2023. március 21., kedd

Nők-e a transznők?

Ezt a kérdést szegezi Gulyás Mártonnak egy transzaktivista, és rövid válasz helyett hosszú elemzést kap arról, hogyan lenne érdemes úgy beszélni a témáról, hogy annak eredményeként a transznemű emberek (is) méltósággal tudjanak élni a társadalomban. A kérdező egyszerű felvetéseire (gyűlöletbeszéd, miért kérdeznek egyáltalán más nézetűeket) pedig azzal érvel Gulyás, hogy az ellentétes dogmák érv nélküli egymásnak szegezése a demokrácia végét és a fizikai konfliktusok kezdetét jelenti.
A beszélgetés legalább két tanulsággal szolgál: 1. Gulyás árnyaltan gondolkodó, kulturáltan vitázó ember, ám ez nem jellemzi az általa képviselt tábor vitakultúráját; 2. a transznő témát tényleg érdemes körüljárni, és ennek apropóján a Gulyás által megemlített transzférfi témát is.
Abban nincs vita, hogy a transznő transznő-e (matematikai axióma, hogy 1 = 1): arról folyik a diskurzus, hogy következmények nélkül kihúzható-e a transznőből a transz- előtag, vagy fontos, megkülönböztető jelentéssel bír. A transznő szóban benne van, hogy az illető biológiai férfi, aki valamilyen értelemben nővé szeretett volna / szeretne válni, és szeretné, ha úgy tekintenék nőnek, hogy méltósággal tudjon élni a társadalomban.
Ha párhuzamokat keresünk, az előtagok soha nem húzhatók ki következmények nélkül (a lódarázs nem egyszerűen darázs, a nyestkutya nem csak kutya, és a káposztalepkéről sem jelenthetjük ki, hogy pont olyan, mint ha a káposzta- nem lenne a nevében). Az ember értelmes lényként úgy tagolja szavakra a valóságban tapasztalható jelenségeket, hogy ez praktikusan szolgálja a mindennapi életét: az eszkimók életében nagy szerepe van a hó halmazállapotának, a délebbre élők mindennapjaiban sokkal kisebb, ennek megfelelően az eszkimók sok szót használnak ilyen-olyan havakra, a délebbi népek meg egyet-kettőt. Tehát a szóösszetételek minden tagja fontos jelentéssel bír.
Nézzük az egyenlőség szempontjából: ahol a bőrszín jogi szempontból nem számít, ott jogi szövegben alapesetben nem szerepel, hogy egy illető fehér-fekete-vörös-barna-sárga bőrű-e, kivéve, ha pont e miatt érte hátrány vagy támadás, ám a magánéletben továbbra is az identitásának része ez az információ, és mások is bőrszínnel együtt beszélnek róla. Amikor vendégeket hívnak egy buliba, a fenotípus explicit vagy kódolt formában többnyire elhangzik, mert fontos a társasági életben, hogy valaki jó fej fekete-fehér-őslakos-arab-latin-ázsiai, stb.
A hátrányos megkülönböztetés szempontjából elgondolkodtató párhuzam a WC: Steven Pinker esszét írt arról, hogy akármilyen finomkodó elnevezést használunk a toalett funkcióra, az rövid idő elteltével mindig visszasüllyed arra a szintre, ahol a fekália és a vizelet megítélése van (t.i. WC = vizes gardrób; toalett = öltöző; budi = budoár = öltözőszoba). Tehát nem egyes szavakkal van valójában bajunk, hanem a hozzájuk kapcsolódó negatív érzelmeinkkel.
A transz- előtaghoz e logika szerint negatív érzelmek társulnak, és ez a kezelendő probléma! Ha maradnak a negatív érzelmek, akármilyen nyelvi újítást vezetünk be, hamarosan ahhoz is ugyanazok a negatív érzelmek kapcsolódnak, és marad minden a régiben. A változás útja tehát, hogy oldódjanak a transz- előtaggal kapcsolatos negatív érzelmek, és attól kezdve már senkit nem fog zavarni, hogy valaki transz- illetve hogy transzként említik. Csak reális cél ez?
Itt jön a képbe a transznő-transzférfi témakör: Gulyás megemlíti, hogy az egyszerű dogmatikai kérdés mindig így hangzik: "szerinted a transznő nő?" és soha nem így: "szerinted a transzférfi férfi?" Töprengjünk el a lehetséges okokon. A fő ok az eltérés iránya lehet. A transzférfi általában lefelé tér el a férfiátlagtól, tehát első látásra átlag alatti veszélyforrás, a transznő meg többnyire felfelé a női átlagtól, gyakran döbbenetes méretű, első látásra potenciálisan veszélyes fizikumú. Ezzel összhangban, a hírek mindig arról szólnak, hogy magát transznőnek kiadó férfi egy biológiai nőt erőszakolt meg a női mosdóban, és soha nem arról, hogy áltranszférfi férfival erőszakoskodott volna a férfi mosdóban. Továbbá, egy transzférfi nem tud igazságtalannak érzett módon atlétikai versenyt nyerni férfimezőnyben, ellenben egy transznő nagyon is képes erre női számban: alkatánál fogva "kenterbe" veri a mezőnyt. Alighanem ezzel függ össze, hogy a transzférfi önbevallott identitása kevésbé kérdőjeleződik meg a társadalomban, mint a transznőé, így aktivista szempontból nagyobb nyereség várható a "szerinted a transznő nő?" kérdéstől. (Azaz: a nagy többség szerint a transznő nem maradéktalanul azonos egy biológiai nővel, pláne nem a mosdóban és a sportban.)
Végül a lényegről: hogyan biztosítható a transznemű emberek méltóságteljes élete a társadalomban? Kétoldalú belátással, miszerint egyfelől vannak a biológiai nemükkel végletesen elégedetlen emberek, hadd legyenek ők is boldogok - másfelől azonban ha vaskerékkel születtél, bármit operálnak rád, rettentően zötyögsz majd az aszfalton, mindent felszaggatsz magad körül, felháborodást váltasz ki, amerre jársz, és nincs az a woke aktivista, aki képes lenne ezen változtatni.
A biológiai nem szerinti élettől eltérni szabad, ám az egyén mérlegelje előre és "árazza be" a várható következményeket. Technokratául: sokkal könnyebb a szoftvert optimalizálni a meglévő hardverre, mint fordítva, ezt ádáz vita nélkül be szoktuk látni; így már csak azt célszerű belátni, hogy a biológiai hardver a testünk, a szoftver a tudatunk.
Ha a testünket igazítgatjuk az önkényesen változó tudatunkhoz, az unpraktikus és sokba kerül, az egyéni döntések költségét pedig nem lehet egy az egyben társadalmasítani, ez hamarosan a gender élvonalában járó társadalmakban is egyértelmű lesz. Nota bene: a gender élvonalában járó társadalmak eleve kevésbé gondolták / gondolják, hogy az egyéni döntések költsége közösen viselendő, ez a feltevés inkább a posztkommunista társadalmakra jellemző, így szélsőnyugaton a vita inkább az egyéni szabadság végső határairól folyik, és nálunk, kelet-nyugaton kapott "akkor tehát hogyan szabjuk át ehhez az egész társadalmat" dimenziót.

2023. március 20., hétfő

Az irónia hete

A hágai Nemzetközi Büntetőbíróság elfogatóparancsot adott ki Putyin ellen, amit az amerikai elnök így kommentált: "szerintem indokolt, csak kérdéses, mert ezt a bíróságot mi sem ismerjük el". Sajátos ellentmondás, de legalább megvan a rálátás: ha elismernék, Irak és Afganisztán miatt csakhamar Hágában találnák magukat ők is.
Még ellentmondásosabb Macron francia elnök helyzete: az utcai zavargásokhoz vezető nyugdíjreform javaslatáról egyszerre állítja, hogy "demokratikus eljárással viszi végig, mindenkit tiszteletben tartva" és hogy kivételes elnöki jogkörével (49.3-as eljárás) élve a parlament jóváhagyása nélkül fogja elrendelni. Tehát ha a többség önként átmegy a reform zebráján, minden szép és jó, ha nem, akkor meg áttolják rajta; a lényeg, hogy így vagy úgy, átkerül oda, ahová nem annyira szeretne menni.
Úgy tűnik, ilyen a politika: a szép elvek csupán a gyakorlati akarat szolgálóleányai, ellentmondás esetén az akarat győz, az elv kuka. Amikor legközelebb szép elvekért (pl. jogállamiság, médiaszabadság) lelkesedünk, célszerű szem előtt tartani, hogy ezek mögött is áll konkrét aktuálpolitikai cél, és az a lényeg, nem a hangzatos elv.
A témába vágó klasszikus paradoxon: egy osztályfőnök demokratikusan szeretné irányítani az osztályát, szavaztat arról, hová menjenek osztálykirándulni; mi van, ha nem ért egyet a többség döntésével? elmagyarázza, újra és újra, hogy szerinte mi lenne a helyes döntés; ám mi történik, ha az osztály újra és újra "rosszul" dönt? Elfogadja a többség döntését, noha helytelennek tartja? Áterőszakolja "bölcs" akaratát, a többség ellenében?
Akárhogy forgatjuk ezt a feladványt, vannak helyzetek, amikor a többség tartósan nem úgy dönt, ahogy a vezető helyesnek tartaná, és egyik fél sem győzhető meg a másik igazáról. Szépen csengene, hogy a többség és a "bölcsek" akarata spontán egybeesik, csak hát, nem ezt tapasztaljuk. E paradox állapotra léteznek áthidaló ötletszerűségek (pl. jól kell feltenni a kérdéseket; feleslegesen nem szabad kérdezni, mondjuk Brexitről, stb.), de valódi megoldással még senki nem állt elő. Aki tud ilyet, küldje be (azután jelöltesse magát világelnöknek).

2023. március 18., szombat

Melegpropaganda - ki szerint badarság?

