes hinduista életét. A nyugati keresztény társadalmak ezzel szemben állandó pezsgésben vannak, alulról jövő (grassroots) egyéni kezdeményezések tömege fejleszti, reformálja őket. Ezt annyira természetesnek veszik, hogy elfelejtették értékként látni.

Az utóbbi évszázadok során „haladásra" általában a nyugati nem keresztények hivatkoztak, így a szó megkopott, elcsépelt lett, lassan „a szakadék felé haladás" értelmet vett fel. A keresztények eddigi felelőssége, hogy ha tettben nem is, érzelmileg eltávolodtak a haladás fogalmától, és jövőbeni feladatuk, hogy Jézus tanítása szerint újra a haladás élére álljanak, visszaadva a szónak az eredeti értelmét. Haladás = közeledés a judaista Messiás szerinti meritokrácia felé.

A messiáskövetők maguk is elhitték az idők folyamán, hogy haladás = eltávolodás a kereszténységtől. Ennek eredménye, hogy a nyugati országokat egy szűk nem keresztény elit irányítja, és hiába vannak szám szerint többségben a keresztények, minimális befolyásuk van a döntésekre. Sok jó szándékú keresztény úgy hiszi, minél inkább támadja a saját világbajnok alapkultúráját, annál jobbat tesz az emberiségnek. Ez a szerzett vakság sokat árt a világnak, ám mivel nem liberális humanista, hanem keresztény téveszme, szigorúan véve nem tárgya a sorozatomnak.

A haladásra való nyitottság keresztény érték volt és maradt: akárki elkiálthatja magát nyugaton, hogy igazságtalanságot lát, és máris tömegek lelkesednek keresztény indíttatásból az igazságtalanság megszüntetéséért. Más társadalmakban az igazságtalanság a mindennapok része, a fásult gyakorlat szerves kelléke, és akinek hangosan nem tetszik, azt előbb-utóbb agyonverik. Nem így nyugaton! Nálunk gyors a fejlődés, nyitottak a tömegek a változásra, legalábbis a többi kultúrához képest. Jézus, a judaista Messiás tanítása épp az általa kiváltott meritokrata sürgölődésnek köszönhetően alkalmas a világ vezetésére. A nyugati kereszténységben rekord sebességű és intenzitású a Kutatás + Fejlesztés + Innováció. Meritokrata érdemei alapján a kereszténység már rég globális értékrend lehetne.

A meritokráciának azonban fontos kelléke a belátóképesség. Hiába a vezetésre alkalmas ember, ha a tömeg nem olyat akar. Mit sem ér a karizmatikus jólétnövelő vezető, ha a választók másra szavaznak. A nem keresztény kultúrák egészen másképp látják a vezetésre alkalmas ember képességeit: legyen erős kezű, erőszakos tekintélyfigura, tartson rendet a lázongók között. Ne hallgassa meg a kisembert, hanem verje fejbe, hogy fogja be a száját. Legyen a legkegyetlenebb keresztapa sok-sok kegyetlen keresztapa között, különben kitör a káosz. (Épp ez történt Közel-Keleten, az arab tavasz nyomán.) A nem keresztény társadalmak ezzel eltorlaszolják a haladásuk és a jólétük útját. Míg a nyugati keresztény civilizációban az az elvárás, hogy az alkalmas vezető hallgassa meg a kisembert, juttassa rács mögé a nagy és kis keresztapákat, és legyen nyitott minden igazságtalanság felszámolására, szolgálja szerényen a Messiás által tanított meritokrácia felé haladást, majd ha erre alkalmasabb vezetőjelölt érkezik, sértődés nélkül adja át neki a stafétát.

Tudatosítsuk a kereszténység egyedülálló érdemeit a társadalmi igazságosságra törekvés terén, lássuk be, hogy a világméretű haladás hajtóerejeként tiszteletet érdemel.

Húsz liberális humanista téveszme 2. rész

Az iszlám terrorizmust az elkövetők az Iszlám Állam elleni légicsapásokkal indokolják, a légicsapások elkövetői pedig az iszlám terrorizmusra hivatkoznak. A liberális humanisták elhiszik, hogy az iszlám terrorizmus marginális jelenség, és légicsapásokkal megszüntethető, a muszlim terroristák pedig a terrorcselekményekkel vélik eltántorítani a légicsapások elkövetőit. Míg az eszetlen erőszak ördögi körét latolgatjuk, következzék a

2. téveszme: a nyugati civilizációt fenntartó demokratikus szemlélet független a kereszténységtől

Ezzel szemben a valóság az, hogy a kereszténységen kívül nincs mai értelemben vett demokratikus szemlélet. Ne feledjük, hogy a híres athéni demokrácia rabszolgatartó volt, és a „csőcselék" felelőtlen szavazási gyakorlata miatt viszonylag hamar összeomlott, míg a nyugati demokráciák több száz éve élnek és virulnak, a jelek szerint elég erős önjavító funkcióval rendelkeznek a történelem viharainak átvészeléséhez. Ha a nyugati civilizáció egyszer összeomlik, annak oka valószínűleg nem demokráciahiány, hanem jóléti és/vagy katonai katasztrófa lesz.

A demokratikus szemlélet alapja Jézus, a judaista Messiás tanítása: szeresd embertársadat, mint önmagadat; mérj másnak olyan mércével, amilyennel szeretnéd, hogy neked mérjenek.

Játsszunk el a gondolattal, hogy mi lenne, ha a demokratikus szemlélet a kereszténységen kívül is létezne. Nagyon jó lenne, és nagyon mást eredményezne, mint a mai helyzet: egy judaistának például kifejezetten tilos magával azonos módon kezelnie a gójokat, ha ezt tenné, elmebeteg árulónak tűnne a közössége szemében; a kommunizmus a demokrácia Csomolungmáját ígérte a követőinek, aztán valahogy tömeggyilkosság lett belőle; a távol-keleti kultúrák alapja a tekintély és az engedelmesség, nem pedig a demokratikus szemlélet; egy muszlim számára minden gyaúr törvényen kívüli, szabad préda; az indiai kasztrendszer pedig a demokrácia antitézise. Az említett kultúrák nem pillanatnyi tudatzavarként antidemokratikusak, hanem megfontoltan, eltökélten és kitartóan azok.

A nyugati kereszténység országain kívül nincs demokratikusnak mondható állam az egész földkerekségen. Amiből az következik, hogy egy nyugati ember a „liberális demokráciát" terjesztve tévkoncepciót népszerűsít, maga sem tudja, mit követ el az emberiség ellen. Aktuálisan: az iszlám világtól liberális demokráciát várni a nonszensz és a dőreség kombinációja, a Próféta tanításának és az iszlám szent értékeinek meggyalázása. Demokráciát csak a nyugati keresztény alappal együtt lehet terjeszteni, az alap nélküli demokrácia elvárása olyan, mint ha előírnánk kb. 5,5 milliárd embernek, hogy lovagoljon fejmagasságban ülve - de ló nélkül. A liberális humanisták észre sem veszik, milyen lehetetlen mutatványra akarják gonoszul rákényszeríteni embertársaikat.

Ez a magyarázata annak, hogy a liberális demokráciát amúgy is a kultúrájukkal ellentétesnek tartó emberek dühödten tiltakoznak a manipulatívnak érzett nyugati kényszerítés ellen, és a maguk szempontjából igazuk van. A liberális demokrácia tényleg, igazán, valóban és csakugyan ellenkezik minden nem keresztény kultúrával. Ez nem tévedés, hanem a kultúrák tagjainak megfontolt, évszázadok során kiérlelt, és a nagy többség által kitartóan támogatott álláspontja. Ahányszor csak demokratikusan szavazhatnak, mindig az lesz az eredmény, hogy köszönik, nem kérnek a liberális demokráciából, inkább megtartják a saját vallásukat, kultúrájukat, szokásaikat és értékrendjüket.

