Hogyan tüntessenek eredményesen a pedagógusok

Az oktatás válsága legalább 1970 óta folyamatos, legalábbis azóta írnak róla szünet nélkül a legkülönfélébb szerzők. A válság egyik fontos összetevője az alacsony fizetés, amit teljesen indokolt lenne versenyképes szintre emelni, sok évre visszamenőleg. (Csak ne úgy, mint 2002-ben, amikor bedöntötte a költségvetést.) A tanárok ezzel kapcsolatos morgása, panaszkodása, tiltakozása, tüntetése – így a polgári elégedetlenség is – teljesen jogos. Ugyanakkor a kormányzati álláspont azóta világos, hogy az oktatásügy cinikusan a belügy irányítása alá került: parancsuralom lesz, mint a rendőrségnél, béremelés helyett Qss K&K módra, Maul halten und weiter dienen. A nagy kérdés tehát, hogy hogyan lehet eredményesen tiltakozni olyan helyzetben, amelyben egy esetleges pedagógussztrájkot alig láthatóvá tesz a vonatkozó törvény (minimumszolgáltatást kell fenntartani, gyermekfelügyelettel, részleges oktatás mellett).

Ha eleinte jó ötletnek tűnt is a polgári engedetlenség, mára világossá vált, hogy csak tovább fűti az indulatokat. Ront az ellenséges hozzáálláson (a résztvevőket kirúgással fenyegetik, ismételt engedetlenség miatt már ki is rúgtak tanárokat, akik miatt még többen tiltakoznak polgári engedetlenség formájában, és kapnak kirúgással fenyegető levelet... stb.). Ez a módszer tehát - noha jogos és helyes - láthatóan nem válik be, nem javítja az érintettek helyzetét. És nagyon fontos, hogy a kormány helyzetét sem nehezíti, mivel háborúval a szomszédban és energiaválsággal a nyakunkon az oktatás hirtelen sokadrangú lett.

A megoldás: 1. folytatni az alig feltűnő sztrájkokat, akár csak említés formájában, hiszen a diákoknak és szüleiknek igenis feltűnik, és kitartó stratégiával már ennyi is elég lehet; 2. a sztrájk mellett hétvégenként emlékeztető felvonulásokat kell tartani, ami megteremti a szükséges láthatóságot; 3. el kell nyerni a közvélemény nagy többségének a támogatását, amiről ma keveset tudunk, a kormány viszont folyamatosan méri, vagyis ha lenne tényleges támogatottság, már megemelték volna a fizetést; 4. hivatkozni kell a kormány saját vállalására, miszerint uniós pénzből ugyan, és több évre elosztva, de lesz béremelés, hamarosan jön a pénz, jöjjön hát az említett béremelés is; 5. politikamentessé kell tenni a mozgalmat, azaz ki kell vonni belőle az ellenzéket, hogy ne hiteltelenedjen a tiltakozás.

Az ellenzék olyan szinten beégette magát az utóbbi hónapokban előadott összes megnyilvánulásával (a. a rezsicsökkentés helytelenítésével majd keveslésével; b. az atomenergia szidásával majd követelésével; c. a háború erkölcsi támogatásával majd a következményei elleni hőbörgéssel; hogy feketepéterként balszerencsét hoz mindenre, aminek a közelébe kerül. Mindegy, mennyire jogos a pedagógusok igénye, ha az ellenzéket is odaengedik a követelőzéshez, nem lesz belőle semmi. Az érintettek mintha nem akarnák észrevenni ezt a fontos szempontot.

Valószínűleg az sem használ az ügynek, hogy a pedagógus szakszervezet inkább tűnik érdekeltnek a feszültség maximalizálásában ("monta a Totya, hogy buli lesz"), mint a konstruktív megoldásban. Ez aktív politizálás az ellenzék javára, teendő: lásd a fenti 5. pontot. Ideje lenne olyan szakszervezetet létrehozni, ami reflexből befeszülés helyett együttműködik, és fair modus operandit kínál: mi lelkesen tanítunk és úgy, hogy nektek is tetszeni fog, ti meg lelkesen fizettek érte és úgy, hogy nekünk is tetsszék. Valójában ez hozhatja el a megoldást.

Kant bukása Ukrajnában

Most, hogy az ukrajnai konfliktusban látványosan bedőltek olyan szilárdnak hitt feltevések, mint az európai béke, a célravezető szankciók, a gazdaság megbízható energiaellátása, a háztartások életszínvonala, az emberi és kisebbségi jogok általános érvénye, a béke és igazságosság érdekében fáradozó nemzetközi közösség ideálja és így tovább, ne menjünk el szó nélkül Immanuel Kant etikai modelljének kevésbé látványos érvénytelenedése mellett. Ugyanis a működésképtelen szankciók a többé-kevésbé megértett kantiánus erkölcsből vannak levezetve.