Régi, és meddőnek látszó vita tárgya, hogy a melegjogok szorgalmazása egyenlő-e a melegpropagandával. Egy gyakorlati hasonlat segít a tisztánlátásban.
Képzeljük el, hogy a motorozást olyan ön- és közveszélyesnek tartják a hatóságok, hogy egyszer csak betiltják. A motorosok azonban nem hagyják magukat, és szabad vagy sem, immár törvényen kívül, bizonyos arányban továbbra is motoroznak. Mekkora ez az arány? Az úthasználók 0,1%-a? 0,5%? Esetleg 1%? Ez erősen függ az ellenőrzés szigorától, de valószínűleg még a leglazább ellenőrzés mellett sem haladja meg az 1-2%-ot, mert mindazt, ami tilos, csak kaland- és nyereségvágyból vagy belső kényszerből csinálják az emberek, nagyjából ilyen arányban.
Most képzeljük el, hogy a polgárjogi mozgalom rárepül a "társadalmilag elnyomott" motorosokra, és küzdeni kezd a jogaikért: először azért, hogy ne legyen tilos motorozni, azután hogy a motorozás számítson egyenlőnek a többi közlekedési eszköz használatával. Mondván, dehogy akarják ők terjeszteni a motorozást, mindössze fel akarják szabadítani a lehetőségét az elnyomás/kirekesztés alól.
Miután ezt elérték, a következő lépésben fősodorba emelik, azaz csapból folyatják, az élet minden területén folyamatos témává teszik a motorozást. Erre már erős ellenmozgalom indul, amely szerint valójában a motorozás propagálása folyik, a motoroslobbi terjeszti, reklámozza a motorozást. A motorosjogi mozgalom ezt természetesen tagadja, szerinte szó sincs terjesztésről, noha mindenkiben él egy belső motoros, akit fel kell szabadítani a hagyományok kötöttsége alól.
A társadalom kezd hozzászokni, hogy egyre többen motoroznak, lépten-nyomon derül ki egy-egy újabb embertársról, hogy ő is... Erre (is) hivatkozással kvótákat írnak elő, melyek alapján a munkába járók bizonyos %-a érkezzen motorral, a filmek bizonyos %-ban mutassanak motoros szereplőket, a történetek bizonyos %-ában jelenjen meg pozitív összefüggésben a motorozás. A közvélemény definíció szerint "szélsőséges" része erre már hörög, hogy "őrültség, vesztébe rohan a társadalom", de ők nem sokat nyomnak a latban, hiszen "szélsőségesek".
Elszabadul az alkotói fantázia: a következő lépésben már motorral érkezik Árpád és népe a Kárpát-medencébe, Dzsingisz kán hadai Harley Davidsonon hódítják Európát, Nagy Sándor motorral indul a perzsák ellen. Viktória királynő bürrögő motoron fogadja az Indiából érkező küldöttséget. Történelemhamisítás? Nem ez a lényeg, hanem hogy nyilván bennük is élt belső motoros, őt kell bemutatni, a művészi szabadság jegyében.
A gondolatkísérletet ezen a ponton leállítva tegyük fel a tisztánlátást segítő kérdéseket. Hányszor annyi ember akar motorozni a tiltott állapothoz képest, ha szabad? Ha nem csak szabad, hanem széles körben pozitívan ábrázolt? Ha nem csak szabad és széles körben ábrázolt, hanem menő is? Ha nem csak szabad, elterjedt és menő, hanem előnyösnek is számít, ajtókat nyit a művészetben, a politikában, a gazdaságban? A kiinduló állapothoz képest hányszoros szorzó valósul meg? 2x, 5x, 10x, 20x? Belátható, hogy ami polgárjogot kap, majd művészeti hátszelet, értelmiségi presztizst és menő státuszt, az terjed, mert trenddé válik.
Az ember annyiban kétségkívül "majom", hogy utánoz. Reflexből másolja azt, ami szerinte menő, vagy amit egyszerűen csak sokat lát. Az eredeti cél viszont az volt, hogy a motorozás kapjon polgárjogot. Polgárjogot nyerni annyit tesz, hogy már nem büntetik, és hivatalosan nem ciki. Ez a tiltás feloldásával megvalósult, itt kellett volna megállni, a többi lépés valójában már terjesztést valósított meg.
Az egyensúlyi állapot ott lett volna, ahol MÁR MINDENKI motorozhat, aki kényszert érez rá és tilosban is bürrögne, DE MÉG SENKI nem motorozik azért, mert végül is, miért ne, ha egyszer OKÉ. Ez egy rendkívül ingatag egyensúlyi pont, a jelek szerint mire észre vesszük, hogy el van érve, már túl is billentünk rajta.
Következtetés: a hasonlatot a melegkérdésre értelmezve világos, hogy a melegség dekriminalizálásával kellett volna elértnek tekinteni a melegjogi célokat, az ezt követő lépések túllőttek a deklarált célon, és jelenleg a melegség aktív terjesztése (propagálása) folyik.
Van, aki másképp gondolja, és méltányolandó érvei is vannak az álláspontja alátámasztására? Írja meg kommentben.

2023. március 16., csütörtök

Fertő-tavi fertő?

Fertő-tavi nagyberuházás ellen tiltakozik többek között a Greenpeace, ami nagyjából rendben is van, hiszen a szervezet világszerte ötletszerűen fekszik a fejlődés útjába. Hogy mások is lelkesen tiltakoznak, az már tanulságos: rámutat arra, milyen félrevezető szándékosan nem látni az összképet.
A Fertő-tó mintegy 85%-a ugyanis osztrák területen található, és az osztrákok az utóbbi sok évtized zavartalan fejlesztései nyomán pont olyanná tették a tópartot, amilyenné a tiltakozók szerint nem szabad... mármint a magyar oldalon. A 15%-on.
Ha a tó egészét nézzük, már rég be van építve, fel van fejlesztve, és ez ellen senki nem tiltakozott/-zik. Az osztrákok GDP-termelő szabadidő központként használják. A jelen tiltakozással legfeljebb azt lehetne elérni, hogy magyar oldalon ne termeljen GDP-t. Végül is, minek az a vacak GDP. Élőhelyek? Milyen élőhelyek vannak a 85%-on? Nagy, háromszög alakú vászonnal ellátott vízi "élőlények" hemzsegnek és parkolnak körös-körül, ameddig a szem ellát. A Fertő-tó fejlesztése elleni tiltakozás annyira észszerű, mint a Mátyás-templom maradék egyhatodáért síkra szállni azután, hogy az öthatodából már vasbeton irodaházat csináltak, és az senkit nem zavart.
Ha lenne mákszemnyi hitelességigény a tiltakozókban, osztrák oldalon láncolnák magukat a turisták útjába, hogy ne tudjanak hajóútra indulni a tavon, a luxushotelekbe meg pláne ne jussanak be. Amennyire természetesnek vesszük, hogy Mo-n egyetlen fűszálat sem szabad fejlesztés áldozatává tenni, annyira azt is, hogy Ausztriában meg a GDP a lényeg. Márpedig ha a jóléthez akarunk felzárkózni, akkor nem lehetünk GDP-érzéketlenek, különösen nem olyan helyen, ahol természetet védeni reálisan már nem lehet, legfeljebb a hazai jólétteremtést sikerülhet még elgáncsolni. Ez lenne a valódi cél?

2023. március 1., szerda

Akkumulátorgyár? Pfúj, vigyék Angliába!

Vagy Spanyol'ba. Ez most az izgalmas tét.
A teljes magyar ellenzék beleélte magát, hogy essen bár piros hó, akkor sem lesz akkumulátorgyár hazánkban. Sehol. De tényleg sehol.
Közben a BMW és a Jaguar autócégek tulajdonosa, a Tata Motors megversenyezteti egymással a brit és a spanyol kormányt: csekély 500 millió font állami támogatásért cserébe hajlandó Angliában felépíteni az akkugyárat. Ha a kormánynak nincs e célra félmilliárdja, máris viszik a projektet Spanyolországba.
A brit közvélemény sajnos nem olyan tájékozott, mint a magyar ellenzék, ott bizony szeretnének akkugyárat, "font-os" nemzetgazdasági kérdésnek tartják, hogy náluk épüljön és működjön. Ők úgy tudják, ezen múlik, lesz-e jövője a brit autógyártásnak.
A jelek szerint a spanyol közvélemény még botorabb, képesek lennének rálicitálni a britekre, csak hogy biztosan övék legyen, amit a magyar ellenzék kitiltana a honból. Tiszta szerencse, hogy ellenzékünk érti az idők szavát, tudja, mitől lesz fejlett a 21. században egy ország.
Tegyük hozzá a teljesség kedvéért: akkumulátorokkal foglalkozni tényleg nagyon komoly környezeti és egészségügyi kockázat. Ha ez lebeg az ellenzék szeme előtt, csak helyeselhetünk. Az érem másik oldala azonban, hogy ipar híján fejletlenül és viszonylagos szegénységben élni is nagy kockázat, és úgy tűnik, a britek/spanyolok ezt sem hagyják figyelmen kívül. Továbbá, ha ekkora a veszély, akkor talán nem az akkugyár, hanem az elektromos autók ellen kellene kampányolni, hiszen az akkumulátor végül is azokhoz kell.

2023. február 28., kedd

Új szelek Ukrajnában?

Miközben az origo.hu egy éve minden nap, így ma is döntő fordulatot jósol az ukrajnai háborúban, a nyugati háborúpártiak meg kitartóan az utolsó négyzetcenti visszafoglalásáért szállnak síkra, a Guardian friss véleménycikke valódi változás előszele lehet.
Figyeljük meg, hogy nyugaton is úgy működik az újságírás, mint anno a Népszabadságnál: először csak egy cingár hang énekel ki a kórusból, majd egyen-ketten becsatlakoznak, és hamarosan már egy másik dalt fúj az egész szerkesztőség. Az, hogy ki énekelhet ki, természetesen nem a véletlenen múlik, gondosan megválogatják a szerzőket. Érdemes tehát felfigyelni a másként gondolkodás első vékonyka hangjára, abból bejósolható az új kórusmű.
Ha így, a kommunista Népszabadságon edződött szemmel olvassuk a brit élliberális lap véleménycikkét, kiderülnek belőle a fő szólamok, miszerint 1. az ősöreg Biden ne induljon a jövő évi elnökválasztáson; 2. Amerika fejezze be a demokráciaexportot; 3. de szégyellje magát az eddigi következetlen exportért, pl. Fehéroroszország cserben hagyásáért; 4. próbálja megtalálni a hangot a feltörekvő nagyhatalmakkal (Kínával, Indiával); 5. haladjon a korral, ne ragadjon bele a hidegháborúba, mint Putyin.
Sorok között ez azt jelenti, hogy tárgyalások várhatók Oroszországgal a háború lezárásáról. Pontosabban, az eddigi titkos tárgyalások után nyílt tárgyalások következhetnek.

2023. február 24., péntek

Weinstein nem egy Einstein, de...

Újabb 16 évet kapott a volt producer, az eddigi 23 éve mellé. Ez összesen 39 év. Jó magaviseletért nyilván rövidíthető, de így is nagy eséllyel börtönben fog meghalni. Időzzünk el ezen egy percig.
Mennyit kapott volna, ha az áldozatait nem szexre veszi rá, hanem megöli? Tényleges életfogytot? Hát, úgy tűnik, a szexuális visszaélésért is azt kapott. Nem kellene különbséget tenni a két kategória között?
Kétség nem fér hozzá, hogy Harvey Weinstein visszaélt a hatalmával, hogy sikerért/pénzért/karrierért cserébe szexre kényszerített nőket. Ahhoz sem fér azonban kétség, hogy a szórakoztatóipar cárjai közül sok százan tették és teszik ugyanezt. Sőt ahhoz sem, hogy az érintett nők jelentős része sok más férfival is lefeküdt és lefekszik ma és a jövőben a céljai érdekében. Igazságtalannak tűnik tehát Weinsteint egyedül kiemelni ebből a tömegből, és olyan büntetést sózni csak és kizárólag rá, amin százaknak, valószínűleg ezreknek kellene osztozniuk. Legalább két szempontból nincs rendben, hogy mind helyett Weinstein vigye el a balhét: 1. egyénileg igazságtalanul kemény büntetést kapott; 2.sokan meg semmilyet, és folytathatják az eddigi gyakorlatot.
Olyan ez, mint ha a mexikói drogkartellek egyik emberére 6500 év börtönt szabnának ki... olyan alapon, hogy egyedül őt sikerült megcsípni. A többiek meg szabadon garázdálkodnának tovább.
A világ rendszerszintű megoldásoktól lesz igazságosabb, és nem az egyesek terhére elkövetett példastatuálástól. Emlékeztetőül, a szemet szemért, fogat fogért elv sokkal irgalmasabb, a Weinstein-ítélet ehhez képest visszalépés. Másképpen: az ókor bölcs jogalkalmazóinak több eszük volt négyezer éve, mint az ítéletet meghozó mai amerikai esküdtszéknek.