Francis Fukuyama amerikai politológus szerint a történelem vége úgy következik be, hogy a liberális demokrácia uralkodóvá válik az egész világon. Lehet, hogy így lesz, de nem Fukuyama egyszerű modellje szerint, mert a demokrácia nyugati szemmel megfelelő változata csak a nyugati kereszténység uralkodóvá válása után valósulhat meg világméretekben. Ez pedig olyan önkéntes belátást feltételez a többi kultúra részéről, amelynek ma még nem tapasztalhatók a jelei. Ne feledjük, hogy erőszakkal nem lehet szemléletváltást elérni, a külső beavatkozás csak megszilárdítja az ellenállók identitását, bebetonozza őket a kialakult gyakorlatukba. Nyugati demokráciát vagy nyíltan vállalt nyugati keresztény alappal együtt lehet terjeszteni, erőszakmentesen, vagy jobb békén hagyni vele az emberiséget, mert másként csak rossz vége lehet a kísérletnek.

Húsz liberális humanista téveszme 1. rész

Az utóbbi néhány évszázad során fokozatosan a liberális humanisták kezébe kerültek a legpusztítóbb fegyverek és a legfontosabb döntések. Ez nekik jó, mindenki másnak rossz. A liberális humanisták ugyanis súlyosan téveszmések, veszélyeztetik a világ állapotát. A sorozatommal szeretném eloszlatni a téveszméket, ezáltal javítani a világot. Ha sikerül a liberális humanistákat ráébreszteni, mennyit ártanak, hamarosan nem csak a terror elleni háború érhet véget, hanem a terror mint jelenség is.

1. téveszme: a nyugati civilizáció vívmányainak forrása nem is a kereszténység

Ezzel szemben a valóság az, hogy mindaz, amit sikerült elérni a nyugati civilizációban, keresztény alapokra támaszkodik. Konkrétan Jézus, a judaista Messiás tanítására. Nélküle a nyugati civilizáció nem létezne, és nem is maradhat fenn.

A következő példa segít mérlegelni ezt a komoly kijelentést. Képzeljük el, hogy rendszeresen kölcsönkérjük a szüleink autóját, és ők jó szülőként jó szívvel kölcsön is adják. Ebből levonunk magunknak egy sor tanulságot.

1. Az autót nem készítik, hanem a garázsban terem.

2. Az autóért nem kell keményen megdolgozni és sokat fizetni, mert az autó mindenki számára adottság, tulajdonképpen alapjogként jár.

3. Az autót nem kell használat után lemosni vagy kitakarítani, mert az autó két használat között lemosódik és kitakarítódik.

4. Az autót nem kell tankolni, magától megtankolódik.

5. Az autó vagy nem igényel semmiféle karbantartást, vagy amit esetleg mégis, az elhanyagolható munkával és költséggel jár.

6. Az autó fenntarthatóságával nem kell törődni, mert néhány éven belül - csiribú, csiribá! - magától megújul.

7. Ha az autó szépen csillog, gyorsan megy, tetszik a barátainknak, az értelemszerűen a mi érdemünk. Ha bármi gond adódik vele, arról meg értelemszerűen a szüleink tehetnek, a mi felelősségünk fel sem merül.

A magunk szempontjából igazunk is van, szélesebb keretben azonban mintha figyelmen kívül hagynánk néhány fontos tényezőt. Érdemes rálátást szereznünk a szélesebb keretre.

A nyugati civilizációt kemény munkával fel kellett építeni, kemény munkával fenn kell tartani. Ha nem vigyázunk rá felelősen, akár össze is omolhat, és ez nem a szüleink hibája lesz. A civilizációnk alapja a judaista Messiás tanításából következő erkölcsi tartás, meritokrata ideál és konstruktív demokratikus szemlélet. A következő részekben ezeket vesszük sorra.

Tégy a vakhit áldozataiért

Rég nem volt annyi buta agymosott ember nyugaton, mint ma. Talán soha sem volt ennyi. Nem csak abszolút számokban, hanem százalékosan sem.

Az előző korok ma talán butának tűnő nyugati embere ugyanis viszonylag tájékozott volt: azért volt babonás, mert az volt a tudomány csúcsa, abban a korban MINDENKI babonás volt, legalábbis a mai tudásunk felől visszatekintve. Azért üldözte a boszorkányokat, mert a boszorkányüldözéshez tartozott egy bonyolult és kifinomult valóságmodell, amelyre büszkék voltak a kor legjobb boszorkánykutató szakemberei. Azért vélte, hogy a nap kering a föld körül, mert tudósok hada bizonyította ezt plauzibilis számításokkal, az ellenkezőjére pedig egyáltalán nem léteztek számítások. Bármilyen meglepő, a régi korok embere nyitottabb volt az akkori legjobb ismeretekre, és többnyire azokkal összhangban vélte, amit vélt.

A mai kor buta, agymosott nyugati embere viszont úgy buta, hogy ott az orra előtt az elérhető legjobb információ, de ő büszkén elutasítja - mert annyira modern, tájékozott, felvilágosult, hogy nincs szüksége az elérhető legjobb információkra. Ez az öntudatos stupiditás - nevezzük nevén: liberális humanista vakhit - rontja ma a világ állapotát.

A vakhitű liberális humanista nem nyitott a lélektan, a szociológia, a közgazdaságtan, a filozófia, az ismeretelmélet eredményeire, mert azok megrendítik a hitének alapjait. Mindaz, amit a liberális humanista hisz az emberről, a társadalomról, a világról, az utóbbi időben megcáfolt téveszmékre épül, és kellemetlen lenne ezzel szembenézni. Mégis szükséges, mert az obskurus liberális humanista nem csak büszkén tudatlan, hanem erőszakos és kártékony is.

A liberális humanista vakhit tömegesen szedi az áldozatait, jelenleg legalább százmillió ember menekül világszerte csak azért, mert a nyugati liberális humanista idióták elzárkóznak az elérhető legjobb tudás elől. Mentsd meg a liberális humanista vakhit áldozatait: oszd meg a stupid liberális humanistákkal a tudomány legfrissebb eredményeit, és közben fogd le a rakétakilövő gombokon matató kezüket!

Vigyázat, erőszakos hittérítők!

Kétféle veszélyes fajtájuk borítja vérbe és erőszakba a bolygónkat: 1. a muszlim harcos; 2. a liberális áldemokrata. Állítsuk meg az erőszakos ámokfutó hittérítőket.

Az iszlám hittérítő semmitől sem riad vissza, hogy kivívja a világméretű iszlám kalifátust, ahol az írástudatlan nők fejére zsákot lehet húzni, az iskolába kívánkozó lány megölik, gondolkodni istenkáromlás, és halállal büntetendő. A muszlim harcos úgy véli, ez tetszik Istennek, és hogy az emberrel mi történik, az mellékes. Mohamed nem mondta, hogy a tanítása jó lesz bárkinek - a muszlim harcosokon kívül.

A liberális áldemokrata semmitől sem riad vissza, hogy kivívja a világméretű liberális kalifátust, ahol a problémákat nevükön nevezni, rájuk ésszerű megoldásokat keresni inkorrekt, a liberális áldemokratáktól eltérően gondolkodni pedig kirekesztendő szélsőség. A liberális áldemokrata úgy véli, a dogma szentesíti az erőszakot, és hogy mit gondol erről a társadalom 50,1%-a, az mellékes. A liberális dogmában nem szerepel, hogy jó lesz bárkinek - az önjelölt szellemi arisztokrácián kívül.