Arisztotelész erényetikája és számos későbbi gondolkodó "természettörvényei" nyomán – illetve ezek továbbfejlesztésére törekedve – Kant matematikai következetességűnek szánt erkölcsi rendet dolgozott ki. Felfogása szerint az erkölcs szabályai csakis tértől-időtől független, egyetemes kötelességek (kategorikus imperatívuszok) lehetnek, például hogy "mindenki mindig köteles igazat mondani", kerül amibe kerül, vagy hogy senki soha semmit nem lophat, mert abba beleroppan a világrend. (Vagyis az a kakastollas csendőrhangulatú mondás, miszerint aki hazudik, az lop, aki lop, az öl is, és aki öl, az halálbüntetést érdemel, tehát a hazug embernek halállal kell lakolnia" nem annyira rossz vicc, mint mélyen kantiánus gondolatmenet, a levezetést lásd lentebb.)

Már Kant kortársainak is gyanús volt, hogy az elképzelés működésképtelen, és nem az emberi világra van kitalálva: Benjamin Constant svájci-francia bölcselő bele is kötött. Megkérdezte Kanttól, hogy az igazmondás kategorikus imperatívusza akkor is érvényes-e, ha a legjobb barátját, aki épp nála vendégeskedik, félreérthetetlen rossz szándékkal keresi egy baltás gyilkos, azt kérdezvén, hogy ott van-e a házban. Kant egész esszét írt válaszként (cím: Az emberbaráti megfontolásból elkövetett hazugság állítólagos jogáról), melyben kifejti, hogy az igazmondás mindig mindenkire nézve kötelező, tekintet nélkül a következményekre, sőt ha a fenti helyzetben nem mondana igazat a megkérdezett, akkor a hazugsággal megmentett barátját érő összes későbbi bűncselekményért is automatikusan ő felelne egy kantiánus ítélőszék előtt, mivel igazmondási kötelezettségének megszegésével megsértette a kozmikus világrendet (értsd: aki hazudik... az gyilkol is).

Érdemes utánaolvasni: Kant gondolkodása olyan nyilvánvalóan abszurd, hogy mai értelmezőinek többsége mentséget keres számára (biztosan nem így gondolta, hanem fordítva), csak hát szó szerint és bőséggel kifejtette, hogy de, úgy gondolja, hogy a barát élete bizony nem indokol hazugságot. Kant etikájának tehát réges régen ki kellett volna vesznie a világból, szemben azzal, hogy "szándéketika" címszóval még ma is irányadónak számít a nyugati kultúrkörben. Ha kötelességetikának neveznénk, az nem csak pontosabb lenne, hanem arra is felhívná a figyelmet, hogy esélytelen alkalmazni egy kötelességekről hallani sem akaró világban. Egyes ideálisták mégis megpróbálták, sőt kitartanak mellette.

Mi indokolta az ukrán konfliktusban Oroszországra kivetett szankciókat? Az, hogy az agressziót büntetni kötelesség, kerül amibe kerül. A szándék számít, nem a következmény. Hogy legjobb barátunk (a társadalom és a gazdaság is) belehal? Mellékes – mármint annak számít majd egy transzcendens kantiánus ítélőszék előtt. Ha a szankciók horribilis áron véget vetettek volna a konfliktusnak, akkor is vitatható lenne, hogy érdemes volt-e. Ám így, hogy horribilis áron véget sem vetnek a konfliktusnak, immár világos, hogy nem érdemes folytatni. Legfőbb ideje belátni, hogy a kantiánus erkölcsi felfogásnak igazából a szerzőt sem szabadott volna túlélnie.

Mivel azonban az emberiség csak fokozatosan képes paradigmát váltani, és ehhez tájékozódni kell, nézzük meg egyrészt az alternatívákat, másrészt hogy milyen működőképes válaszokat adhatott volna Kant Benjamin Constant ellenvetésére.

Alternatívák: 1. Arisztotelész erényetikája, miszerint olyan erényeket fejlesszünk magunkban, mint a bölcsesség, mérséklet, igazságosság, nagylelkűség, stb., még mindig jobb Kantnál. 2. Természettörvények, miszerint a természettel összhangban maradva állapodjunk meg és működjünk együtt a közös békénk, biztonságunk, jólétünk érdekében - ez is többet ér Kantnál. 3. Következményetika, miszerint a szándéknál fontosabb az eredmény, illetve az eredmény a lényeg - ez pont annyival értékesebb Kantnál, amennyivel a gyakorlat értékesebb az elméletnél. 4. Schopenhauer együttérzés-etikája, miszerint mások szenvedését kell átérezni és megszüntetni - noha végső következtetésekre nem alkalmas, mert belső ellentmondásokkal terhelt, az életet ez is kellemesebbé teheti egyes részterületeken.