2023. február 20., hétfő

Szemellenző helyett... két szemellenzőt

Aki a magyar sajtót olvassa/böngészi, észreveheti, hogy alapvetően kétféle narratívát tol: 1. a bal-lib-álfüggetlen-álobjektívat* és 2. a jobb-konzi-frankónelkötelezettet. Mindkettő következetesen felépített és ápolt, így aki csak az egyiket olvassa, 100 alatti IQ-val, az meg van győződve, hogy a világ lényegében beleillik az egyikbe, és hogy a másik szemenszedett hazugság, manipuláció, propaganda.
És ennek alapján "logikusan" csodálkozik, hogyan hiheti el annyi naiv/hülye ember a másik narratívát. Tényleg, hogyan?
A narratívák nem csak következtetéseikben térnek el, hanem a stílusukban is, mégpedig egészen a rendszerváltás óta: 1. a bal-lib narratíva intellektuálisabb, igényesebben kidolgozott, az ellentmondások át-átütnek, de mindig igényesen ki is vannak magyarázva, hogy az olvasó ne akarjon ellenkező előjelű forrásból tájékozódni, a 100 feletti IQ-jú hírfogyasztó hitelesnek és teljes értékűnek tartja a saját buborékját, az agya el van ringatva; 2. a jobb-konzi narratíva baltával faragott, ki-kilóg belőle a lóláb, viszont akit érdekel a tényanyag, épp ezért jobban tudja ellenőrizni, és ennek alapján eldönteni, mit hisz el belőle. A 100 feletti IQ-jú konzervatív hírfogyasztó nem tartja egészen hitelesnek és átfogónak a saját buborékját, ergo, marad benne nyitottság a teljesebb valóságra.
Ezt nem kell bemondásra elhinni (ahogy semmit), szép példát mutat a kifinomult manipulációra a bal-lib oldal: mikor a forint (akár csak kicsit) gyengül, az hatalmas, bombasztikus, "felcsavart" hírben jelenik meg; mikor (akár nagyot) erősödik, az meg relativizáló, "letekert" hírben. Az olvasóban így kialakulhat a meggyőződés, hogy a forint lényegében egyfolytában gyengül és romlik, s amikor véletlenül fordítva, akkor meg pont az a baj! Az átlag bal-lib úgy tudja, legalábbis érzelemvilága mélyén, hogy 2010 óta Mo. már tucatszor összeomlott.
A jobb-konzi média trükkjei ezzel szemben bárdolatlanok és feltűnők, az origo-n pl. minden nap eldől az ukrajnai háború az oroszok javára, ám ezt a jobb-konzi olvasó sem hiszi el. Az eredmény, hogy a B oldal gyakrabban kirándul át az A oldalra, mint fordítva.
Ha úgy fogjuk fel a médiahasználatot, hogy egyfajta szemellenzőt tesz ránk, a kétféle média rendszeres használata némi kipillantást ad a szemellenzőből. Ezért (lenne) érdemes mindkét oldali média híranyagát közel azonos gyakorisággal fogyasztani.
* álfüggetlen-álobjektív: bevallottan önkéntes belső meggyőződésből hajlik bal-lib irányba anélkül, hogy ez utasításba lenne adva, vagy hivatalosan és közvetlenül ezért fizetnék; a hírfogyasztó szempontjából azonban a hajlásirány számít, és nem annak tetszőleges oka. A hajlás iránya határozza meg, milyen híranyagot csavar fel, és milyet teker le egy hírforrás.

2023. február 16., csütörtök

Abúzus: te is nagy ívben?

Az egyházi szex mindenkor botrányos, még ha sorok között az derül is ki, hogy konkrétan nem szex, a világi abúzusgyanús szex meg simán elcsúszik, a végén még a hírhozóra fognak haragudni.
Ne menjünk el szó nélkül a jelenség mellett: mi az oka a látványos kettős mércének?
1. Az egyház a "világinál" jóval szigorúbb etikát hirdet, és ha néha nem felel meg a saját elveinek, az érdekfeszítő.
2. A "világi" megengedő etika kevésbé izgalmas, olyan, amilyen.
3. Az elvek és a gyakorlat közötti ellentmondás hitelességromboló, és úgy tűnik, a közvélemény imádja páholyból nézni a hitelességi válságot, a bukást a piedesztálról.
4. Eddig nem kapott figyelmet az abúzust világi nézetből kritizálók hitelességi válsága, noha feltűnő.
Tudatosítsuk, hogy közügyekkel foglalkozni világállapot-javítás, a világállapotot pedig az javítja, ha az abúzus mindenütt egyformán érdekes és kezelendő.
Nem az a cél, hogy a szexuális visszaélést elkövető bort prédikáljon, ha már azt iszik, hanem hogy a lehető legkevesebben kövessenek el szexuális visszaélést, és még azt a keveset se ússzák meg. Ehhez pedig az egyébként nagyságrendekkel nagyobb számban előforduló "világi" ügyekre is oda kell(ene) figyelni.

2023. február 8., szerda

Lebuktatva és leleplezve

Breaking 1: a telex.hu kőkemény és "független" (ok)nyomozással kiderítette, hogy... a kormány kommunikál, méghozzá eredményesen. Félelmetes. Döbbenetes. Felháborító. Ettől választók milliói kapkodnak majd levegő után. És a telex.hu persze senkihez sem kötődik ezer szállal... pláne nem a baloldali ellenzékhez.
Breaking 2: lebukott az amerikai kormány is, hogy szintén eredményesen kommunikál...ja az 53 éve legalacsonyabb munkanélküliséget. Ebből ugyanis az következik, hogy míg az ukrajnai háborúval szinte mindenki veszít, az Egyesült Államok profitál belőle.
Cui prodest? Kinek áll érdekében? Ha feltesszük ezt az alapkérdést az ukrajnai háborúval kapcsolatban, a válasz, hogy az USA-n kívül senkinek, mindenki más harakirit követ el a rosszul kitalált szankciókkal, a rekordmagas inflációval, a kifizethetetlen rezsiszámlákkal, a csökkenő életszínvonallal. Az USA-nak azonban úgy tűnik, bejön ez a szempontjából okosan generált konfliktus: elég távol van ahhoz, hogy ne veszélyeztesse az energiaellátását, és elég jó helyen ahhoz, hogy padlóra küldje a gazdasági vetélytársakat, köztük a mi Európánkat. "Bravó".
Érdekes lesz megfigyelni, hogy akik évek óta - okkal és ok nélkül - rámutatnak, hogyan épít ellenségképet a nekik nem szimpatikus kormány, vajon észreveszik-e az amerikai demokraták kolosszális ellenségépítését, mielőtt kiböki a szemüket.
Tisztázzuk: nem arról van szó, hogy Oroszországot beugratták, kijátszották, egyoldalúan provokálták, stb.; hanem arról, hogy szándékosan és felelőtlenül kiéleztek egy még éppen kontrollálható konfliktust, mert unfair hasznot reméltek belőle, holott felelős hozzáállással meg kellett volna előzniük, és meg is tudták volna előzni.
Még most is véget vethetnek neki, ha nem biztatják tovább az ukránokat, hogy az oroszok lakta területük utolsó négyzetmilliméterét is meg tudják tartani, miközben erőszakosan elnyomják és teljes jogfosztottságban tartják a kisebbségeiket. Ha őszintén megmondják nekik, hogy vagy-vagy, de nem is-is. Ez a veszélyes illúzió felelős ugyanis a tengernyi felesleges szenvedésért, amivel hamarosan minden érintettnek el kell számolnia.

2023. január 26., csütörtök

A haladás élére!

Amennyire áll, hogy a 'nemzet' fogalmát kisajátította az egyik politikai oldal, annyira az is, hogy a 'haladás' fogalmát meg a másik oldal stoppolta le. Ideje közkinccsé tenni és észszerű használatba venni mindkét hívószót.
A nemzet esetében tisztázni lehet, hogy nem egyszerűen etnikai, hanem etno-kulturális összetartozásról van szó: a kisebbségek asszimiláció nélkül is a nemzet részei, tehát akkor is, ha nem a többségi nyelvet használják és akkor is, ha óvodától egyetemig ragaszkodnak a saját kultúrájukhoz. (Kénytelenek vagyunk ezt elmagyarázni a homogenizáló lázban égő ukránoknak.)
Aki szerint a 'nemzet' laza halmaza nem kellően tisztázott, annak feltűnhet, hogy a 'haladás' eleve sokkal kevésbé konkrét fogalom. Hogy mit jelent, teljes mértékben azon múlik, mi felé akarunk haladni.
Baloldali szóhasználatban a haladás kolhozosításhoz hasonló: csak a magánbirtok elvétele és az erre irányuló nyomás világos, ám hogy mivégre és milyen jövő érdekében, az homályban marad. Az ellenállást büntetik, miközben a reálisnak tartható forgatókönyv, ha egyáltalán létezik, nem nyilvános. Addig zaklatnak, agitálnak, izzasztanak és bántanak, míg lemondasz földről, háziállatról a kolhoz javára, ám hogy a kolhoz hosszú távon hogyan működik és hogyan lesz sikeres, azt nem csak neked nem mondják meg, hanem gyaníthatóan maguk sem tudják az agitálók.
A kolhozosító párhuzam fájdalmasan illik a mai, baloldali-liberális értelemben vett 'haladás'-ra: az világos, hogy addig vegzálnak és büntetnek, míg le nem mondasz nemzetről, hazáról, családról, hagyományról, nemi identitásról, és "önként" be nem adod ezeket valami amorf közösbe, ám hogy az amorf közös miként fog működni, hogyan lesz sikeres, és egyáltalán, milyen formát ölt végül, azt nem csak neked nem tudják megmondani, hanem az aktivistáknál sincs meg ez az ismeret. Maguk sem sejtik, mi lesz ebből, és az hogyan lesz jó és kinek. Bal-lib értelemben a haladás: előre a ködbe valami szakadék felé; mindig csak előre, és ha menet közben kérdezni mersz, válasz gyanánt felpofoznak.
Az ésszerűség világában a 'haladás' fogalma ennél többet érdemel. A haladás definíció szerint: előre a fenntarthatóság, a működőképesség, a siker, a társadalmi jólét felé. Más szóval, a haladás nem jelentheti azt, amire a bal-lib érdekcsoportok jogtalanul használják. Ideje észszerű használatba venni, és az élére állni.
Megfontolandó, hogy míg a 'nemzet' szemlátomást útjában áll a bal-lib értelemben vett (szakadékba pofozó) "haladás"-nak, legalábbis bal-libék eddig nem voltak meggyőzhetők az ellenkezőjéről, addig a fenntartható jólét felé haladás nem ütközik a nemzet érdekeivel, sőt. Vagyis, nemzeti érdekben gondolkodókból könnyen lehet deklaráltan haladó is, és ésszerű, hogy legyen. Természetesen a 'nemzet' élére is állhat mindenki, aki eddig nem akart.
Mától kezdve akkor vagy haladó, ha részletesen el tudod mondani, szerinted mi felé haladsz és az hogyan működik majd, hogyan vezet fenntartható közjóléthez.

2023. január 25., szerda

Ahol Hont védi a hont...

... az eddig nem tűnik teljesen rossz helynek.
A liberális szerzőt az különbözteti meg az átlagliberálistól, hogy érzékeny a belső ellentmondásokra, és ironikusan kritizálja azokat.
A közéleti viták oka nem annyira filozófiai, mint alkati: ízlések és attitűdök ütköznek egymással; így az észszerűen elérhető legjobb, hogy ki-ki érthetően, hitelesen képviselje a saját álláspontját, nem gabalyodva bele sem a mondataiba, sem alapvető ellentmondásokba. A bableves legyen bableves, és ne minestrone vagy mákos pörkölt.
A következetesség előrelépést hoz nem csak a gyakran kakofón és önhiteltelenítő ellenzéki térfélen, hanem úgy általában a közéletben. Hont feltehetően nem kezd békeharcba, nem rekeszt ki a befogadás jegyében, a végtelen szeretet nevében sem gyűlölködik.
Már csak az hiányzik, hogy a saját következetességét minőségbiztosítva közzétegyen egy önálló receptet: bableves à la Hont. Annak alapján ki-ki eldöntheti, ízlene-e neki.