A két vakhit az Iszlám Állam térségében csapott össze, eszetlen konfliktusuk százmillió embert kényszerít menekülésre. Tudod, mi a különbség a muszlim hittérítő és a liberális áldemokrata hittérítő között? Az egyik magasztos céljai érdekében helyénvalónak tartja felrobbantani a másként gondolkodókat, míg a másik... magasztos céljai érdekében helyénvalónak tartja felrobbantani a másként gondolkodókat.

Mindkét radikalizmus agresszíven terjeszkedik, el akarja nyelni a világot. Ez nem önmagában probléma, hiszen a fennhéjázó-furfangos judaizmus és az embertársakat szerető kereszténység is világuralomra tör. Az agresszív terjeszkedés attól probléma, hogy a hittérítőket nem érdekli sem az emberek jóléte, sem a tényleges akarata. A zemberek nem akarnak sem felvilágosulatlan iszlámot, sem liberális vakhitet. Egyszerűen békés jólétet, kiteljesedett életet akarnak egy olyan világban, ahol számít a többség akarata.

Ha valódi toleráns jóléti demokráciát akarsz, ismerd meg a judaista Messiás tanítását és annak nyugati stílusú megvalósítását.

Kik a gyilkosok?

Felháborít, amikor azt hallom, hogy a kereszténység nevében ölni szoktak. Mert nem szoktak, nem szoknak. Ha körülnézünk, feltűnhet, hogy más ideológiák nevében gyilkolásznak világszerte.

Korunk gyilkosai Mohamed és a liberális humanizmus nevében ontják a vért.

A muszlimok kezdettől az erőszak oldalán állnak: Mohamed azt tanítja, hogy a világkalifátus felé vezető úton az erőszak legitim módszer, egyes esetekben kifejezetten kívánatos és üdvözítő. Az iszlám erőszak nem elhajlás, hanem a tanítás lényegi összetevője. Nem kétlem, hogy vannak másként gondolkodó muszlimok, ahogy bizonyára másként gondolkodó fasiszták is voltak és vannak. Csak tehetetlennek bizonyulnak a saját erőszakosaikkal szemben, és nincs is mire hivatkozniuk, mert maga a tan erőszakos.

A másik oldalon, a vérengző muszlimokkal szemben pedig a liberális humanista gyilkosok állnak. A maguk módján ők is világkalifátust akarnak: a liberális humanista hegemónia világkalifátusát, egy önjelölt szellemi arisztokrácia vezetésével. Erről nem tervezik megszavaztatni a népet, mert egyre világosabb, hogy a zemberek nem fogadják el a liberális „humanista" hegemóniát, illetve az önjelölt szellemi arisztokraták uralmát. Ettől függetlenül, a szellemi arisztokrácia ledugja magát a zemberek torkán. Akinek nem kell liberális humanista hegemónia, az meggyőző érvek helyett szellemi (polkorrekt) karantént és/vagy rakétát kap. A liberális humanista gyilkolás nem következik a szép emberségre hivatkozó tanból, ezért leállítható. Állítsuk le. Ha nem tesszük, velük együtt mi is belekeveredünk a gyalázatba, és amilyen gátlástalanul manipulálnak, a végén ránk fogják, hogy mi voltunk, mi keresztények. Akik a közelben sem jártunk, hacsak nem a vérengző muszlimok áldozataiként.

A világ nem lesz attól szebb, hogy szétlőjük a liberális humanizmusból nem kérő régiókat. Ne feledjük, hogy Szaddam alatt csúnya hely volt Irak, de SOKKAL szebb és boldogabb volt, mint ma. Ami most megy a részekre szakadt Irakban, az jórészt a liberális humanisták műve, szégyelljék magukat! Elég a liberális humanista gyilkolásból.

Bizony jó lenne világszerte biztosítani az alapvető emberi jogokat, csakhogy ezek kizárólag a kereszténységből következnek, annak is csak a toleráns nyugati változatából. Az emberi jogok érvényének határa pontosan egybeesik a nyugati kereszténység határaival. A liberális „humanizmusból" nem következnek az emberi jogok, mert ha következnének, akkor a liberális humanisták önként belátnák, hogy azonnal abba kell hagyniuk az emberi jogok megsértését.

A világkalifátust óhajtó muszlimok dühödten üvöltik, hogy nekik nem liberális humanista hegemónia kell, hanem írástudatlan nők pár lépéssel a férj mögött, levágott kezek, elmetszett torkok, istenkáromlásért agyonvert polgárok, megkínzott rabok, bebörtönzött ellenzék, éjjel elhurcolt, megfélemlített emberek. Ha mélyen magukba néznek, ez az eszményképük az ideális világról. Ezt akarják, és készek érte a bolygó minden táján felrobbantani magukat. Amíg le nem állítjuk a liberális humanista gyilkosokat, még alkalmas ürügyük is van rá.

Mikor mondjuk ki végre, hogy elég? Az erőszakos antidemokrata jogtipró muszlimok a saját civilizációjukat már lelakták és tönkretették, ne hagyjuk, hogy hozzánk „menekülve" a miénkkel is ezt tegyék. A liberális humanisták már eleget gyilkoltak, és a világ ettől nem jobb lett, hanem rosszabb. Azonnal hagyják abba a gyilkolást, és feleljenek bíróság előtt, tisztességes eljárásban, az emberiesség ellen elkövetett tetteikért!

Az általam mintául állított kereszténység nem kényszer, hanem lehetőség a toleráns jóléti demokráciára, a kiteljesedett életre. Mindenki szabadon dönthet: aki írástudatlan kőkori vérnősző barbarizmust szeretne emberi jogok nélkül, válassza az iszlámot, és költözzön is az iszlám világba. Aki szétlőtt régiókat és rakéták elől menekülő milliókat szeretne, az válassza a liberális humanizmust, és tűnjön el sietve nyugatról, költözzön a liberális humanizmus nevében létrehozott holdbéli kősivatagba. Aki toleráns jóléti demokráciát, emberi jogokat, kiteljesedett, boldog életet szeretne, az pedig kövesse Jézus, a judaista Messiás tanítását, igyekezzen önmagához hasonlóan szeretni embertársait.

Egy merénylet, sok tanulság

A most indult evolúciós sorozatomból ihletet merítve szeretném bemutatni a párizsi merényletek tanulságait.

Csoda, hogy eddig nem történt több merénylet, és nem halt meg sokkal több ember. Pár hónapja az Amszerdamból Párizsba tartó nagy sebességű vonaton csak a vakszerencse mentett meg több, mint kétszáz embert az erőszakos haláltól. Sajnos várható volt, hogy ami késik, nem múlik. Most is várható, hogy ami megtörtént, újra meg fog történni. Egészen addig, amíg nem váltunk szemléletet.

Ha elhisszük, amit a nyugati média sulykol, akkor nagyjából úgy vélekedünk, hogy minden vallás folklór; a nyugati toleráns jóléti demokrácia titka nem a kereszténység, hanem valami földrajzi vagy véletlen tényező; van egyetemes emberi hozzáállás, amely minden helyi kultúra felett áll, azok közös nevezője; az iszlám nem azonos egyes erőszakos, szélsőséges muszlimok „iszlám"-jával, hanem egyfajta kegyes folklór, bármit ír is a Korán; a felszínen teljesen eltérőnek látszó kultúrák képesek békében együtt élni, ha optimistán a közös emberi tényezőkre összpontosítanak.

Nem bizonyítható, hogy ez a felfogás téves, csak gyanút foghatunk, hogy mintha gyengén magyarázná a gyakorlatban tapasztalható jelenségeket. Egy jobb modellt keresve kidolgozhatjuk az alábbit.