Lássuk, milyen értelmes válaszokat adhatott volna Kant a Constant által felvetett problémára: 1. a baltás gyilkos nem része a kanti univerzumnak, hiszen ahol hazudni sem szabad, és elhisszük, hogy senki nem is fog, ott értelemszerűen baltás gyilkos sem sétál...; 2. a kanti konstrukció egy elméleti ideál, a gyakorlatban akkor lesz alkalmazható, amikor a gyakorlat viszonylag közel kerül az ideálhoz, addig meg ki-ki úgy él és cselekszik, ahogy a történelem hajnalától szokásban van; 3. a baltás gyilkos egy anomália a kanti rendszerben, egészen addig nincs joga az igazságról értesülni, amíg emberbaráti kötelességeinek nem tett eleget, tehát jöjjön vissza virágcsokorral; 4. minden kategorikus imperatívusz csupán egy ideál, amire alkalmas körülmények között, tehát békés jólét közepette, érdemes törekedni. Ha Kant a fentiek bármelyikét válaszolja, akkor minimális gyakorlati észszerűséget mutat, és nem bukik meg most Ukrajnában.

Azonban legyünk vele igazságosak, és ne rúgjunk bele, mikor már a földön hever, azaz ne hajítsuk ki az etikájával együtt a többi eredményét: Kant máig érvényesen ismerte fel, hogy az 1+1=2 "a priori" szabály nem a külvilágban, hanem az agyunkban van; és hogy a spekulatív eszünk segítségével a valóság definíció szerint soha nem ismerhető meg. Ezek fontos és továbbra is irányadó gondolatmenetek.

Lássuk be továbbá, hogy a fenti etikai felfogások szerzőinek egyike sem vette figyelembe, mivel kronológiailag nem is vehette, az evolúciós modell etikai semlegességének következményeit, vagyis hogy amennyiben elfogadjuk, hogy az ember nem bizonyos ideák földi megtestesítője, hanem önző egysejtűek majd egyre több sejtűek túlélésre, szaporodásra és optimális jólétre kondicionált kései leszármazottja, akkor nem azon kell megbotránkoznunk, hogy folyton elmaradunk az absztrakt ideáljainktól, hanem azon kell ujjonganunk, hogy viszonylag gyakran sikerül az önzés, túlélés, szaporodás és szűken vett anyagi jólét ősi kódja fölé kerülnünk, noha ösztönösen mindig ezekhez térünk vissza. Minden etikai modell vágyelvű elképzelés arra, hogy az életünk talán 5-10%-ában hogyan emelkedjünk átmenetileg a pőre evolúciós mechanika fölé.

Mit jelent ez Ukrajna szempontjából? Azt, hogy kantiánus szankciók helyett olyan evolúciós érdekekre hangolt javaslatot kell kidolgozni, ami a felek alapvető érdekeit összehangolja, és ezáltal kölcsönösen elfogadhatóvá tehető, értsd: jobb híján rájuk lőcsölhető. Ez a realitás, ennyire vagyunk képesek, és már ennyi is szép eredmény lesz. Ha magasabbra törnénk, sárba fogunk hullani.

Az új Jalta esete a magyarokkal

Az ukrajnai helyzet fura alakulását figyelve mintha kibontakozna egy mesterterv, miszerint a nyugati civilizáció határa kitolódik az orosz határig, és minden további ebből van levezetve: 1. Ukrajna önálló entitássá válik, amihez identitás kell, tehát vad nemzetépítés jön és a kisebbségek figyelmen kívül hagyása; 2. nagyhatalmi háttéralku, mint anno Jaltában, hogy a terv ne akadjon el; 3. Oroszország berántása a játszmába, akár katonai konfliktus árán is; 4. menet közben a vitatott területek ásványkincseinek megszerzése. Már megint jól lezsírozták a fejünk felett.

Ha van egy ilyen titkos terv, az megmagyarázza, miért söprik minden fórumon félre az ukrajnai kisebbségek, így a kárpátaljai magyarok jogainak kérdését. Legutóbb az Európa Tanács nyilatkozta, hogy nem készít erről jelentést, mert... nem aktuális.

Emlékezhetünk, hogy Trianon is elsősorban a Monarchia szétverésére irányult, mi magyarok járulékos veszteség lettünk ennek során. Tehát a Nagy Ukrajnai Sakkjátszma átlátása nem jelenti azt, hogy hátradőlhetünk, hiszen nem akarunk ezúttal is járulékos veszteséggé válni.