2023. január 24., kedd

Ukrajna: a széplelkek gyalázata

Miközben a fejlett világ Ukrajnának szurkol Oroszország ellen, előbbi az elhúzódó értelmetlen háború perverz logikája szerint sorozza be és küldi húsdarálóba a kárpátaljai magyarokat.
Egy olyan "hazáért" és annak "dicsőségéért" kellene meghalniuk, amely erővel asszimilálja őket, korlátozza őket az anyanyelvük használatában, az anyanyelvi oktatásban és a kulturális identitásuk megélésében.
Ez a különbség álmok és valóság között: álmodban támogathatod Ukrajnát úgy, hogy az igazságosság piedesztálján érzed magad; a gyakorlatban viszont ennek során kénytelen vagy helyeselni sőt szentesíteni többek között a kárpátaljai magyarok elleni visszaéléseket. Ha pl. német vagy, okoskodhatsz úgy, hogy melyik a nagyobb létszám, bár már ez is necces és minimum képmutatásgyanús. Magyarként viszont nem hagyhatod a testvéreidet magukra a bajban, ha tükörbe akarsz nézni.
Ha csak arra figyelünk, mit követnek el az orosz megszállók az ukránok ellen, követhetően fekete-fehér a kép. Ha hozzá vesszük, mit követnek el az ukránok a saját kisebbségeik ellen, akkor már bonyolódik a megítélés, és drámaian lecsökken az ukrán erkölcsi előny.
Általános emberi kötelességünk kimondani: az "ukrán dicsőség" örve alatt alávaló támadássorozat zajlik a kárpátaljai magyarok ellen. Csak az ukránokon múlik, mikor hagynak fel vele, és válnak végre méltóvá a függetlenségre - legyen mindkettő mielőbb.
Egyébként szavuk sem lehet, ha a Gondviselés úgy mér nekik, ahogyan ők mérnek.

2023. január 23., hétfő

Leszámolás a közéleti illúziókkal?

A tegnapi poszt olvasói talán azon töprengenek, mi lenne a hétköznapi ember etikája helyett okosabb és megfelelőbb mérce a nagypolitikára: ha már a 'grál lovagok morális szépségversenye' naiv illúziónak bizonyult, mi legyen a pontosabb modell? Maffiabirodalom? Pankráció?
Megoldás: a nagypolitika leginkább vízilabda bajnoksághoz hasonlít. Egyrészt, infrastruktúraigényes, hatalmas uszoda kell hozzá, amit megépíteni és fenntartani is rengetegbe kerül. Másrészt, megvan a maga vonzereje, örülni lehet a szép támadásoknak, lelkesedni a bravúros védésekért és főleg, ujjongva ünnepelni a gólokat. Harmadrészt, kiábrándító dulakodás zajlik a víz alatt, gondoljunk csak a lerántásokra, a dupla fürdőnadrágra, a vérző tépett-karmolt sebekre, nem is szólva a kényes testrészek sérüléseiről. Negyedrészt, a dulakodást néha meg is mutatják, víz alatti kamerafelvételekkel, és a nézők egy részének máris csökken a lelkesedése. Ötödrészt, a kirívó szabálytalanságokért olykor büntetés, kiállítás, eltiltás, stb. jár.
Hatodszor, az eredményes vízilabda a víz feletti stílus, a víz alatti harc és a gólok egyensúlyban tartásának művészete. Hetedszer, a nézőnek el kell hinnie, hogy akár ő is részt vehet vagy legalább, hogy jó ötlet a gyerekét vízilabdázásra biztatni. Ha ezt a hét szempontot egyszerre és azonos súllyal vesszük figyelembe, közel kerülünk a nagypolitika reális megértéséhez.
Mindegyik egyformán fontos: nem elég a víz feletti stílus, nem durvulhat a víz alatti harc sem a végtelenségig, nem lehet mindig mindent megúszni, rendszeresen gólra van szükség, az uszodát is meg kell finanszírozni a nézők pénzéből, akik ebbe nem szívesen gondolnak bele; végül, fontos elhitetni, hogy ez mindenki sportja és bárki bármikor beszállhat.
A fenti szempontok egyben az illúzióvesztésnek is gátat szabnak. Nem az a cél, hogy illúziótlanná és elidegenedetté váljunk, hanem hogy kellően reálissá a részvételi demokráciához.

Szponzorált független média?

Friss hír szerint egy baloldali politikus önkormányzati pénzért cserébe szerepelt egy tévécsatornán, 8 millióért mintegy tizenháromszor.
Korábbi hírek szerint nincs ezzel egyedül, további három baloldali és egy kormányoldali politikusról derült ki hasonló. Segítene, ha az ilyen szereplést 'Fizetett tartalom'-ként jelölnék? Valószínűleg nem sokat, hiszen akkor kit érdekelne, melyik politikus mivel reklámozza magát. Nagy pénzt valójában a függetlenség látszatának keltése ér.
Mivel a média igen költséges és önmagában veszteséges üzleti vállalkozás, mindig van egy háttérfinanszírozói kör, amelyik önös és elfogult érdekei előmozdítására használja. Tehát, bár a bal-lib média előszeretettel hivatkozik a "függetlenségére", tényleges függetlenségről aligha beszélhetünk. Aki a muzsikát fizeti, annak a nótáját húzzák.
Az ügy akkor is súlyos csapás a függetlenség illúziójára, ha cinikusan értelmezve a "pénzért bárkiről bármit" megközelítés tulajdonképpen: függetlenség... a hétköznapi ember etikájától.
Amikor médiafüggetlenségről vagy korrupcióról esik szó, a fogalmak hétköznapi értelemben hatnak. Gipsz Johanna és Jakab úgy értelmezi, hogy amint ő nem kap kolbászt ingyen az ábécéből, más se jusson érdemtelenül felvágotthoz - és nem úgy, hogy bár a magas helyen lévők egymás között passzolgatják a zsíros koncokat, ez kontraintuitív módon mégis olcsóbb, mint ha "ingyen" dolgoznának. Amerikai tapasztalat szerint amikor gazdag emberek hivatalosan évi egy dollárért vállaltak közhivatalt, nemhivatalosan gigantikus korrupció és hűtlen kezelés lett az eredmény. Megokosodva betiltották az egydolláros hivatalviselést.
Érdekes ellentmondás, hogy miközben az átlagmagyar intelligensebbnek véli magát az átlagamerikainál, naivan elhiszi, hogy az ebédnek alapvetően ingyenesnek kell lennie, míg egy amerikai szerint ilyen nem létezik. Az átlagmagyar beveszi, hogy a nagypolitikába elsősorban nem személyes előnyökért, hanem szép elvek megvalósítása érdekében mennek az emberek, hogy demokráciában "független" média számol be a fontos dolgokról, és hogy amiről nem, az nem is fontos...
A magyar társadalom még közügyi megokosodás előtt áll, a tanulást segítheti a fenti eset.

2023. január 21., szombat

"Tudatosan" nem vállalt gyermek?

Az utóbbi pár évben coming-outolt gyermektelenségi mozgalom résztvevőinek "tudatossága" pontosításra szorul, ám ne elégedjünk meg ennyivel.
Az összkép része, hogy nyilván már a barlangi emberek némelyike is rühellte a porontynevelést, csak ezt nem festette fel a vadászjelenetek mellé a barlang falára, az ókori görögök ellenben már filozófiai elméletet gyártottak a gyermektelen szex magasabb rendűségéről, Platón írásba is foglalta az érvelést (lásd: A lakoma). A gyermektelenség, illetve az erre irányuló igény tehát egyidős az emberiséggel.
A hozzánk közelebbi, de még a fogamzásgátlás előtti korokban az igazán családos embernek sokszor tucatnyi gyermeke volt, a magas termékenységi átlag mellett nem igazán szúrt szemet, hogy egyesek meg neki sem kezdtek, pl. mert aggleányok vagy -legények maradtak, vagy egyházi fogadalmat tettek, "magtalanok" voltak, vagy fiatal felnőttként meghaltak. Olyan is akadt, aki a tudománynak szentelte az életét. Az egyéni életutakban a mainál sokkal nagyobb volt a változatosság, régi családfákat nézegetve feltűnik, milyen sok a korán letört, illetve az elszáradt, semmibe lógó ág.
Nem így ma: a gyermekhalandóság csökkenése és a fogamzásgátlás első lépésben lecsökkentette a családméretet (jellemzően legfeljebb 2 gyerek), második lépésben uniformizálta az életútra vonatkozó feltevéseket, elvárásokat: örömteli, kiteljesedett nemi életet élni jognak számít, egyszersmind gyakorlati elvárás. Furán néznek arra, aki eltér. Mi van vele? Forduljon orvoshoz, pszichológushoz. Nem hiányzik neki a szex? Abszurdum, ilyen nincs. Ki kell gyógyítani belőle.
Áldás és átok is egyben, hogy megnőtt a tudatosság (miből fogom fizetni a harvardi tanulmányait? - görcsöl a leendő szülő) és a bénító felelősségérzet (miből veszek neki garzonlakást?), csökkent a spontaneitás (a 18 évesen egymásba tottyant "butácska" párt lesajnálják). A mai idők trendi fiatalja húzza-halasztja a családalapítást, nyugdíjig keresi az igazit, papírra nem ad, röppen virágról virágra, mondván, mindig lesz valahogy.
Kevés figyelmet kap az előző generációk élettapasztalata, miszerint nem leszel örökké fiatal. Igen nagy eséllyel egyszer öreg, beteg, ellátásra és gondozásra szoruló emberré válsz. Ha megsértődsz, akkor is c'est la vie. Sorsdöntéseknél nem elég csak a rövid távú előnyöket megfontolni, a hosszú távú hátrányok kezelésére is kell egy B terv.
Az életmódkisebbségek, amelyek egyike a "tudatosan" gyermeket nem vállalók csoportja, a jogaikra tudnak hivatkozni, míg a gyermekvállaló többség Lafontaine A tücsök és a hangya című meséjére, amelyben a nyáron henyélő tücsök télen hiába kér ételt a szorgalmas hangyától - és így remekül el tudnak beszélni egymás mellett. Hát a szolidaritás az jár, nem? Annak is, aki eltökélten nem gondoskodott a jövőjéről? Gyalázatos tajparasztság így gondolkodni, maholnap bűncselekménnyé is válhat...
Az egymás mellett elcsúszó érvelések közös nevezője lehet a belátás, miszerint emberi jogok egy létminimum fölé emelkedett, stabil jóléti társadalomban tudnak működni. A túlélésért küzdő, létszámhiányos, deficites ellátó rendszerű társadalmakban már nem az a kérdés, mire van jogod, hanem hogy a kevésből neked mennyi jut, ha egyáltalán. Ezért aki a jogaira tervez hivatkozni, elemi szinten érdekelt a stabil jólét fenntartásában, amihez bizony létszám, azaz gyermek is kell.
A fentiekből következően - nyomós egészségügyi indokot kivéve - gyermeket nem vállalni definíció szerint nem lehet tudatosan, csakis a valóság egy fontos része elől elzárkózva, annak hátat fordítva, tücsökmódra. A mozgalomra a "tudatos" jelző semmiképp sem illik, pontosabb rá az "eltökélt" vagy az "akkor jó ötletnek tűnt".
A "tudatosan" nem vállalók fő reménye lehet, hogy marginális mikroklub szinten maradnak, és az elenyésző költségvonzat miatt nem lesz értelme bolygatni, tulajdonképpen mi jár vagy mi nem nekik. Más szóval, büszke coming-out helyett a radar alatt célszerű maradniuk.

2023. január 20., péntek

Meghalt a Kommunista, éljen a kommunizmus?