A vallás nem folklór, hanem egy-egy különálló kultúra, erkölcs, világlátás és hozzáállás alapja; a nyugati toleráns jóléti demokrácia titka a kereszténység, amely tolerálja azokat is, akik ezt elvitatnák tőle; nincs egyetemes emberi hozzáállás, a helyi kultúrák felett nem áll közös nevező, stresszhelyzetben minden ember a saját helyi kultúrájába kapaszkodik; az iszlám a Korán alapján erőszakos és szélsőséges, legalábbis a nyugaton releváns kereszténységhez képest; a különböző kultúrák csak külön országok keretei között tudnak nagyjából békében egymás mellett - bár drámai jóléti és emberi jogi különbségekkel - élni, egy országon belül nem, bármit is képzelnek erről egyes idealisták.

Nem bizonyítható, hogy ez a felfogás helyes, csak megfigyelhetjük, hogy mintha jobban magyarázná a gyakorlatban tapasztalható jelenségeket. Nem kötelező a gyakorlatot jobban magyarázó modellt használni, de hosszú távon sikeresebbnek, ezért ésszerűbbnek tűnik.

Nézzük, mi következik ebből: ha arra számítunk, hogy a kultúrák alapértelmezetten békében élnek együtt, akkor logikus módon a korlátlan bevándorlás és a vallásfüggetlen közélet hívei vagyunk, még akkor is, ha ez a gyakorlatban csak a többségi társadalom által vallott kereszténységet szorítja vissza. Nem tartjuk elgondolkodtatónak, hogy ha minden kultúra egyenértékű, miért pont nyugatra jönnének az összes többi kultúrkörből. Úgy véljük, hadd jöjjenek, akármennyi embert be tudunk fogadni akármilyen eltérő kulturális háttérrel, akármilyen intoleráns, antidemokratikus, jólétromboló értékrenddel. Az Iszlám Állam ellen harcolva magunkra haragítjuk ugyan a muszlimok kb. 80%-át, 1,6 milliárd főt, de legalább terjesztjük a kereszténységtől függetlenített liberális demokráciát. Közben nem értjük, miért szavaz egyre több ember a szélsőjobbra.

Ha arra számítunk, hogy a kultúrák alapértelmezetten nem élnek együtt békében, akkor logikus módon nem támogatjuk a bevándorlást, hanem a kibocsátó országokkal igyekszünk megismertetni a kereszténységnek azt a formáját, amelynek a toleráns jóléti demokráciánkat tulajdonítjuk. Akit beengedünk, attól elvárjuk, hogy alkalmazkodjon hozzánk, hálás legyen a befogadásért, előfeltételként elfogadja a toleráns jóléti demokrácia fenntartásához szükséges értékeket, továbbá minden hozzátartozójával elfogadtassa ezeket, sőt a gyakorlatban is ellenőrizzük ennek megtörténtét. Az intoleráns, antidemokratikus, jólétromboló értékrendű bevándorlókat habozás nélkül visszatoloncoljuk a származási országukba, ahol a gyakorlatban bizonyíthatják a kultúrájuk vélt erényeit, de már a saját kárukra. Mivel képesek vagyunk nevükön nevezni és kezelni a problémáinkat, egyre kevesebben szavaznak a szélsőjobbra. Az Iszlám Állam ellen nem harcolunk, hanem elvárjuk, hogy ugyanolyan jogokat és jólétet biztosítson a polgárainak, mint a nyugati országok, és ezt gazdasági intézkedésekkel ösztönözzük. A muszlimok elől menekülő keresztényeket befogadjuk, a muszlimoktól pedig elvárjuk, hogy ha szerintük az erőszak nem az iszlám lényege, akkor tegyék rendbe a saját szélsőségeseiket. Teremtsenek önállóan toleráns jóléti demokráciát - ahonnan a többségi kultúra tagjainak értelemszerűen nincs okuk elmenekülni, a hazájuk számukra definíció szerint biztonságos ország.

Mivel az utóbbi helyzetlátás fellendíti az Iszlám Állam térségének jólétét, okafogyottá teszi a muszlimok által elkövetett terrorcselekményeket, kezelhető nagyságrendre csökkenti a bevándorlást, és még a szélsőjobbot is visszaszorítja, jó esélye van dominánssá válni a szemléletmódok evolúciója során.

Természet és erkölcs? 1. rész

Az eddigi írásaimtól eltérően nem kész gondolatok következnek, inkább gondolatkezdemények - amelyekből néhány további rész keretében talán kiérlelődik valami határozott, megfogható, elmagyarázható és megérthető koncepció.

A természetben nincs erkölcs, csak evolúciós célszerűség és attól eltérő mutációk. A mutációkról néha kiderül, hogy sikeresebbek a nem mutációnál, vagyis célszerűek. Tehát a természetben még célszerűségről sem tudunk egyértelműen beszélni. Legfeljebb annyit mondhatunk, hogy maga a mutáció mint megoldás célszerű, az eredményéről viszont nem tudjuk egyértelműen megállapítani, hogy célszerű-e. Egyszerűen csak van, létezik mint jelenség. Ahogy a természet is egyszerűen csak van, ennél többet nehéz róla magabiztosan kijelenteni. Talán ennyit: a természetben véletlenszerű az erkölcs, az erkölcsben pedig véletlenszerű a természetesség.

Az ember azért beszél magabiztosan „természetes erkölcsről", mert cselekedni szeretne, és ehhez szilárdnak látszó hivatkozási alapot keres. Úgy teszünk, mint ha a természetben lenne valami antropomorf koncepció. Ha nincs benne, azzal egyszerűen nem tudunk mit kezdeni, mivel bennünk VAN antropomorf koncepció. Ha a természetben még nincs, akkor hogy került belénk? Ha bennünk van, mi pedig a természetben vagyunk, akkor a természetben (általunk) mégis csak van antropomorf koncepció? Ez játék a szavakkal? Ha igen, akkor szerintem szükséges játék, amennyiben meg szeretnénk érteni a természet és az erkölcsi felfogásunk közötti összefüggést.

Az erkölcs a helyes és helytelen cselekvés szabályrendszere, ami feltételezi a (valamilyen közösség számára) nagybetűs Jó és Rossz létezését és az erre hivatkozó szabályalkotást. Amikor azt mondom, hogy a természetben nincs erkölcs, arra gondolok, hogy nincsenek a Jóra és a Rosszra hivatkozó szabályok, nincs döntési lehetőség. Biológiai determináltság van, és spontán mutációk. Egy farkas nem teheti meg, hogy elharapja a neki behódolt farkas nyakát. Pedig a másik felkínálja a lehetőséget, épp ez a megadási póz lényege: megadom magam, megölhetsz, ha akarsz. Ám a farkas nem akarja, pontosabban az agyi felépítése miatt biológiailag képtelen lenne ezt megtenni. Nem dönthet szabadon. Az ember hasonló helyzetben szabadon dönthet, nem biológiai gátlás, hanem a lelkiismeret irányítja. Nem tudjuk megmondani, hogy egy ilyen helyzetben mi lenne a természetes viselkedés. Egyáltalán, nevezhető-e természetesnek egy megadási póz? Természetes-e, hogy ezt egy másik farkas „érti"? Ha a megadási póz bemutatása és elfogadása növeli az érintett farkasok utódainak számát, akkor egy idő múlva domináns magatartássá válik anélkül, hogy erkölcsi álláspont kapcsolódna hozzá.