Célszerű tudatosítani, hogy geopolitikai törésvonalon vagyunk, ahol sűrűn reng a föld... és bár többnyire nem minket akar elnyelni, járulékosan mi is bele-belecsúszunk. Rengésbiztossá kell tennünk magunkat, ki kell nőnünk a nagyhatalmak által rendszeresen beáldozott gyalog szerepéből. Hogyan?

Úgy, hogy ezentúl nem a nagyok balekjaként sodródunk, hanem saját mestertervet dolgozunk ki, amelyben a nagyok válnak eszközzé. Nincs igazán más választásunk.

A magyar tüntetők szívhangja

Miközben továbbra is erősen vitatható a belügyminiszter által rendeletként bevezetett szívhang szabály, a magyar tüntetők transzparensei arra hívják fel a figyelmet, hogy egy elvben kívánatos konzultációhoz nehéz lenne észszerű hozzáállású résztvevőket találni.

Nézzük sorban, miket találtak transzparentálni a tüntetők (az irányukba hajló 444.hu tudósítása alapján).

1. Majd szülök, ha akarok. - Az új szabály a baba szívhangkezdeményének meghallgatását írja elő, tehát továbbra is az szül, aki akar, ebben nincs változás.

2. Én is ember vagyok, anyád is ember. - Ebben egyetértenek a felek, tehát az üzenet formálisan nyitott kapukat dönget. Ha sorok között úgy olvassuk, hogy "anyád!", akkor meg indulatból szitkozódik, ami nem tűnik átgondolt konzultációs alapnak.

A tüntetők a jelek szerint nem konzultációt követelnek, hanem a saját akaratukat akarnák erőből átnyomni, vagy különben... rémisztően szitkozódnak majd. Vesztes stratégia, hiszen a feladat a közvélemény maguk mellé állítása lenne.

3. My body, my choice. - "Az én testem, az én döntésem" egy nyugati tüntetésekről másolt üzenet, elmulasztották a konkrét helyzethez igazítani, hiszen az új szabály továbbra is a leendő anyára bízza a döntést.

4. Nem bízod ránk a döntést, de egy gyereket igen? - Rögzítsük, hogy a döntés nagyon is az anyára van bízva.

5. Sándor, Sándor, tünés a p#námból! - A megszólított a baba szívéről meg az anya füléről (és nem a nemi szervéről) hozott új szabályt.

Következtetés: egy vitatható körülmények között bevezetett új szabály ellen legalább annyira vitatható módon tiltakozni aligha célravezető, valószínűleg ezt pont így prognosztizálta a kormány, amely most örülhet a malmára hajtott víznek.

Miért nincs és nem is lesz meghaladva a vallás

Mert 1. a vallásnak tulajdonított problémák és vadhajtások valójában az ember működésének problémái/vadhajtásai, és mert 2. az ember szükségképpen vallásosan viselkedik akkor is, amikor vallástalannak véli magát, a "meghaladás" vélelme (pl. a woke megigazulás tudata) maga is vallás.

1. A vallásoknak tulajdonítják a háborúkat, konfliktusokat, az indulatos közéletet, a butaságot, sötétséget, fanatizmust, a kritikátlan rajongást/gyűlölködést, a kirekesztő hajlamot, a bigott/vaskalapos erkölcsi felfogást, a szegénységet, az elnyomás elfogadását, és így tovább, egyesek lényegében minden rosszért a világon a vallásokat teszik felelőssé. Ha ez így lenne, akkor a vallást "meghaladó", vagy legalábbis meghaladni igyekvő közösségek mindenkor jobban, békésebben, fejlettebben élnének, és így fokozatosan elterjedne a modelljük, azaz a vallásosság önmegszüntető jelenség lenne, a kultúrevolúció során lassacskán kihalna. Száz év múlva nem csak templomba nem járna senki, hanem ösztönösen szitkozódva sem emlegetné Istent. A vallásra mumusként mutatók annyiban igazolva láthatják az elméletüket, hogy évről évre csökken a felmérésekben magukat elkötelezetten vallásosnak mondók aránya. És - a vallásra mumusként mutatók modellje szerint - ezzel párhuzamosan a világ is egyre jobb hellyé kellene, hogy váljon, azaz kevesebb konfliktust, nyugodtabb közéletet, nagyobb jólétet és tudást kellene tapasztalnunk. Ezzel szemben a nyugodtabb közélet látszatát csak ott tapasztaljuk, ahol a bal-lib sajtó egyeduralkodóvá vált, és a média immár nem írja meg, hogy az utca embere valójában miről mit gondol. A technikai jólét valóban nő, de ezzel párhuzamosan az elégedetlenség, a tudatlanság és a tájékoztatlanság is. A tolerancia pedig amennyire fokozódik a másság iránt, annyira csökken a nem másság felé, azaz a tényleges sokszínűség szeretete helyett a hagyományok gyűlölete terjed, egyre kritikátlanabbul, egyre vaskalaposabban és fanatikusabban. Ha elfogadjuk a felmérések alapján, hogy visszaszorulóban a formális vallásosság, el kell gondolkodnunk, vajon miért nem csökkennek, sőt inkább fokozódnak a "vallás"-nak tulajdonított problémák. Kézenfekvő a válasz, hogy az említett problémák formális vallások nélkül is jelen voltak, vannak, lesznek, sőt a "meghaladásban" még súlyosbodnak is. Jól mutatja ezt a világiságban és vele párhuzamosan a totalitárius tömeggyilkosságokban is rekorder 20. század.