X-nek "nekrológot írni. Vicc. Kommunista volt." Ezzel a nyilvánvalónak szánt gondolattal indítja cikkét a merce.hu szerzője.
A mondanivaló azonban egyáltalán nem nyilvánvaló: aki kommunista, annak a haláról írni, életművét dicsérni fogalmi ellentmondás lenne? Mármint a hálás követői részéről? Az írás ugyanis egyértelművé teszi, hogy az illető "Apánk volt".
Esetleg arra gondol, X-ről elég nekrológként, hogy "kommunista volt", és ennyi? Ha igen, nem világos, miért folytatja még hosszan.
Vagy azért lenne ellentmondás kommunista emberről nekrológot írni, mert nem hisz az örök életben, a túlvilágban? De hát a nekrológ a földi életben gyászolóknak szól, akiknek a létében és emlékező képességében még a legkommunistább ember is "hisz".
Talán arra gondol a - gyásztól? agyviharba került - szerző, hogy a Kommunista valójában nem hal meg, mert örök földi élete van? Akkor viszont nem "volt", hanem most is "Apánk", ugyebár. Szóval, sehogy sem áll össze a logika: amennyiben van az idézett felütésnek koherens megfejtése, hátha beküldi egy szemfüles olvasó.
Apropó, kommunizmus. A szerző a folytatásban lelkesedik érte: az igazi kommunista tudja, hogy szabadság és kommunizmus létezhet egyszerre, miközben nem tagadja a pártállam rémtetteit. Ízlelgessük ezt a gondolatmenetet.
A "jó" kommunista tehát tisztában van vele, hogy az eddigi számos kísérlet során nem sikerült szabadságmegvonás és tömegkínzás nélkül úgynevezett kommunizmust csinálni, ám töretlen meggyőződése, hogy ez szerencsétlen véletlen volt, mondjuk, pöti malőr. Több tucat esetben, és kivétel nélkül. Pechszéria. Ergo, legközelebb csakis úgy alakulhat, hogy az "igazi" kommunizmus a legnagyobb szabadsággal párosul... Alighanem így gondolták az 1947-ben a kommunistákra szavazók is. Aztán jött az '50-es évek. Az lenne a "jó" kommunista, aki újra és újra kipróbálná, amiről nem tagadja, hogy immár sorozatosan mellément?
Egyébként, mi akadályozza a kommunizmus bármikori kipróbálását? Ha belegondolunk, az égvilágon semmi. Fogsz egy kiscsoportot, azon belül kommunizmust hirdetsz, és várod az átütő sikert. Majd leállítod a kísérletet (vagy elfogadod a megszűnését), ha a siker elmarad. Figyeljük meg, hogy a kapitalizmus biztosította szabadságba mindenkor belefért és belefér ma is (csak fordítva nem), hogy egy tetszőleges alcsoport vagyon-, pár-, vagy bármilyen egyéb közösséget valósítson meg, amíg tagjai testileg-lelkileg épen, jó egészségben maradnak. Ha a tetejébe még jómódúak és boldogok is, annál jobb! A minta ez esetben szabadon terjedhet, a következő szint lehet egy önként kommunista falu, majd egy város, megye. Értelemszerű, hogy aki az ilyen faluból, városból, stb. távozna, az szabadon megteheti, ebben senki, semmi nem fogja akadályozni, ugye? (Nem lesz aknazár, fegyveres őrség, szögesdrót, "disszidálás" nevű kitalált bűncselekmény pl.)
Fontoljuk meg, hogy miért is kellett bárhol, bármikor erővel kommunizmust csinálni? Miért kellett elvenni az emberektől bármit, miért nem adták össze a kommunisták, amijük volt, miért nem abból akartak jólétet előállítani? Mi erre az "igazi" kommunista válasza?
Nos, az igazi kommunista talán belátja, hogy a "nem jó" kommunizmus sosem nulláról indult, hanem jogot formált egy kapitalista társadalom összes javára, termelő eszközére, hogy majd abból teremt sokkal nagyobb és igazságosabb sikertörténetet. Hullákat sikerült, jólétet nem, az igazságot meg azóta is szeretnék elérni a túlélő áldozatok és leszármazottaik. A "jó" kommunizmus (ha létezhet ilyen) megoldása következésképpen: önerőből, szabadon, a közösségi autonómia keretein belül kell vele próbálkozni. Bárki deklarálhatja ma is, hogy kommunista kisközösséget alapít, ahogy más lángossütő vállalkozást, és aztán boldoguljon vele önerőből, adót fizetve, a szabad kapitalista összkereten belül.
A lelkes szerző fogjon össze a barátaival, és "Apjuk" útmutatása alapján hozza létre a kisközösséget, amin bemutatják a modell sikerét. Nulláról, azaz saját vagyonból, teljességgel önerőből, mások belerángatása nélkül. Ha a modell működik, az feltűnő és vonzó lesz. Ha nem működik, az meg tanulságos - már annak, aki tanul az ilyesmiből.
Nem világos, miért kell a szabadsággal összeegyeztethető "igazi" kommunizmusról mindig csak írni, előadni, fantáziálni értelmiségi vadászmezőkön ahelyett, hogy alulról, szabad egyének körére korlátozva megvalósítanák. Rajta, lássuk, mire mennek vele. A szerző Budapest VIII. és IX. kerületében népszerűsíti az elgondolásait, önerős kommunista kisközösséget ott is létre lehet hozni, mondjuk Nyóckilencker Tele-Komm Bt. néven. Ha egy-két éven belül nem jön létre, a maga módján az is tanulsággá válik.

2023. január 16., hétfő

Isten nélkül... gombafelhő?