Most jönnek az izgalmas kérdések: mi van akkor, ha egy spontán mutálódott farkasból hiányzik a megadási pózhoz kódolt viselkedés, és átharapja a magát megadó ellenfele torkát? Mi történik vele ezután? Ha sikeresen szaporodik, akkor a mutációja tömegessé, akár dominánssá válhat, és már ő határozza meg a biológiai szabályzatot. Van-e erről véleményük a „hagyományos" módon viselkedő farkasoknak? Helytelenítik-e, egyáltalán, érzékelik-e az eltérést, hogy itt valaki másképp, nem hagyományosan viselkedik? Ha igen, összefognak-e a spontán mutáció ellen, hogy megakadályozzák a dominánssá válását? Érdemes egy kicsit belegondolni a helyzetbe, mert ezen a határfelületen kereshetjük az állat és az ember közötti különbségeket. Hasonló helyzetben mit csinálna másképp az ember, és miért?

Folyt. köv.

A házasság - jólétünk forrása

A heteró monogám párkapcsolatok válsága paradox állapot: a jólét növekedéséből ered, és a jólétünk csökkenéséhez vezet. Ilyen értelemben akár önmegoldónak is tekinthetnénk – ha a társadalmunk túlélné a megoldást.

A párkapcsolati válság súlyát a mezőgazdaság párhuzamán mérhetjük fel. Ismert és részletesen leírt folyamat, hogy a nomád vadászó-gyűjtögető közösségek létszámnövekedése szükségszerűen letelepedéshez vezet. Egy vadászó-gyűjtögető horda megélhetéséhez sok-sok négyzetkilométernyi terület szükséges, míg egy letelepedett horda (klán) megélhetéséhez ennek a tizede is elég. A kulcs a mezőgazdaság: földművelés, állattartás. A ma trendi történelemszemlélet szerint a letelepedés nagy árral jár. Oda a szabadság, az izgalmasan sokszínű élet, helyette jönnek a betegségek, a járványok, az unalom, és a rablók elleni védekezés. Másrészt, a népsűrűség egy ponton túl nem kínál választást: vagy a letelepedés, vagy a halál. Mára szinte minden nomád nép letelepedett vagy kipusztult. Pontosabban, elkerülhetetlen konfliktusok során kipusztították a letelepedettek. Igazságtalanság? Nem, mert semmilyen módon nem kerülhető el. A letelepedettek nem férnek meg a nomádok mellett, és fordítva, a két életforma nem kompatibilis egymással. A homo sapiens definíció szerint alkalmazkodik a változó körülményekhez, belátja a szükségszerűséget, kultúrát vált, és letelepedik. Aki nem telepedik le, az az emberiség létszámnövekedése során, e definíció értelmében, sajnálatos módon nem bizonyult homo sapiensnek. Egy nomád emberiség egymilliárd főből sem állhatna, ezzel szemben elértük a hétmilliárdos szintet, és legalább tízmilliárdig még nőni fog a létszám. Várhatóan ezen a fenntarható jóléti szinten stabilizálódik. A letelepedés kötelezettségekkel jár. A földet folyamatosan művelni kell, az állatokat nem lehet magukra hagyni – nincs lustálkodás, kódorgás, kalandozás. Vagy ha mégis, abból éhínség és csúnya halál lesz.

Ugyanez a helyzet a párkapcsolatok terén: a heteró monogámia megfelel a letelepedésnek. A házasság megfelel a tulajdonjognak. A szentségi házasság megfelel a kiemelten védett tulajdonjognak. Unalmas? Csak mint a mezőgazdaság. Izgalmasabb lenne a vadászat? Ha túlélnénk, akkor akár annak is mondhatnánk, csakhogy nincs választási lehetőség. Letelepedünk vagy kipusztulunk. Vagy éhhalál végez velünk, vagy jön a létszámnövekedés terén sikeresebb szomszédos kultúra, és erőszakos konfliktusok során átveszi a területünket. Ha így történik, akkor a létszámnövekedés során, a fenti definíció értelmében, sajnálatos módon mi sem bizonyultunk homo sapiensnek, mint előttünk annyi más kultúra. A nomád párkapcsolatok ideje lejárt.

Ahogy a földművelés befektetést és elkötelezettséget kíván, úgy a házasság is. A búzamezőt nem elég felszántani és bevetni, ott kell maradni aratásig, különben nem lesz bő termés, jön az éhínség. Elvben learathatná a búzát más is, ha közben átköltöztünk a szomszéd földjére, és már ott aratunk. A mi jószágainkat etesse más, ahogy mi is gondozzuk majd máséit. Elvben működhetne így, a gyakorlatban azonban megtapasztaltuk, hogy ez a mezőgazdaság – és a közösség – lehanyatlása. Terméscsökkenés, elsorvadás, halál. A tartós elköteleződést nem lehet megúszni. Ahogy a párkapcsolatok terén sem.

Ezt végiggondolva elkezdhetjük újra méltányolni a kétezer éves tanításban rejlő bölcsességet: a  férfi és nő között létrejövő monogám szentségi házasságot Jézus, a judaista Messiás alapította, és ez a párkapcsolati forma azóta is a jólétünk, sőt a túlélésünk záloga. Vigyázzunk rá, állítsuk helyre a jó hírét, telepedjünk le benne, és tegyük újra sikeressé, mert a kulturális létünk múlik rajta.

Világjobbítás átfogó keretben

Az utóbbi hetek írásait olvasók elgondolkodhattak, miért foglalkozik nagy terjedelemben logikával valaki, aki szerint a logikának nincs biztos következtetése, sem végső érvénye,  miért értekezik a tudomány relativitásáról, ha a tudományt ugyanakkor a legjobb eszköznek tartja a tárgyi valóság alakítására, miért hangsúlyozza a messiáshit ésszerűségét, ha az ésszerűség végső érvényét már nem hiszi, és ha mindent bizonytalannak tart, mitől olyan biztos mégis a világjobbítás „legjobb" módszerében. Hol az átfogó keret, amelyben mindez értelmet nyer? Nos, az alábbiakban olvasható.

1. A világjobbítás egyetemes belső késztetésünk

A tudatosság általa elért szintjén mindenki világot akar jobbítani. A rabló úgy véli, hogy a világ átmenetileg jobb állapotba kerül, ha betölti rövid távú anyagi szükségleteit. A politikusokat általánosan szidó ember meggyőződése, hogy az olyan világ, amelyből melegebb tájra távoznak a kétes közéleti szereplők, csak szebb világ lehet a mostaninál. A közügyekhez hozzászóló kimondatlanul is egy jobb világ forgatókönyvére tesz javaslatot. Sőt a bármihez bármit bárhogyan hozzászóló is e tudat alatti vágytól hajtva cselekszik. Csakúgy, mint az állításokat munkafeltevések és egyéni preferenciák segítségével felszólítássá alakító elmezsonglőr. Nincs olyan ember, aki ne akarna minden cselekedetével világot jobbítani. Más kérdés, hogy ezt mennyire képes tudatosítani, és hogy mi lesz az eredmény.

2. A lehetetlen küldetés számunkra szent kötelesség
Bár legtöbbünk 12-15 éves korára eléri az elvont gondolkodásnak azt a szintjét, amelyen szembe tud nézni az ismeretelmélet paradoxonaival, a legtöbbünk nem néz velük szembe, mert a gyakorlatban nem tud velük mit kezdeni. Tudat alatti vágyunk a cselekvő világjobbítás, mindent ennek rendelünk alá. A cselekvéshez munkafeltevések és preferenciák kellenek, amelyekről beláthatjuk, hogy míg világ a világ, nem fognak igazolódni, ám ezt jobb híján figyelmen kívül hagyjuk, mert leküzdhetetlen cselekedhetnékünk és másokat is meggyőzhetnékünk van. Ezt olyan szent hévvel tesszük, hogy észrevétlenül felfüggesztjük korlátaink érvényét. Semmit sem tudhatunk biztosan? Igaz, de nem számít, ha a bizonyosság látszatával magunk mellé állíthatunk másokat egy jobb világért.