2. Az indulat, butaság, bigottság, konfliktuskeresés ugyanúgy jellemzi a vegánokat/húsevőket, liberálisokat/kollektivistákat, baloldaliakat/jobboldaliakat, globalistákat/nemzetieket, mintha a felfogásuk egyben a vallásuk lenne. Mert az is, csak informálisan és ezért átgondolatlanul. A formális vallások helyét nem a vallástalanság, hanem a néven nevezetlen és rendszerezetlen vallásszerűségek veszik át. Azaz a vallásos viselkedés így nem haladható meg, mindössze tudat alá szorul, öntudatlanná és kontrollálatlanabbá válik. A vegán embernek nem tűnik fel, mennyire lenézi más felfogású embertársait a maga erkölcsi piedesztáljáról, sem a környezetvédőnek, hogy bigott elvárásokat támaszt és lelkileg zsarolja embertársait, ahogy a "kritikai gondolkodó" baloldalinak sem, hogy a számára szimpatikus ideológiákért kritikátlanul rajong, és a liberálisban sem tudatosul, hogy dühödten cenzúrázza a másként gondolkodókat (nota bene: egy konzervatív is gyakran rajong az ideológiájáért, ám közben nem véli magát nyitottnak és kritikai gondolkodónak, az efféle ellentmondás bal-lib sajátosság). Ironikus, hogy még a vallás lényegéből fakadónak vélt lelkiismeret-furdalás sem csökkent, csupán más alakot öltött: a "posztkeresztény" ember pl. nem a házasság előtti szexen stresszel, hanem azon, hogy mit eszik, hogyan kezeli a szemetét, és hogy néha megkísérti egy-egy sátáni nem PC gondolat...

Gyakorlati példa: ha az elektromos rollert a járművek meghaladásának fogjuk fel, abból rengeteg baleset és hosszú távon közlekedési káosz lesz; ha ellenben tudatosítjuk, hogy nem valamiféle felsőbb rendű meghaladás, hanem prózai módon maga is a közlekedési eszközök egyike és ekként szabályozzuk, helyreáll a rend.

Mi a megoldás: ha békésebb, jólétibb, tanultabb, tájékozottabb és toleránsabb világot szeretnénk, a "vallás meghaladását" célszerű informális vallásnak tekinteni és akként kezelni. A vállaltan vallásos emberre ugyanis jellemző egy felsőbb tekintély előtti főhajtás és némi önkritika, önkorlátozás, visszafogottság. Ezt kell megkövetelni a "meghaladótól" is. Nem lesz könnyű egy liberálissal megértetni, hogy a hozzá képesti "másság" fanatikus kiszorítása miért, milyen felsőbb tekintély előtt meghajolva kerülendő, ám megértetni szükséges.

Középosztály tanfolyam zárul 5. rész

Befogadás, bevándorlás, konstruktív média elvárása

A középosztály ma világszerte defenzívába szorult, akkor is, ha az amerikai társadalomnak pl. több, mint 90%-a tartja magát középosztálybelinek. Ettől függetlenül véli magát rossz pillanataiban toxikusan fehér, patriarchálisan elnyomó és ezért világméretekben elnyomandó csoportnak, amelynek nem szabad szaporodnia, helyét pedig át kell adnia a más kontinensekről és kultúrákból érkező bevándorlóknak.

Hazai kollégám azzal a szöveggel vette át a minap egy afrikai illető bőröndjét és cipelte helyette fel a lépcsőn, hogy "ezennel jóváteszi a gyarmatosítást, a rabszolgatartást, bocsánatot kér a fehérek által elkövetett bűnökért". Az ellenérv, hogy soha egyetlen felmenője nem tartott rabszolgát, eszébe sem jutott gyarmatosítani bárkit, sőt inkább őt gyarmatosították idegen hatalmak, cseppet sem ingatta meg eltökéltségében, hogy a magafajtának "heraus mit uns" legyen a sora.