Tanulságos vulgárvilágnézeti írás jelent meg a qubit.hu-n, érdemes elolvasni. Kiderül belőle - ha más nem is -, milyen távol áll az ismeretterjesztő-populáris filozofálgatás a filozófiától. Az alábbiakban a "mű" fő tételeit vizsgáljuk meg.
1. A kérdés, hogy miért a létezés van, és miért nem a semmi, gyakran felbukkan a filozófia történetében; igaz, többnyire mint a gondolkodókat foglalkoztató egyéb sorskérdések mellékszála.
- Téves állítás: Abszolút Semmit senki nem tételez fel. Az egyik fő felfogás szerint az általunk ismert tapasztalati valóság előtt a teremtő Isten volt, a másik szerint a szabályokkal leírható módon működő Anyag/Energia. Harmadik lehetőség, hogy Isten első lépésben az Anyagot/Energiát teremtette meg, és abból jött létre a tapasztalati valóságunk. Negyedik lehetőség, hogy az Anyag/Energia nem is következetes szabályok szerint viselkedik - ilyet nem szokás feltételezni, mert mi emberek szabályokban szeretünk gondolkodni... ám ez is egy lehetőség.
2. A 17-18. századi polihisztor, Gottfried Wilhelm Leibniz volt az első, aki egyértelműen föltette a kérdést: miért van a valami, és nem a semmi?
- Helyesen: miért nem kizárólag Isten van (mint Önmagának elégséges létező), miért létezik az általunk tapasztalt valóság, és hogyan keletkezett?
3. Immanuel Kant például a filozófia legfontosabb feladatának a „Mit tudhatok? Mit kell tennem? Mit remélhetek?” kérdéskör elemzését tartotta, ami végül egyetlen kérdésbe volt sűríthető: mi az ember?
- Más szóval: Kant lemondott a létezés titkának megfejtéséről, mert objektív okokból lehetetlennek tartotta (lásd: A tiszta ész kritikája). Kant szerint a valóság végső fokon nem ismerhető meg. Ezért fókuszált arra, amivel emberi szempontból szerinte hasznos foglalkoznunk.
4. A tudomány haladásával a 20. század első harmadában a végső kérdés elemzése is szintet lépett.
- A végső kérdés elemzése objektív okból nem tud szintet lépni (lásd: Kant), a szerzőnek legfeljebb azért nem tűnik fel e tény, mert már az alapkérdést is tévesen fogalmazza meg (lásd: 1. pont).
5. Ezzel elérhető közelségbe került, hogy a tudomány kísérletekkel ellenőrizhető választ adjon a létrejövés miértjének titkára.
- Képzeljük el a gyakorlatban: a tudomány felfedezi az ősrészecskét, amelyen jól olvasható angol nyelvű felirat hirdeti: "Készült: Kr.e. 14mlrd, mert olyan kedvem volt. Aláírás: Anyag". Ez tényleg valamiféle "választ" adna a mikéntre és miértre, viszont belátható, hogy számos további kérdést - és új kételyt - vetne fel.
6. Martin Heidegger a Bevezetés a metafizikába című 1935-ös írásában ismét felvetette a kérdést: miért van egyáltalán a valami, miért nincs inkább a semmi?
- Ez így fordítható le: azon töprengek, miért töprenghetek egyáltalán? Lehetséges válasz: mert nagyon ráérsz. Érdekes (zen koan) ötlet, hogy mit gondolnék magamról és a helyzetről, ha nem lennék...
7. Fokozatosan megkerülhetetlenné vált tehát az olyan kérdések elemzése, amelyeket sokáig és szinte konszenzuálisan a vallás és a hit kizárólagos felségterületének tekintettek.
- Tévedés: a józan észre tartozik annak belátása, hogy senki nem töprenghet érvényesen azon, hogy miért nem NEM töprenghet. A hit azon a ponton lép be, ahol kimondjuk, hogy "öröktől létezik a magyarázatra nem szoruló Isten, vagy Anyag/Energia". Az Anyag/Energia magyarázat nélküli öröklétét feltételezni is hit. A természettudomány azt tudja vizsgálni, hogy a már meglévő Anyag/Energia milyen átalakulásokon mehetett át: azt nem, hogy mi volt az Anyag/Energia előtt; erre nincs vizsgálati módszer, csak spekulálni lehet róla.
8. Bertrand Russel válasza az egyébként hozzá hasonlóan szkeptikus társainak provokatív kérdésére: „Mit felel majd, ha halála után mégiscsak ott áll Szent Péter előtt, aki azt firtatja, hogy miért nem hitt?” Russel válasza az anekdota szerint: „Nem adtál elég bizonyítékot!”.
- Mire a válasz: "Ábrahám ennyit sem kapott, mégis hitt". Russel ellentmondásosan gondolkodik: a hit érzelmi-intuitív belátás kevés bizonyíték, leginkább jelek, alapján, és nem logikai vizsgálat eredménye. Ha tisztán logikával el lehetne jutni a hithez, akkor az nem hit lenne, hanem tudás. A "nem adtál elég bizonyítékot" jelentése: miért nem adtál biztos tudást?
9. a kutatás még az olyan, sokáig kizárólag az isteni teremtés feladatkörébe sorolt kérdésekben is képessé válik feltárni az egymásból épülő és egyre bonyolultabb szerkezetűvé váló létezők fejlődési pályáját, mint az élet keletkezése, az ember kialakulása vagy a tudat és a morál létrejötte. Ezt egyrészt az entrópia növekedés törvénye alakítja, amely a létezőket különös végállapot felé vezeti
- A kutatás a már meglévő Anyag/Energia átalakulásait tudja vizsgálni egyre eredményesebben. Tény, hogy az evolúcióban vannak az átlagembert meglepő (kontraintuitív) ugrások, mint pl. a szem kialakulása egyetlen fényérzékeny sejtből, tehát még sok meglepő eredményre számíthatunk e téren. Azonban belátható, hogy az evolúció a már meglévő kiinduló élőlények további fejlődését vizsgálja, és arról főként spekulálni képes, hogy a kiinduló élőlény vajon hogyan jött létre. Noha igyekeznek a spekulációt kísérletekkel igazolni, kb. 1950 óta, hetven év alatt nem sikerült szervetlen anyagokból laborkörülmények között élő szervezetet előállítani, pedig sokan, és világnézeti alapon rendkívül motiváltan próbálkoznak. Ám előlegezzük meg nagylelkűen, hogy valamelyik spekulatív modell laborban is igazolható, azaz szervetlen anyagokból, mesterséges és megismételhető eljárással létrejön egy kiinduló élőlény: ha (és amennyiben) ez megtörténik, egycsapásra nagy súlyt kap az a kérdés, hogy az Anyag/Energia van-e öröktől, magyarázat nélkül, vagy Isten, aki megteremtette az Anyagot/Energiát. Belátható, hogy egy laborélet projekt esetleges sikere nem visz közelebb ennek megválaszolásához.
10. Ez az oka, hogy világunkban nem kivételes, hanem éppen általánosan jellemző a létezők önszerveződése és a korábbiakhoz képest radikálisan új struktúrák létrejötte.
- Erre jó példa a szem kialakulása, egyetlen sejtből elképesztő (kontraintuitív) bonyolultságú szerv jöhet létre. Az evolúció kiinduló élőlényeiről viszont kimondatlanul, sorok között azt is feltételezzük, hogy egyetlen lépésben alakult ki az anyagcseréjük és a szaporodási képességük. A technika nyelvén: feltételezzük, hogy a véletlenül létrejött 3D nyomtatók egyike egyetlen lépésben képessé vált ellátni magát energiával, pótolni a nyomtatáshoz szükséges kellékeit és kinyomtatni önmaga ugyanezekre képes másait... Belátható, hogy ez nagyságrendekkel merészebb feltevés, illetve hogy amennyiben esetleg igazolódna, egyből előtérbe kerülne az előző pontban írt Isten -> Anyag probléma, amelyre továbbra is csak spekulatív választ tudnánk adni.
11. A tudomány lépésről lépésre feltárta, hogy a maguk természetes útján létrejövő, alkotóelemeik eredeti struktúráihoz képest új minőséget megtestesítő létezők keletkezése nem igényel külső beavatkozást.
- Az előző pontok alapján világos, hogy ez vágyelvű spekuláció, nem sikerült adatokkal alátámasztani. A tapasztalati adat, hogy valami meglévő egyszerűből kialakulhat bonyolult. Ha belegondolunk, az 1 fényérzékeny sejt -> összetett szem valójában mégsem minőségi, hanem mennyiségi változás, hiszen ugyanazt a funkciót tölti be bonyolultabban.
12. A 21. században tehát – bár a megválaszolatlan kérdések egyáltalán nem fogynak, sőt a tudomány előrehaladtával éppen sokasodnak – egyre megalapozottabbnak tűnik a kételkedés a keletkezés problémájára adott úgynevezett intelligens tervező típusú megoldásban.
- Éppen az tűnik egyre megalapozottabbnak, hogy a teremtés megoldhatatlan dilemmája egyre hátrébb csúszik, így mindig spekulatív (azaz: sem igazolni, sem cáfolni nem vagyunk képesek) tartományban marad.
13. A tudomány fokozatosan kerül egyre közelebb az öröktől fogva létező, sajátos anyag/tér/idő-szerkezetként elképzelhető világ megértéséhez, amely még csak részben feltárt belső törvényei szerint képes megszülni a rendszer elemi részecskéit. Ezek az egyszerű alkotóelemek kölcsönhatásba léphetnek egymással, így az elemi építőkockákból, amelyek a fizikusok kísérleteiben a hétköznapi szemlélő számára nehezen érthető módon egyaránt mutatnak részecske és hullám tulajdonságokat, egyre komplexebb konstrukciók alakulnak ki.
- A folyamat megismerése nem visz közelebb ahhoz, hogy mi lehetett egy ősrobbanás előtt. Sőt felismerhetjük, hogy ezt természettudományosan vizsgálni sem tudjuk.
14. A végső kérdésére adott két válasz tehát (Isten és az Anyag) egyaránt az öröktől fogva létezés axiómáján alapul.
- Axióma = önmagában igazolhatatlan állítás. Kijelentjük, hogy öröktől fogva, magyarázat nélkül, van Isten, vagy van az Anyag/Energia. Vagy a harmadik: Isten első lépésben megteremtette az Anyagot/Energiát. A végső kérdésre tehát nem két válasz adható, a szerző ebben is téved. A harmadik lehetőséget érdemben megfontolva belátható, hogy a végső kérdés megválaszolásához nem közeledünk: távolodunk tőle, mert egyre világosabban látjuk, miért nem fogjuk tudni megválaszolni.
15. Az öröktől fogva létező Isten axiómáját elfogadva egy végtelen képességgel, határtalan erővel, mindent felülmúló akarattal és csak részben kifürkészhető szándékokkal rendelkező teremtőt kapunk. Ő végtelen képességeinek birtokában, afféle mesteremberként tervez, létrehoz, teremt, kialakít, nevelget. Saját elképzelései alapján megalkotja a dolgokkal, folyamatokkal és lényekkel benépesített világunkat. Ezt az általa teremtett valóságot részben vagy egészében az Ő akarata mozgatja, ez pedig kijelöli és egyben le is szűkíti teremtményeinek mozgásterét. Ez úgy is értelmezhető, hogy csak részben ismerhető korlátokat állít az ember szabad akaratának útjába. Más szemszögből azonban ez alapot ad a reménykedésre: ha az elvárásoknak megfelelően viselkedsz, elkerülöd a bajt, ha pedig mégsem, akkor fentről segítséget remélhetsz.
- Ha az ember egymaga, egyetlen individuumként állna a világban, a szabad akarata kevésbé lenne korlátozott, mint így, hogy többen van... de ezzel nem mondtunk metafizikait, hiszen az egyke gyerek is szabadabb, egyszersmind magányosabb. A kétgyerekes család sarja nem szokta úgy megfogalmazni a léthelyzetét, hogy szülei (a testvérével) kijelölték és leszűkítették a mozgásterét. Istenre visszatérve: aki Isten elvárásainak megfelelően viselkedik, az nem egyszerűen Istennél szerez jó pontokat, hanem a saját földi életében halmoz fel társadalmi tőkét, nagyobb megbecsülést és boldogságot ér el, mint ha nem Isten elvárásainak megfelelően viselkedik. Isten elvárásai = közösségi optimum.
16. A szintén az öröktől létezés axiómáján alapuló Anyag-megoldás olyan valóságot kínál fel, amely az ember számára megismerhető, logikusan magyarázható elméletté rendezhető. Ez a valóság a tudományos elméletek alapján értelmezhető működésmódjából szükségszerűen következő folyamatok eredményeként, bizonyos feltételek esetén, részecskéket képes „szülni”.
- Csakhogy ott a harmadik lehetőség, miszerint Isten teremtette az Anyagot/Energiát, vagyis az Anyaggal nem jutunk érdemi előnyhöz, noha - amennyiben az előző pontokban írt spekulatív feltevések esetleg mind igazolódnak - a világismeretünk árnyalódik. Ám az Anyag/Energia ősrégtől való létezését kimondva Isten nem kerül ki a képből, mivel nem dichotóm helyzetben vagyunk, nem arról van szó, hogy ISTEN VAGY ANYAG, hanem hogy ISTEN ÉS ANYAG ugyanúgy lehetséges.
17. A létrejövő részecskék kölcsönhatásba léphetnek egymással, és ennek során egybekapcsolódhatnak bonyolultabb szerveződésekké, de épp így szét is válhatnak. A felépülés és a szétesés egyaránt a világunk alapszerkezetét tükröző matematikai struktúrákba rendezhető mozgástörvényeknek engedelmeskedve alakul. A világ struktúrájának önfejlődése során kiformálódó törvényeket a kutató szellem fokozatosan képes felfedezni. Az tehát, hogy mi és miért történik, az öröktől fogva való létezés feltételezését követően a tudomány módszereivel elemezhető. Így lépésről lépésre megérthető, miért pont ilyen a világ, miért éppen ilyen részecskék alkotják, miért az általunk megismert struktúrák alakultak ki benne, sőt választ kaphatunk akár arra a kérdésre is, hogy mi lehet a további fejlődés pályája.
- Ezen a ponton érdemes belegondolnunk az öröktől létezés problémájába: a "van, mert csak" definíció szerint nem válasz számunkra, nem antropomorf, nem logikus. Az agyunk belső logikája szerint semmi nem örök, mindig feltehető a kérdés, és fel is tesszük, hogy mi volt az előtt. Istenről is feltesszük, és valójában itt sem megnyugtató válasz, hogy öröktől van, és előtte definíció szerint nem kell senkit/semmit feltételeznünk, mert amíg a kérdés feltehető, úgysem nyugszunk. Viszont Istennel kapcsolatban ez csak az egyik megválaszolhatatlan kérdés, egyfajta következetességérzetet kelt, hogy egyebek közt erre sem tudjuk a választ, mert nem a mi dolgunk, valóságunknak ez a szelete a földi nézőpontukból nem megismerhető. Ha az Anyag/Energia öröklétét feltételezzük, a "mi volt az Anyag/Energia előtt?" kérdés zavaróbbnak tűnhet, hiszen mi van, ha Isten a válasz? Ráadásul, az Anyagot/Energiát megismerhetőnek véljük, így a válasz hiánya következetlenebbnek hat. Továbbá: léthelyzetünk a világba vetettség, igazából a "hogyan éljek?" fontosabb számunkra, mint a "milyen valóságmodellen belül kérdezem, hogy hogyan éljek?" kérdés. Felcseperedve instant etikát, személyközi magatartási kódexet keresünk, és a "végső valóság" modellje egyfajta érvelési/hivatkozási alapként e keresés alá rendelődik. A "mert Isten ezt parancsolja" már csak azért is erősebb érv, mint hogy "az Anyag ezt parancsolja", mert belátható, hogy az Anyag nem parancsol semmit. Richard Dawkins megfogalmazásában: "az evolúció megmondja, hogyan kerültünk ide, de nem mondja meg, mit tegyünk".
18. Az Isten-megoldás narratívái – gondoljunk csak a Biblia, a Talmud szövegeire, az olyan ősi teremtésmítoszokra, mint az akkád Enúma elis vagy Hésziódosz Istenek születése című alkotására – könnyebben befogadhatók, mint a kvantummechanika valószínűségi értelmezésének matematikai modellje. A teremtés könyveiből kiolvasható történetek emellett, bár sok érthetetlen borzalommal is szembesítenek, a végső reményt kínálhatják a bizonytalanság és válságok között őrlődő embernek.
- A bizonytalanságunk sokkal konkrétabb: az idősödő ember szorong a haláltól, fiatalon viszont az etikai szabályokat és a hozzájuk tartozó érvelési/hivatkozási narratívákat keresi nyugtalanul. Hogyan bánjunk embertársainkkal, és pontosan miért úgy, miért ne másképp? Erre szemléletes és átélhető narratívákat, ha úgy tetszik, erkölcsi tantörténeteket ad a Biblia: több ezer éve élt emberek életmotívumaival szemlélteti, milyen magatartás vált be, és milyen nem, melyikről mit tart az utókor. A Prédikátor könyve és a Bölcsességek könyve különösen bővelkedik ilyen tanácsokban. A Biblia egyben egy önmaga iránt erősen elfogult nemzet sikerkrónikája is, így mivel a nemzet néha túlélésre játszott, és nem élt az egyén számára ajánlotthoz hasonló, példás életet, a történetek egy része valóban "érthetetlen borzalommal szembesít". Életmód-tanácsadóként mégis könnyedén felülmúlja a kvantummechanikát... Utóbbiból milyen magatartási szabályokat lehet levezetni?
19. Miközben ezek a szempontok nagyon is megfontolandók, a tudományos megközelítés meggyőzőbbnek és intellektuálisan érdekesebbnek tűnik, hiszen az a természetben és a társadalomban felbukkanó egyre újabb rejtélyek vizsgálatára késztet, és azzal biztat, hogy a világ megismerhető.
- A tudományos megközelítés hasznos mindabban, ami a tudománnyal megismerhető. És hogy mi minden nem ismerhető meg a tudománnyal, arról érdemes tanulmányozni pl. Kantot. A világ megismerhetőségének feltételezése inkább következik az agyunk huzalozásából, mint bármi másból, de egyébként nagyon hasznos funkcionális feltevés. Emlékeztetőül: a természettudomány egyik legfontosabb alapelvét, miszerint amire van természeti magyarázat, arra soha ne használjunk természetfelettit (Occam borotvája vagy parszimóniaelv) egy hívő tudós, William of Ockham ferences rendi szerzetes vezette be. A történelem során a természetfelettiben való hitet és a természettudományt nem tekintették egymással ütközőnek, ez egy 20. századi fejlemény a tudósok egy részénél, még csak nem is a többségüknél.
20. az Isten-megoldásban a teremtőnek időközönként be kell avatkoznia, ami arra készteti, hogy megoldást konstruáljon teremtményeinek és rávezesse őket, hogy alkalmazzák.
- A Teremtőről valójában azt feltételezzük, hogy az emberek javát akarja, miközben ők a szabad akaratukkal akár a saját jól megfontolt érdekeik ellen dolgoznak néha, vagy többnyire. A "konstruált" megoldás tehát az emberek javát szolgálja, a rávezetés emberbarát intézkedés, és nem öncélú.
21. Látván például az állatok szegényes létét, megteremti a tudattal és morális mérlegelés képességével rendelkező lényt, Ádámot. Amikor pedig szembesül azzal, hogy milyen szomorú a magányos Ádám, teremt számára egy hű társat, Évát, ami egyben lehetővé teszi, hogy az ember sokasodjon. Vagyis, Isten, ha akarja, ha nem, folyamatos teremtésre kényszerül.
- Ez a "ha akarja, ha nem" téves emberi feltevés, egyfajta varázsló bábmesterről szól, és nem Istenről.
22. A jelek szerint ez a hívőket egyáltalán nem zavarja, ellenkezőleg: biztatónak érzik a nem szűnő gondoskodás tudatát, és éppen azt vetik a szkeptikus tudósok szemére, hogy a tudományos világnézet egzisztenciálisan lehangoló.
- Tényleg lehangoló, hogy az Anyag vagy a kvantummechanika mit mond a számunkra fontos etikai szabályokról. Richard Dawkins újra: "az evolúció megmondja, hogyan kerültünk ide, de nem mondja meg, mit tegyünk".
23. A másik, anyagi természetű megoldás viszont mindent rábíz a szerveződéseket és mozgásukat vezérlő törvényekre, így a valóságban rejlő lehetőségek egyfajta önmozgás formájában bomlanak ki, és így jönnek létre a létezés egymásra épülő lépcsőfokai. Ennek az önkonstrukciónak a szabályait az ember megértheti, sőt akár irányítani is képes.
- És ebből mi következik a személyközi kapcsolatainkra nézve? Mit mond egy anyagi világmodell a koncentrációs táborok gyakorlatáról vagy az eutanáziáról? Anyagelven van-e lényegi különbség kődarab, krokodil, oroszlán és gazella, Szókratész és az athéniek, Hitler és Gandhi és Einstein, gombapörkölt és gombafelhő között? Miközben emberi nézetben, döntéseink és a jövőnk szempontjából ugye óriási baj, ha nem látunk közöttük különbséget, ha elveszítjük a kontrasztot láthatóvá tevő viszonyítási alapot?
24. Az egymásra épülő létszintek felépülése, világunk megtapasztalt csodálatos formái és lényei magából a világból magyarázhatók, nincs szükség intelligens tervezőre, sőt a lét működését megértve akár mi magunk is teremthetünk. Ez azonban felelősséget ró ránk: nemcsak létrehozni vagyunk képesek, de rombolni is. A szabadság és a felelősség elszakíthatatlan kapcsolata ugyanakkor további fontos érv az Anyag-megoldás mellett.
- Isten a feltevésünk szerint jobban szereti az embert, mint amennyire az ember képes a jól megfontolt érdekeinek megfelelően szeretni önmagát. Az pedig, hogy az ember önerőből sűrűbben rombol, mint létrehoz, nem feltevés, hanem tapasztalat, 2023-ban elszomorítóan kézzelfogható tapasztalat. Szép vágyelv, hogy a szabadság és a felelősség közötti kapcsolat elszakíthatatlan, ám tapasztalat szerint legtöbbünk fejében - bölcs belátás híján - rendszeresen elszakad. Hányan követelnek jogokat felelősség nélkül? Ráadásul, mint fentebb beláthattuk, nincs Anyag-megoldás, az Anyag nem oldja meg az ember számára fontos dolgokat.
Összegzés: az ember érdeklődése a világban etikai, és csak az után, illetve annak alárendelten valóságmodellező. A történelem nagy, és egymással is kemény vitában álló filozófusai túlnyomórészt nem gondolták úgy, hogy ISTEN VAGY ANYAG, ennél belátóbbak voltak a megismerés korlátaira, és nagyobb rálátással rendelkeztek nemcsak a természettudományra, hanem a tudomány természetére is. A munkásságuk fő eredményeit érdemes behatóan tanulmányozni, ha az ember népszerű-tudományos cikkírásra adja a fejét a témában, vagy ha egyszerűen csak érdekli, mi mindent tudtak a valóság összefüggéseiről az előző generációk.