3. A tudomány helye
Aki olvasta Szókratész, Platón, Arisztotelész, Descartes, Leibniz, Hegel, Kant stb. témába vágó meglátásait, nem vélheti szilárdnak a tudományt, kénytelen benne felfedezni a hit összetevőit. Viszont aki hatásosan akar érvelni mások meggyőzése érdekében, az képes figyelmen kívül hagyni az említettek akár összes meglátását.

4. A hit helye
Aki a hitben látja a tárgyi valóság előnyünkre alakításának legjobb eszközét, az vak a tudományra, és elveszi mások hitét a hitben. Aki a tudományban látja az erkölcs alapját és a közösségek sikerének zálogát, az pedig vak az Életre. A tudományra való rálátás megnyitja az elmét a hitre, a hitre való rálátás megnyitja a lelket a tudományra.

5. A szükségletek hierarchiája
Alapszükségleteink betöltéséig nem nagyon tudunk másra figyelni, így elvben a világjobbításra sem jut energiánk. Ez statisztikailag reprezentatív populációkra nagyjából érvényes lehet. Szerintem pontosabb megfogalmazás, hogy sokunk számára a világjobbítás nem csak elkezdődik a saját alapszükségletek betöltésével, hanem véget is ér vele. A jólét globális terjedésével azonban egyre többen vagyunk, akik már betöltöttük az alapszükségleteinket, így a világjobbítás is egyre tudatosabban, egyre magasabb szinten valósulhat meg. Aki olvassa ezeket a sorokat, az a jelek szerint már betöltötte az alapszükségleteit.

6. Egységes mércénk: a jólét és személyközi igazságosság egyensúlya
A mérce mindenki állítólagos világjobbításának megítélésére alkalmas, ám két összetevője egymás ellen hat. Ahol nő a jólét, ott csökken az igazságosság. Ahol növeljük az igazságosságot, ott csökken a jólét. Vagy a teljesítmények piaci értéke szerint, egyenlőtlenül osztjuk el a tortát, amely ettől növekszik, vagy konstruált jogok alapján egyre egyenlőbben szeleteljük fel a tortát, amely ettől zsugorodik. A két szempont közötti bármiféle egyensúly csakis dinamikus, időleges lehet, és szükségképpen bármikor bárki által kritizálható marad. Világjobbítással bevallottan foglalkozni ennek ellenére érdemes, főleg mert evolúciós alkatunkból következően nincs igazán más választásunk.

Ez a világjobbítás átfogó modellje, amely az eddigi írásokat következetes összképbe rendezi.  Javaslom, hogy a blog korábbi bejegyzéseit végigolvasva ellenőrizzük, tényleg kialakul-e az összkép.

A tudás mint ősbűn mai ismereteink fényében

Se szeri, se száma a bibliai bűnbe esésről szóló elemzéseknek. A szokásos megközelítést alkalmazva leírhatnám, milyen kérge és levele lehetett a tudás fájának, mennyire volt érett az a gyümölcs, amiről feltételezzük, hogy nem volt alma. Megtippelhetném, honnan került elő a kígyó, amely/aki korábban nem szerepelt a történetben,  milyen érces vagy bársonyos lehetett az Úr hangja, és hogy kéken, sárgán vagy vöröses színnel világított-e a bűnbe esetteket a paradicsomtól távol tartó angyal lángpallosa. E helyett 21. századi értelmezésre készülök. Először egy lépéssel eltávolodunk a bibliai szövegtől, hogy azután más irányból közeledjünk újra hozzá.

Ha allegóriaként fogjuk fel az ősbűn történetét, feltűnően modern, megfelel a legkorszerűbb ismereteinknek, többek között az evolúció modelljének. Az állatvilágból kiemelkedő ember öntudatra ébredéséről, valamint az ebből fakadó paradox élethelyzetről, neurózisról, lelkiismeret-furdalásról és a megoldásról szól.

Az állatoknál a természetes állapot nem különbözik az ideálisként elképzelt állapottól, mert a legfejlettebb állati agyból is hiányzik a különbséget érzékelő terület. Mai tudásunk szerint az emberi agy homloklebenye felel az önreflexióért, a személyközi kapcsolatokért, a döntéseinket segítő érzelmekért, az erkölcsi intuíciókért és a lelkiismeretért. A homloklebenynek köszönhetjük, hogy a mi tudatunkban a tényleges cselekvés elkülönül az ideálisként elképzelt cselekvéstől, amelyre ideális énképünk fenntartása érdekében szükség lenne. 

A tényleges magatartásunk ritkán felel meg az ideális énképnek, így állandó neurózissal, kisebb-nagyobb lelkiismeret-furdalással élünk. Ennek kelléke a fügefalevél: Éva és Ádám öntudatra ébredve rájön, hogy a természetes meztelenség nem jó, és az ideális állapothoz közelítés érdekében gyorsan eltakarja a takarandó részeket. A bibliai történet zseniálisan és felülmúlhatatlanul megfogalmazza az emberi léthelyzet alapvető paradoxonát: soha nem elég jó, nem elég ideális úgy, ahogy van, mindig lenne még néhány szabály, amelyet nem tartottunk be.

Vajon jó volt tiltottá tenni a tudás fáját, és rossz volt a tiltott gyümölcsre biztatni? Vagy fordítva? A történet nem ad világos választ, hiszen ha a végtelenül szerető jó Isten lehetővé tette a kísértést, akkor a tudásra kísértésnek definíció szerint jónak kell(ene) számítania a dolgok végső nagy rendjében. Erre utal, hogy Isten nem a kísértőt, hanem a kísértésnek engedőt szankcionálja. De hogyan? A ma ismert léthelyzettel: az élelemért erőfeszítést kell tennünk, a szülés fájdalommal jár, a mérges kígyótól félünk. Ez semmiben sem különbözik az állatok helyzetétől, a bűnbe esés előtti állapottól, vagyis nehezen nevezhető büntetésnek. Inkább egyfajta magyarázat arra, hogy miért nem vagyunk angyalok, ahogy a homloklebenyünk ezt ideálisnak tartaná.

Miről szól a kísértés? Arról, hogy nem vagyunk vegyszerek által mereven irányított hangyák vagy méhek. Nekik nem adatott szabad választás a között, hogy dolgozók, herék vagy királynők akarnak-e lenni, bonyolult hierarchiában leélt életüket, szerepüket és viselkedésüket mereven kódolják a bolyban/kaptárban alkalmazott vegyi anyagok. Nem vagyunk majmok sem, sokkal nagyobb létszámban és bonyolultabb társadalmakban élünk. A majmok rugalmasan működnek együtt kis csoportokban, a hangyák és a méhek mereven működnek együtt nagy csoportokban, az ember pedig mindkettő előnyeit élvezi. Együttműködésünk egyszerre rugalmas és nagy létszámú.

A rugalmas és népes társadalmakat a szabad választás mozgástere teszi lehetővé, és a lelkiismeret(-furdalás) tartja működőképes keretek között. Lelkiismeret és -furdalás nélkül majmokhoz hasonló állatok lennénk, csak kis hordákban tudnánk élni. Az ősbűn valójában földi jólétünk záloga, a homo sapiens dominanciájának titka.

Visszatérhetünk-e a paradicsomi állapotba? Abban az értelemben nem, hogy a homloklebenyt nem lehet visszafejleszteni, ez visszafordíthatatlan evolúciós adottság. Az önreflexiónk folyamatosan működik, érzékelni kényszerülünk a tényleges magatartásunk és az ideális énkép kívánta magatartás közötti különbséget. Az ösztönös viselkedéshez visszatérhetünk ugyan, de nem úgy, hogy azt legbelül őszintén problémamentesnek találjuk. A neurózis elől nincs menekvés.