Ezzel szemben, ha a középosztály a tanfolyamon visszanyeri megérdemelt önbizalmát, önerőből meg tudja oldani a nyugati civilizációt feszítő összes problémát. Jelesül:

A magabiztos középosztály büszkén hirdeti a társadalomfenntartó szerepét és terjeszti ennek kultúráját, szabályzatát, ismeretanyagát. Másoktól, így az alsó osztálytól, a "mélyszegényektől" és a mindenkori bevándorlóktól is elvárja a középre illeszkedést. Ezzel megszűnik a leszakadás és a párhuzamos társadalmak problémája. Működőképes integráció mellett már rugalmasabban be lehet fogadni a középosztálybeli viselkedésre nyitott bevándorlókat is.

A magabiztos középosztály joggal várja el a médiától, hogy pozitív és konstruktív világképet tükrözzön vissza - szemben a mai tudósításokkal, melyek lényege, hogy amit sugall és követel a "felvilágosult" médiaelit, az talán árt a nyugati társadalmaknak... de végül is úgy kell nekik, megérdemlik! A saját feladatait tudatosan vállaló középosztály megkövetelheti, hogy a média csak a társadalma számára hasznos, értelmes, konstruktív ötleteket vessen fel, hiszen neki meg az a feladata.

Nincs olyan aktuális probléma, amit a magabiztos középosztály ne tudna félkézzel kezelni.

Végre: itt az árnyékkormány!

A következő hetek izgalmas témája lehet a Gyurcsány Ferenc által beharangozott árnyékkormány. A Fidesz természetesen bírálja már az ötletet is... Természetesen? Az árnyékkormány a brit demokrácia egyik legjobb, leginspirálóbb kelléke, így aztán nem egészen megfontolt dolog nekiesni. Vessünk egy pillantást a brit árnyékkormányra.

Mivel foglalkozik egy árnyékkormány? Rendszeresen kommentálja a kormány intézkedéseit, ha pl. az oktatási miniszter bejelent egy új szabályt, az árnyék-oktatási miniszter bejelenti, hogy ez igazságtalan és elhibázott, ő épp ellenkező szabályt hozott volna. A hónapok, évek során a választóban kialakul egy kép az ellenzékről: milyen intézkedések várhatók a kormányra kerülésük esetén.

Magyarországon már régen létre kellett volna hozni az ellenzéki árnyékkormányt, ám ez nem véletlenül nem történt meg. Az árnyékkormánynak valamiféle felelőssége van, amit az ellenzékiek - úgy tűnt idáig - nem szeretnének felvállalni. Ha az árnyékkormány hétfőn bejelenti, hogy ingyen tejet osztana, kedden, hogy mellé mézet is, szerdán, hogy az ország nevét Kánaánra módosítaná, akkor legkésőbb csütörtökön felmerül a választókban a kérdés, hogy mekkora ennek a realitása. És nem biztos, hogy egy így működő árnyékkormány népszerűbbé tenné az ellenzéket.

Ebből következik, hogy rátermett politikus nem ilyen árnyékkormányt működtet. Gyurcsány Ferenctől sok mindent el lehet vitatni, a rátermettséget nem célszerű, hiszen ha kicsinyke ellenzéki dombon is, de ügyes manővereknek köszönhetően ma ő kukorékol. Tehát tej-méz nem várható, virtuális demokráciaépítés annál inkább: hatáskörök visszaadása, fékek-ellensúlyok visszaépítése, stb. Amire a kormány majd reagálhat, és így tovább.

Akárhogy is, kibontakozhatnak egyfajta ellenzéki alternatíva körvonalai, és ez jó fejlemény. A mindenkori kormánynak jobban meg kell dolgoznia a pénzéért, a választók javára. Éljen az árnyékkormány mint nagyszerű közpolitikai találmány!

Máris meg lehet fontolni az árnyékkormány első bejelentését: Orbán miatt van megélhetési válság Magyarországon, és addig marad a válság, amíg marad Orbán. Ha az eddigi ellenzéki politizálás kontextusába helyezzük e közlést, kétségeink támadhatnak, de sebaj. A lényeg a közpolitikai altervatívák színpadra kerülése.

A magyar társadalom szívhangja

Friss belügyminiszteri rendelet köti szívhang meghallgatásához az abortuszt. Bár a pró érvek ütősebbek a kontra érveknél, a rendelettel mégis alapvető baj van. Nézzük sorra.