2023. január 2., hétfő

Feladat 2023-ra - osztrák GDP

Új év, új elhatározás. Igazából régi-új: utolérni az osztrák GDP-t.
Aki elég nyarat látott már, emlékezhet, hogy a rendszerváltás idején, 1990 táján tömegek rohanták meg a Bécs melletti Shopping City Süd-öt, olcsó árakat, addig még soha nem látott választékot remélve. És találva. Zsákmányoltak többek között Milka csokit, Fa szappant és dezodort, gumicukrot kilószám, szupermenő dobozos sört a lakótelepi szekrénysorra, "nyugati" színestévét minden szobába, és hűtőládát a Trabant tetején.
A rendszerváltásig (ne szőrözzünk már azon, hogy "változás", "változtatás", stb.) nyugati útlevélhez is nehéz volt jutni, nem hogy nagybevásárlásra elegendő devizához. Mindez egy csapásra megváltozott, és akkor lelkesen úgy hittük, néhány év, mondjuk 5, de nagyon pesszimistán sem több 10-nél, és behozzuk Ausztriát fejlettségben, jólétben, életszínvonalban.
Ez az ígéret lebegett a rendszerváltó levegőben. Aztán letelt a nagyon pesszimistán 10 év, majd további 20, és mit látunk? Hogy a hátrányunk csökkent (1991-ben 7-szeres volt az osztrák GDP, 2021-ben már "csak" 2,8-szoros, vásárlóerő paritásra korrigálva pedig másfélszeres), de érthetetlen és megindokolhatatlan, kimagyarázhatatlan rés tátong továbbra is közöttünk és "sógorék" között.
Az okokat keresve, világos, hogy a cseheknek évszázados iparuk van, a horvátoknak tengerpartjuk, a szlovéneknek meg mindkettő - logikusan magasabb a GDP-jük a miénknél. Az már nem logikus, hogy ők sem érték utol Ausztriát, csak jóval közelebb kerültek hozzá. (Ja, a horvátok GDP-je még csak nem is magasabb, egyelőre.)
Tágítva a horizontot, a szakadék innnenső oldalán nem vagyunk egyedül, nagyjából egy csoportban fejlődünk Lengyelországgal, Szlovákiával és Romániával. Velünk együtt mintegy 70 millió ember zárkózna felfelé, de nem igazán tud.
Nem jó érv, hogy sógoréknál sok a hegy, mert tótéknál, Lengyelországban és Romániában is. Nem jó érv, hogy erős az ipar, mert nem erős. Nem jó érv, hogy a gyarmatokról rabolták a sífelvonót meg az elektromos biciklit, mert erről szó sincs. Az sem magyarázat, hogy mennyi támogatást kaptak a második világháború után, mert a mi régiónk is kap rengeteget, immár 20 éve. (Ezen belül az sem jó érv, hogy rajtunk kívül bezzeg mindenki milyen jól hasznosítja, mert az adatok alapján a többiek is nagyjából olyan eredménnyel hasznosítják.) Végül, az sem jó érv, hogy "oda születni kell", mert az Unió lényege, hogy ez nincs így.
Tanulság 1: sokféle csacskaságon vitázunk idehaza ahelyett, hogy az osztrák GDP titkát lepleznénk le és implementálnánk itthon. A sokféle csacskaság helyett elég lenne ezt az egy értelmes célt megvalósítani.
Tanulság 2: a Pl-Sl-Ro-Hu csoport bel-, kül-, gazdaság- és egyéb politikája sok tekintetben teljesen különböző, felejtsük el tehát, hogy a lemaradás valami hungaricum, hiszen láthatóan nem az. Sírvavigadó köldöknézés helyett vizsgáljuk meg, mi miatt marad le a csoport egésze, az Unió lakosságának 14%-át képező csekély 70 millió fő, és arra találjunk ellenszert.
A belpolitikai vitának réges-régen az osztrák GDP-ről kellene szólnia, kormány és ellenzék egymásra licitálva versenghetne, hogy "5 év alatt behozzuk", "mi meg 3 év alatt, bibibí, ha ránk szavazol". Eddig nem erről szólt a belpolitika, 2023 január 1-étől szóljon végre erről.

2022. december 24., szombat

A szeretet ünnepe?

Karácsony állítólag az. De milyen szereteté? Azé a szereteté, amellyel úgy szerette Isten a világot és benne az emberiséget, hogy egyszülött fiát, a Messiást küldte neki ajándékba, hogy megkínozzák.
A Messiás kereszthalála és feltámadása pedig elhozta az emberiségnek a zsidó jóslatok szerinti aranykort (ez a posztmillenáris felfogás). Illetve egyes vélekedések szerint az aranykor előtti várakozást (premillenáris felfogás). Tehát 2000 éve a Messiási Aranykorban élünk. Vagy nem. Poszt- vagy pre-. Egyelőre egyéni meglátás kérdése.
Akárhogy is, Karácsony az emberiség valódi javát elősegítő isteni szeretet ünnepe. Mennyivel egyszerűbb lett volna, ha Isten azt mondja Jézuson keresztül: "legyen kolbászból a kerítés; és lőn". Vagy: "buli van, szórjatok szét helikopterből ezerkvadrillió dollárt, hadd vegyenek belőle cukorkát, úszómedencés villát, élethosszig tartó mámort". De nem ez történt, és valószínűleg az emberiség érdekében.
Karácsony jó alkalom arra, hogy végiggondoljuk, miért nem kolbászkerítés. Miért kiüresítés, szenvedés, önáldozat, feltámadás? Hogy lesz a szenvedésbe merülésből felemelkedés, erő, világuralom, szeretetparancs, közjólét? Ezt a dramaturgiát éljük át Húsvétig.

2022. december 15., csütörtök

Mit kérjünk karácsonyra?

Sok-sok egyéni kívánságunk mellé tegyünk oda egy közöset: kormányképes benyomást keltő ellenzéket kérünk a karácsonyfa alá. Olyan ellenzéket, amelyik nem handabandázik (megdöntendő patásördögről, pokolbugyor országról, antidemokratikus többségről), hanem átgondoltan fogalmaz, összefüggő elképzelésekkel áll elő. Pozitív, építő jellegűekkel.
Szemben a jelenlegi kommunikációval, miszerint: Mo. egy Mucsa, tajparasztokkal, akiknek földesúrként megparancsoljuk kegyes jókedvünkben megengedjük, hogy ránk szavazzanak, cserébe nem küldjük el őket naponta a csába. Csak kétnaponta. Hiszen toleráns és emberijogbajnok ejropéerek vagyunk, ennek csalhatatlan jeleként üzenjük a határon túliaknak, hogy szíveskedjenek elromán/szlovák/ukrán-osodni. Mert mi merünk kicsik lenni, bátran és szabadon betagozódni a nemzetköziségbe, amelynek úgysincs alternatívája (cserébe magánbaksist várunk, pszt), és magától értetődik, hogy teljességgel idegen tőlünk a korrupciónak minden olyan formája, amelyből bennünket kihagynak.
E helyett olyan ellenzéket kérjünk karácsonyi szalaggal átkötött díszpapír csomagolásban, amelyik a saját visszhangkamráján kívül is képes 50,1%-os népszerűséget elérni a gyakorlatias üzeneteivel, amelyik mer szabadon, bátran kormányképesnek tűnni a közjó érdekében, nem csak elmagyarázni, hogy "mit miért nem lehet". Olyan ellenzéket kérünk, amelyik négy páros lábbal elbukott nagyszigorlat után tisztességesen felkészül az ötödikre; és amelyikre a választó ezúttal "rábízhatja a macskáját".
Ha e kívánságunk nem teljesíthető, akkor legalább olyan ellenzéket szeretnénk, amelyik soha nem akar kijönni a visszhangkamrájából, önelégülten pörgeti a hörcsögkerekét, és nincs igénye munkakapcsolatba kerülni az azon kívüli valósággal.