Magasabb szinten azonban közelíthetünk a paradicsomi állapothoz, ha igyekszünk a lehető legtöbbet kihozni a homloklebenyünkből. A bibliai szabályok segítségével önként optimális állapotba hozzuk a magatartásunkat, legjobb képességeink szerint minimálisra csökkentjük az ideálistól való eltérést. Neurózisunk ezáltal enyhül, földi életünk kiteljesedik, boldoggá tesszük szeretteinket, és általuk saját magunkat. Ezt végiggondolva, a bibliai történetben újra felismerhetjük a bölcsesség csodálatos forrását.

Kinek-kinek a maga igazsága?

Kérem az olvasókat, hogy Argosz-szemmel figyeljék az alábbi soraimat, hátha csalok.

Trendi és kényelmes megoldásnak tűnhet, hogy nincs nagybetűs Igazság, csak egyenrangú kisbetűs igazságok vannak. Ám ez belső ellentmondáshoz vezet: az igazságok egyenrangúsága kisbetűs vagy nagybetűs igazság? Egyik változat sem működik.

Ha kisbetűs, akkor egyenrangú a többi kisbetűs igazsággal, vagyis aki szerint van nagybetűs Igazság, az nyugodtan figyelmen kívül hagyhatja. Egy valóban egyenrangú igazságokból álló rendszer kénytelen tolerálni a vélt nagybetűs Igazságot. Ami automatikusan oda vezet, hogy a magabiztosan képviselt nagybetűs Igazság versenyelőnybe kerül a többi kisbetűs igazsághoz képest, és nem tudunk vele szemben alternatív nagybetűs Igazságot hangoztatni.

Ha az igazságok egyenrangúságát nagybetűs Igazságnak tételezzük, akkor pedig máris elismertük, hogy van nagybetűs Igazság, azaz megcáfoltuk a saját álláspontunkat. A kényelmes megoldás máris kényelmetlenné vált.

Mi van, ha azt mondjuk, hogy a „minden igazság kisbetűs és egyenrangú" állítás metaállítás, egy szinttel a többi felett van, ezért lehet nagybetűs? Nem segít, mert akármilyen szintű, a nagybetűs Igazságot nem ártana valamivel alátámasztani, és sajnos nincs mivel. Az, hogy a többi nagybetűsnek vélt Igazságot sem sikerül elfogadható módon alátámasztani, épp arra utal, hogy csak kisbetűs igazságok vannak. Vagyis az egyenrangúság vélelme kényszerűen kisbetűs igazság, a gyakorlatban nem képes versenyre kelni egy nagybetűsnek tételezett Igazsággal.

Mi van, ha a „minden igazság kisbetűs és egyenrangú" állítás egy rendszerközi összefüggés, és mint ilyen, mégis csak nagybetűs Igazság? Mondhatjuk, hogy bár közvetlenül nem igazolható, a priori belátással nagybetűsnek tekinthető? Nem mondhatjuk, mert minden nagybetűs Igazság hordozója a priori belátásra apellál alátámasztás helyett, így ha elfogadjuk, hogy a priori belátással nagybetűssé válhat egy Igazság, akkor mindenki vélt nagybetűs Igazságát is automatikusan nagybetűssé tesszük, így ezen a logikai útvonalon újra önellentmondásba kerülünk.

Mi van, ha a gyakorlati hasznosságra hivatkozva azt mondjuk, hogy „nem tudjuk ugyan, van-e nagybetűs Igazság, de tapasztalatunk szerint a nagybetűs Igazságok vitájába sokan bele szoktak halni, ezért viselkedjünk úgy, mintha minden igazság kisbetűs és egyenrangú lenne"? Ez is eredménytelen, mert egyrészt kiléptünk a logikai keretből, másrészt általában a nagybetűsnek vélt Igazság hordozója is meg van róla győződve, hogy az ő Igazsága a leghasznosabb. A hasznosság mércéjére hivatkozva szintén a vélt nagybetűs Igazság kerül előnybe.

Összegezve: az igazságok terén óhajtott tolerancia szükségképpen tehetetlenséghez vezet. A kisbetűs igazságokat tételező ember kénytelen tűrni a nagybetűsnek vélt Igazság intoleranciáját, különben következetlenné, azaz önkényessé válik. Furcsa lenne a vélt önkény ellen érvényes hivatkozás nélkül, egy alternatív önkény nevében fellépni. A gyakorlatban persze a legtöbb ember következetlenül intoleráns akkor is, ha formálisan a levezetetlen alapú toleranciára hivatkozik.

Csaltam-e valahol?

A téma iránt bővebben érdeklődők figyelmébe ajánlom Forrai Gábor Kortárs nézetek a tudásról című könyvét.

Terror ellen - logikával?

Bármilyen hihetetlen, a terrorizmus beszüntethető logikával.

Unod a bombatámadásokat, a merényleteket, sajnálod az ártatlan áldozatokat, így a pár napja lezuhant orosz gép 224 utasát? Vesd be a logika nevű tömegjóléti eszközt a terror ellen.

A terrornak számos előfeltétele van: 1. megtámadható célcsoport; 2. elszánt terroristák; 3. logisztika; 4. pénz; 5. közösségi támogatás; 6 jogosnak érzett ügy. Logikánkat kizárólag a 6. pont ellen fordítjuk, mert attól függ az összes többi.

Amíg van jogosnak érzett ügy, addig van és lesz terrorizmus. Amint nincs jogosnak érzett ügy, megszűnik a terrorizmus. Egy ügy attól érződik jogosnak, hogy elég sokan jogosnak érzik. Ha csak egy maroknyi ember érzi annak, nem lesz cselekvésképes. Maroknyi emberrel lehet bankot rabolni, de nem lehet „jogos" ügyért terrorcselekményeket elkövetni, mert nincs hozzá közösségi támogatás. A bankrablókat nem védik a környékükön lakók, a terroristákat viszont igen. Valójában ez a terror kulcsa: a terroristákat támogatja a lakosság, mert jogosnak érzi az ügyüket.

Az Iszlám Államról ma illik úgy vélni, hogy a muszlimok marginális kisebbsége támogatja. Ha így lenne, az Iszlám Állam rég megszűnt volna. Ellenben terjed, tehát a muszlimok többségének kell támogatnia, másképp az ügy nem működhetne. Szedjük össze a bátorságunkat, nézzünk szembe a lehetőséggel, hogy az Iszlám Állam mögött a szunniták többségi támogatása áll, erkölcsi és anyagi értelemben. A legnagyobb jóindulattal annyit mondok csak, hogy a nemzetközi média talán konstruktív füllentésnek szánta az ellenkező értelmű híreit. Dekódoljuk a valóságot.

Eleget lehet tenni az Iszlám Állam és a mögötte álló szunni közvélemény jogosnak érzett követeléseinek? Igen. Irak középső területét akarják szunni iszlám kalifátussá tenni. Legyen. Dél-Irakban ugyanis a siíták vannak többségben, és eddig elnyomták a szunnitákat. Az USA megpróbált Irakból demokratikus államot csinálni, de az általa kinevezett siíta bábvezető ezt elszabotálta, a siítákat hozta előnybe az országos szinten többségben lévő szunnitákkal szemben. Az USA ezt tehetetlenül tűrte, így ösztönözte a szunnitákat az Iszlám Állam létrehozására. Ha már így alakult, legyen Iszlám Kalifátus Irak középső területén, ugyanis a szunnik azt akarják.