Pró: a kb. hathetes magzat kap egy utolsó esélyt, hogy kommunikáljon az édesanyjával. Az abortusz hosszú távú, sok esetben maradandó testi-lelki hatásokkal jár (pl. meddővé tehet, egy életre bűntudatot okozhat), indokolt alapos megfontolásra késztetni a rá jelentkezőt. Célszerű tudatosítani, hogy nem egy személytelen egészségügyi beavatkozásról van szó, hanem egy kis élőlényről, akiből boldog, sikeres felnőtt lehet, ha a szívhangja meglágyítja az édesanya szívét.

Kontra: az abortusz eleve nehéz döntés, ne tegyük még nehezebbé. Az anya lelke amúgy is furdal, nem szabad még tovább stresszelni a szabad döntés meghozatala során. Az abortusz bármiféle bonyolítása kitolás a nőkkel.

Az ellenérvek mintha figyelmen kívül hagynák, hogy itt nem egy mosdóba való akadálymentes bejutásról van szó, amikor már nagyon kell... Továbbá, ironikus ellentét, hogy ugyanazok kampányolnak a magzatok életének szabad elvételéért, akik a gyilkosok kötelező életben tartásáért is - ez, ha belegondolunk, komoly hitelességi probléma.

A rendelettel mégis alapvető baj van: ilyen horderejű kérdést törvénnyel kell szabályozni, nem rendelettel. A törvény tervezetét az egészségügyi minisztériumnak (vagy az emberi erőforrások minisztériumának, vagy hasonlónak) kellene megalkotnia, és a parlamentben kellene hosszas vita után elfogadni. Hogy kerül a képbe a belügyminiszter? Úgy, hogy háború, energiaválság és uniós jogviták idején huszáros vágással ilyen mutatványt is elő lehet adni... De érdemes-e?

A belügyminiszter láthatóan szívesen vállalja meggyőzés helyett a rendészeti jellegű kényszerítést: ha a tanárok magasabb fizetésért tanítanának lelkesen, akkor plusz feladatokat varr a nyakukba változatlan fizetésért, hogy tanulják a mórest; ha a nők élhetőbb országot és jobb közérzetet kérnek a gyermekvállaláshoz (ahogy a madár rendes fészket és elég táplálékot a tojásrakáshoz), akkor abortuszbonyolítást kapnak a nyakukba, jelezve, hogy a közérzetükre nagy ívben hegesztve van.

A blog álláspontja ezzel szemben továbbra is, hogy észszerűség -> jólét: ha a sikeres gyermekvállalás feltétele a jó közérzet és életkörülmények, akkor ezek biztosítása nem mellőzhető. A rendészet bevetése előtt/helyett a magyar társadalom szívhangját is meg kellene hallgatni és vidámabb ritmusra hangolni.

Középosztály tanfolyam indul, 4. rész

Életbölcsesség avagy life hack-ek

Aki nem csak belesodródik a középosztályba, hanem tudatosan oda akar tartozni, jól teszi, ha mások tapasztalatain okulva felszereli magát némi életbölcsességgel.

Ki korán kel, aranyat lel. Ahol akarat van, út is van. Más szóval: megéri szorgalmasnak és kitartónak lenni. Aki kölcsönad, irányít, aki kölcsönkér, irányítás alá kerül, kivéve, ha jó kamatra vesz értékálló ingatlant. (Lásd bővebben: Biblia – Prédikátor könyve, Bölcsességek könyve).

Továbbá, megéri a közösségért "ingyen" tevékenykedni: aki előmozdítja a közjót (mint pl. ezen a blogon), azt előmozdítja... a gondviselés, az univerzum, vagy ami szerinte igazgatja színfalak mögött a világot. Amikor látszólag nincs elismerés, akkor jönnek sorra a szerencsés "véletlenek", ötletek, fordulatok. Érdemes kipróbálni.

Érdemes időben családot alapítani, amikor fiatal szülőként még igazán bírjuk a strapát, és nem ősz szakállal sántikálunk be az óvodába a szülői értekezletre (ősz konttyal kevésbé, a "biológiai óra" miatt).

Általánosságban, jó dolog mindent a maga idejében tenni, amikor a helyzet erre a legalkalmasabb, azaz időben tanulni, munkába állni, felnőni, helytállni, egzisztenciát teremteni, visszavonulni, unokázni, kertészkedni. Aki kiesik a természetes ritmusból, büntetőpontokkal fizet... a gondviselésnek, az univerzumnak, vagy annak az erőnek, ami szerinte kamatostól behajtja minden tartozásunkat.

Megéri optimistának és egyben pragmatikusnak lenni, mert ez önbeteljesítő jóslatként működik, és hasznosnak bizonyul. (Szemben a pesszimizmus és idealizmus önsorsrontó haszontalanságával.) Megéri szívből, de megfontoltan jótékonykodni is, áttételesen és más formában visszakapjuk. (Szemben az átgondolatlan jótékonykodással, amiért elnyerjük méltó büntetésünket.)