2022. december 14., szerda

A tanárbérekről

Most, hogy időarányosan jól alakult az uniós pénzek helyzete, azaz egyelőre semmi sem vész el, noha jövőre jó néhány feltételt kell teljesíteni a folyósításhoz; esedékessé vált a januárra ígért pedagógusbér-emelés. Ám ha az egészségügy tapasztalatait vesszük alapul, ettől nem várható rövid távon oktatási Kánaán.
Az orvosi fizetések emelése jelentős többletkiadást már eredményezett, de mert ezzel párhuzamosan betiltották a hálapénzt, ugrásszerű javulást még nem hozott. Sőt, egyes csúcsszakemberek kétmilliós vagy a feletti fizetéssel is külföldi munkát vállaltak inkább. Nem javult a kórházak felszereltsége, és az egészségügyi dolgozók fizetése is legfeljebb vidéken emelkedett annyival, hogy elégedettek lehetnek. Továbbra is hosszúak a várólisták, esetleges az ellátás, összességében: mintha feneketlen vödörbe öntöttük volna a pénzt.
Szerencsére a pedagógusszakma kevésbé van kitéve agyelszívásnak (ritka, hogy középiskolai tanári diplomával valaki külföldre menjen tanítani), az infrastruktúra sem olyan visszahúzó (a hiányzó fénymásoló papír persze probléma, de mégsem akkora, mint a hiányzó sebészolló vagy kötszer), és a nem tanári munkakörök (pl. portás, takarítónő) hozzájárulása is kisebb a sikerhez, mint az egészségügyben az ápolónőké. Ámde az ígért emelés is sokkal kisebb, mint az orvosoké, így a tőle remélhető változás eleve szerényebb.
Megeshet, hogy a januári emelésnek végül senki sem örül, mert 1. akár infláció alatti lehet; 2. cserébe esetleg újabb pluszterheket raknak a tanárok vállára; 3. semmi más nem változik, többek között marad a tanterv és annak felfogása, amitől számos pedagógus haja áll az égnek. Megtorpan a rendszerváltó lendület, csalódottak lesznek a baloldali aktivisták; más problémákra kell felülniük.
Akárhogy is, három hét múlva január, így akibe még beleszorult mondanivaló ez ügyben, gyorsan kell előadnia, mielőtt okafogyottá válik.

2022. december 11., vasárnap

EU-póker kezdőknek

Korai lenne eredményt hirdetni az uniós támogatások felfüggesztéséről/folyósításáról szóló izgalmas játszmában? Lehet, ám így sokkal érdekesebb. A felek ráutaló magatartásából már kiolvasható a várható kimenetel.
Mint ismeretes, "korrupcióval kapcsolatos aggodalmak" miatt, és az orvoslásukra tett magyar lépések ellenére, az EU Bizottsága a hazánknak járó fejlesztési pénzek egy részének felfüggesztését javasolja, és amennyiben év végéig nem változik a helyzet, jelentős összeg (7,5 milliárd euró, azaz 3000 milliárd forint) végleg elvész. Az érdekeltek elszántan farkasszemet néznek és pókerarcot vágnak, jelezve, hogy akkora royal flush van a kezükben, mint ide az Eiffel-torony. Megeshet persze, hogy blöffölnek.
Közben folyik két párhuzamos ügy, amelyben Mo. egyet nem értést (ha úgy tetszik, vétót) helyezett kilátásba: az Ukrajna támogatására felveendő uniós hitel és a globális minimumadó bevezetése. Mindkét esetben megkerülhető a teljes egyetértés, de mindkét esetben bonyolult.
Kulisszák mögött, a jelek alapján elképzelhető még, noha adat értelemszerűen nincs rá, egy harmadik folyamat: egy "nézzük csak, ki bizonyul korruptabbnak" nevű politikai játszma, amelyben épp most bukott meg egy prominens szocialista képviselő.
Utóbbi elem lehet az az átbillenési pont, amelytől kezdve kirajzolódik a várható forgatókönyv: a forrásfelfüggesztést december végére feloldják vagy minimum haladékot adnak a forrásvesztésre (pl. fél évig mégsem vész el végleg a pénz), cserébe Mo. mégsem vétózik. Lehetnek alváltozatok erre a témára, de a lényeg nagy valószínűséggel így valósul meg.
Ellenpróba: ha másképp alakulna, az politikailag túl sokba kerülne a résztvevők valamelyikének vagy mindegyikének, ezért nagy meglepetés lenne, ha esetleg másképp alakulna.

2022. december 3., szombat

Nietzsche megértése felé

Szokás őt tisztelettel, nagy filozófusként emlegetni. Meg a nácizmus megalapozójaként. Míg az előbbi vélekedés legfeljebb nehezen érthető költői nyelvezetének szólhat, utóbbi legalább félig helytálló. Nietzsche filozófusnak meglehetősen kicsi volt (ami, ha költőként akart volna érvényesülni, senkit nem zavarna), és a nácizmus mellett a kommunizmust is megalapozta, továbbá minden, a kisembert fogaskerékként vagy bezúzandó selejtként kezelő embertelen totalitarizmus szellemi atyja lett.
Úgy kezdődött, hogy elolvasta Schopenhauer A világ mint akarat és képzet című művét, amely minden levezetés nélkül, ex cathedra kijelenti, keleti mintára, hogy a világ lényege az akarat, és hagyományos értelemben vett valóság nem létezik. (Bármit is mutasson mikroszkóp, méterrúd, mérőműszer.) Második impulzusként Darwintól értesült, hogy a fajok (így a homo sapiens is) alighanem egyszerű élőlényekből, mechanikus véletlenek közvetkezményeként álltak elő és érték el mai formájukat.
Akarat -> természetes kiválasztódás. Ezen morfondírozott egy ideig, majd arra jutott, hogy a dolgok lényege a hatalomvágy és a gyengék kihullása a rostán, és hogy jól van ez így, sőt még elő is segíthető (pl. mert a faj nemesítését szolgálja). Ezen a ponton siklott ki az életműve.
Nietzsche szerint ha természetes kiválasztódás, akkor definíció szerint nincs Isten. Isten halott - állította elhíresült mondatában. (Nem merült fel benne, hogy az evolúció elindítása is lehet isteni tett.) Ha nincs Isten, akkor a kereszténység a maga érzelgős "szeretetével", "könyörületével", "kegyelmével", "megbocsátásával" csupán téveszme, hiszen a természet láthatóan nem kegyelmez. Legyen tehát az új etika alapja, hogy az erős akaratú nem érzelgősködik, igájába hajtja a gyengét. A könyörtelen szociál-darwinista szelektálógépet Emberfeletti embernek (Übermensch) nevezte. Ő már a Darwin által leírt nemesedési folyamat produktuma. A világot tehát nem a szegények, nem is a békességszerzők, hanem az Emberfeletti emberek fogják örökölni, akik a természetes szelekció során állnak elő és lesznek egyre gyorsabbak, erősebbek, könyörtelenebbek... (Nem jutott eszébe az sem, hogy a humánumot meghaladó Emberfeletti ember valójában emberalatti inkább.)
Hol döccen a logika? Ott, hogy az ember tapasztalható állapota ma és már több tízezer éve, hogy együttműködő, érzelmes, társas lény. Ha munkafeltevésként azt mondjuk, hogy véletlen folyamatok eredménye, akkor "véletlenül" érzelmes és nem könyörtelen. A különbség a bibliai teremtéstörténet és az evolúciós modell között nem az, hogy az egyik teljes badarság, a másik tudomány, hanem hogy az egyik egyetlen nagy lépéssel magyarázza érzelmességünk kialakulását (a szervetlenből való teremtéssel), míg a másik sok ezer-millió-milliárd kis lépéssel. Az eredmény azonban ugyanaz, mint azt némi ön- és emberismeretre szert téve tapasztaljuk. Következésképp, minden kor etikájának alapja, hogy az ember együttműködő, érzelmes, társas lény. Ez a "gyári" állapotunk, ebből kell kiindulni.
Az ötlet, hogy ha már a szervetlen világból származunk, magatartásunk is legyen szervetlen, szívünk mint a kő, nem csak a teremtés szemszögéből helytelen, hanem az evolúciós kis lépések során bekövetkezett minőségi változást is tagadja, tehát evolúciós megközelítésben is téves. Érdemes ezt végiggondolni a hitről folytatott vitákban: az evolúció nem érvényteleníti a teremtéstörténetet, hanem bonyolultabban, ezáltal nehezebben befogadhatóan adja elő. Nietzsche életműve az ékes bizonyíték, hogy evolúciós tudattal könnyebb embertelen téveszmékre jutni, mint teremtéstudattal.
A 20. század hirhedt diktátorai mind úgy vélték, hogy alattvalóik rezsimellenes tettekért sőt gondolatokért is szabadon kínozhatók, bebörtönözhetők, agyonverhetők, legyilkolhatók. Lelkiismeretük nem volt, vagy ha néha megszólalt, magasztos céljaikkal indokolták a tömeggyilkosságot. Valódi Übermenschek voltak nietzschei értelemben, csak aztán az emberiség úgy döntött, hogy nem jó ez így, az egyénnek (akár mert Isten képmása, akár mert csak...) értéke van.
Ebből következően Nietzsche emberéletet negligáló, szervetlen "filozófiájának" meg nincs.

2022. december 2., péntek

Megoldás az ukrajnai konfliktusra

A megoldás háromtényezős képlete egyszerű és tévedhetetlen.
1. Ukrajna katonailag nem tudja megnyerni ezt a háborút. Nem tudja megvédeni/visszafoglalni területének minden négyzetcentijét, és pláne nem az oroszok lakta régiókat. (Bármennyi fegyvert és katonai segítséget is kap, belátható, hogy ez nem fog menni. Nem most vesztette el a lehetőséget, hanem amikor nemzetépítéstől megrészegülve elkezdte lábbal taposni egyebek közt az orosz kisebbség jogait.)
2. Oroszország meg történelmi léptékben nem tudja megnyerni a háborút, mert nem tudja megnyerni a békét. (Egy hatalmas országot és büszke, erős népet nem lehet tartósan leigázni, még egy nácitlanításnak titulált hátborzongató második Katyn árán sem. Azzal csak egy második nürnbergi pert lehet elérni.)
3. Az USA nem tudja kívülről demokratizálni Oroszországot, akárhogyan szervezi a sakkjátszmát, akárhogyan mozgatja a bábuit, még saját közvetlen beavatkozással sem érheti el ezt az eredményt. (Fukyamai nagy jó szándékaival csak a régió számára pokolba vezető utat tudja kikövezni.)
Az ukránok nem kerülnek honvédő győztesként a történelemkönyvbe, az oroszok dicsőség helyett tartós gyalázatot hoznak a fejükre, és a történelem ítélőszéke előtt Amerika is megrovásra számíthat tömeghalálhoz vezető demokráciaexporttal árukapcsolt sanda ásványkincsvadászatért.
Már csak az van hátra, hogy a felek - lehetőleg a nagy hideg beállta előtt - belássák a fenti tényhelyzetet, és annak tudatában üljenek tárgyalóasztalhoz. Elsősorban a közvélemény nyomása értetheti meg velük, hogy nem az a tét, ki nyer, ki veszít, hanem hogy mindhárom fél veszteségei megállnak-e a jelentősnél, vagy tovább növekednek.