Észak-Irakot (ami valójában Dél-Kurdisztán) a kurdok követelik maguknak, és szintén készek terrorcselekményekre, míg meg nem kapják. Az USA eszközként használta a kurdokat és a törököket az Iszlám Állam ellen, de az eszközök összeütköztek egymással. A törökök sundabundán a kurdokat bombázzák, a kurdok pedig vissza akarják foglalni az országukat a törököktől, az irániaktól, az irakiaktól és a szírektől. Kurdisztánon négy állam osztozik, mind a négyben terrortámadások várhatók addig, amíg a kurdok többsége jogosnak érzi a függetlenség ügyét. Legyen független Kurdisztán, Szíria, Irán és Törökország mondjon le a jogtalanul megszállva tartott területekről. Egyből véget ér a terror a régióban.

Hasonló a helyzet világméretekben: ahol tömegek érzik magukat jogfosztottnak, ott terrorra lehet számítani. De miért akarnánk tömegeket jogfosztott állapotban tartani? Nagyhatalmi érdekből? A közvélemény garantáltan nem támogatja az ilyesmit. Gazdasági érdekből? A közvélemény ezt sem támogatja, ha nyilvánosságra kerül. Ki választja a nagyhatalmak kormányát? A hazai közvélemény. Ki szabályozza a gazdaságot? A kormányok. Kinek a kezében van a megoldás? Az érintett országok hazai közvéleményének kezében.

Üdvös lenne, ha tudatosítanák ezt a franciák, a Nemzetgyűlésük most szavazta le a kisebbségi nyelvhasználatot. Franciaország diplomáciai súlya miatt ennek kihatása lesz Dél-Baszkföld, Katalónia, Székelyföld és Kelet-Ukrajna nyelvhasználatára is, vagyis a helyzet átmenetileg romlani fog. Nem tartósan, mert a világ fejlődésének iránya egyértelmű. Francia polgártársainkra vár a feladat, hogy a világ sorsáért felelősséget vállalva  gatyába rázzák a Nemzetgyűlésüket.

Valójában semmi akadálya nincs annak, hogy bolygónk összes sértett csoportja megkapja azokat a jogokat, amelyeket követel, és amelyek alapos megfontolás szerint járnak neki. A sértett csoportok nem akarnak feltétlenül függetlenséget, többnyire megelégszenek nyelvi-kulturális jogokkal, teljes vagy részleges autonómiával is. Amint ezt megkapják, a terrornak vége, egyszer és mindenkorra.

Tudatosítsuk, hogy ez a logikai útvonal járható. Induljunk el rajta.

Az Élet misztériuma

Majdnem közhely, hogy az emberi gondolkodás antropomorf. Mennyi új információt hordoz az, hogy az ember mindenről úgy gondolkodik, mintha a gondolkodás tárgya emberszerű lenne, emberszerűen viselkedne? Meglepően sokat, ha következetesen végiggondoljuk. Számunkra gyakorlatilag befogadhatatlan, hogy a világegyetem NEM emberszerű. Sehogy sem akarunk beletörődni. Ami emberré tesz bennünket (szakszóval: a homo sapiens differencia specifikuma), azzal egyedül vagyunk a látható-tapintható világban.

Antropomorf elgondolás alapján egy amerikai férfi úgy beszélgetett az alaszkai medvékkel, mintha egy ivóban társalogna a cimboráival - míg egy medve meg nem ette. Most már késő százszor leíratni vele, hogy „A medve nem olyan, mint az ember." Szintén antropomorf elképzelés, hogy az istenek emberszerűek. Logikai úton rájöhetünk, hogy mivel Isten (ha van) definíció szerint NEM földi emberszerű, legfeljebb egy lehet belőle, és semmilyen látható-tapintható tekintetben nem hasonlíthat ránk. Amikor azt mondjuk, hogy az ember Isten képére és hasonlóságára teremtett, akkor az örök lényegére (ha van ilyen), és nem a mulandó földi tulajdonságaira gondolunk. Az is antropomorf elképzelés, hogy az Élet magától értetődő, egyszerű adottság. A mi emberi életünk annak tűnhet, ezért úgy vélhetjük, hogy ugyanez a helyzet az Élet jelenségével.

Gondoljuk végig, mi kell az Élethez: anyagcsere, ingerreakció, szaporodás. Minden élő szervezet energiát szerez táplálkozással és ürítéssel, túlélésre optimalizáltan válaszol a külső ingerekre, és önmagához hasonlító szervezeteket állít elő. Ami nem így viselkedik, az nem él. Látszólag más a vírus, mert nincs önálló anyagcseréje - valójában egy gazdaszervezet anyagcsere rendszerére csatlakozva szerez energiát.

Az alábbi két példa segítségével képzeljük el, milyen szellemi-műszaki kihívás lenne megfejteni az Élet keletkezésének titkát, és Életet létrehozni.

Tegyük fel, mikroprocesszoros szaporodó robotokra bukkanunk. Szétszedjük a mikroprocesszort, megállapítjuk, hogy főleg szilíciumból és rézből áll. Úgy tudjuk, hogy szilícium és réz rengeteg égitesten található, tehát jó alapunk van feltételezni, hogy a világegyetem tele van mikroprocesszoros szaporodó robotokkal? Nem, amíg nem találjuk ki, hogyan jöhet létre szaporodásra is alkalmas mikroprocesszor az alapanyagokból. Ha erre nincs modellünk, akkor nincs jó okunk feltételezni, hogy ahol szilícium és réz van, ott mikroprocesszor is lesz. Amennyiben természetinek feltételezzük, a jelenség titkához kizárólag úgy juthatunk közelebb, hogy kitaláljuk és gyakorlati megfigyelésekkel igazoljuk, hogy a szilícium és a réz bizonyos körülmények között magától olyan mikroprocesszorrá áll össze, amely azután szaporodásra is képes. Amíg ezt a differencia specifikumot nem értjük, a jelenség lényegét nem értjük. Belátható, hogy a kihívás jóval nagyobb, sőt egész másról szól, mint hogy találunk-e szilíciumot és rezet a Marson vagy egy meteoritban.

A második példában tegyük fel, hogy szaporodó nanorobotot szeretnénk készíteni: olyan szerkezetet amely hosszú távon önjáró, túlélésre optimalizált módon reagál a környezeti ingerekre, és megtöbbszörözi önmagát. Amikor az első nanoszerkezeteket létrehozták, naiv cikkek jelentek meg arról, hogy a nanorobotok majd újabb nanorobotokat hoznak létre, és a miniatűr szerkezetek szürke ragacs formájában elárasztják a világot. Fontoljuk meg, mi kellene ehhez: olyan szerkezet, amely korlátlanul képes külső energiához jutni, túlélésre optimalizált válaszokat ad külső ingerekre, és szaporodik. Tudunk ilyen autót, fűnyírót, kenyérpirítót vagy számítógépet készíteni? Nem. Tudunk bármilyen efféle szerkezetet készíteni? Nem. Akkor mi okunk van feltételezni, hogy ami normál méretben nem megy, sőt távoli ötletünk sincs rá, az nanoméretben majd önmagától működni kezd? Semmi, ez a naiv feltételezés csak azt mutatja, hogy hajlamosak vagyunk alábecsülni az Élet differencia specifikumának misztériumát.

Naivitásunk egyfelől megmosolyogtató, másfelől triviális kiinduló pontra vezethető vissza: jól bevált, könnyű, praktikus és kellemes heteroszexuális eljárással rendelkezünk a saját magunk szaporítására, és ha nekünk megy, mint a karikacsapás, akkor bizonyára a holt anyagnak is menni fog. A szellemi fejlődés útján járva indokolt ezt az antropomorf feltevést is megfelelő kritikával kezelni.