Az Életet sok mindenhez hasonlították már, a bűvös kocka feltalálása óta ahhoz is lehet. Az Élet bűvös kocka: számos oldalát kell párhuzamosan rendezgetni, az önkiteljesítő boldogságtól kezdve a családon, egzisztencián, egészségen, környezeten át a közösségig, és ha csak egy vagy két szempontra figyelünk, a többi szanaszét esik. A jó élet megélése nem könnyű, ám annál szebb kihívás, középosztálynak való feladat.

Középosztály tanfolyam indul, 3. rész

A munkával folytatódik

(Ha úgyis mindenki a középosztály felé gravitál, tegye ezt tudatosan.)

A tanulás után következik a szorgos, lelkes, színvonalas munka, ami természetesen lehet vállalkozásirányítás is (t.i. az is kemény és kreatív munka). A munka jellemzői közül kimaradt a jól fizetett, és ez nem véletlen: jó fizetést nem a munka előfeltételeként lehet követelni, hanem a tartósan kiemelkedő munkával lehet elérni.

A magyar munkavállalók nagy része fordított gondolatmenetben pörög, miszerint "majd akkor dolgozok rendesen, ha rendesen megfizetik". Aki így gondolkodik, sosem lesz rendesen megfizetve, ugyanis ki akarna jól fizetni egy ímmel-ámmal, szájhúzogatva dolgozgató figurát? Egyáltalán, kinek kell ilyen dolgozó? Ez a hozzáállás szocialista/baloldali örökség, a klasszikus vicc szerint – "a főnökeink úgy tesznek, mintha meg lennénk fizetve, mi meg úgy teszünk, mintha dolgoznánk".

Azt fizetik jól, aki belülről motivált: segítőkész, dolgozni tud és akar, és büszke a teljesítményére, a minőségre. Ma már szerencsére ilyet is látunk, egyre gyakrabban. Akinek volt már dolga "szakikkal", az tudja, mekkora különbség lehet "kőműves" és kőműves, "villanyszerelő" és villanyszerelő között. Utóbbi könnyedén keres kétszer-háromszor annyit, mert az ügyfeleknek megéri. Előbbi meg más megélhetés után nézhet.

A középosztálybeli gondolkodás egy teljes logikai rendszer: azért tanulunk, hogy családostól jól megéljünk az önkiteljesítő munkánkból. Ehhez képest minden más töredékes, torz, diszfunkcionális, kontraproduktív: pl. azért követelünk magasabb fizetést, mert az nekünk jár (jár a fenét!); inkább legyek munkanélküli, mint hogy "éhbérért" dolgozzak (amiből nem tudsz hetente iPhone 23-at venni, az még nem éhbér, és ki fogja fizetni a munkanélküli segélyedet?); azért dolgozok, hogy jó autóval járhassak munkába (nem azért élsz, hogy dolgozz, hanem azért dolgozol, hogy élj); kell a jó fizetés, hogy jó helyeken nyaralhassak, bejárjam a világot (az Élet nem csupán az egyéni kiteljesedésedről szól).

Lehet a kiteljesítő munka fárasztó és kényelmetlen? Az idő jelentős részében garantáltan az. Ahogy a jó sportoló napjának jelentős része is edzéssel, erőfeszítéssel, fáradsággal, kellemetlenséggel telik – hogy aztán egy-egy rövid bajnokság értelmet adjon az egésznek. A kiteljesítő munka a kitartó fáradozás és az általa elért futó sikerélmények egyensúlya, és nem sétagalopp, nem habostorta.

A tudatos középosztálybeli elfogadja, hogy az Élet feladatokkal és kötelességekkel jár, melyek teljesítése a gyakorlatban a jogok előfeltétele. A kevésbé tudatos emberben pedig többnyire időskorára, saját kárán áll össze ez a tanulság.

Középosztály tanfolyam indul, 2. rész

A tanulással kezdődik

(Ha úgyis mindenki a középosztály felé gravitál, tegye ezt tudatosan.)

A terhesgondozástól kezdve az óvoda kötelezővé tételén át az ingyenes egyetemi oktatás lehetőségéig számos intézkedés erősíti és szélesíti a középosztályt, amelynek tagjait elsőként az jellemzi, hogy tanulnak, ezáltal belenőnek egy többé-kevésbé egységes kulturális kánonba, felkészülnek a munkás felnőtt életre.

Az óvoda az alapvető higiénia mellett (hogyan mosunk kezet) bevezet a dalok, mondókák, mesék világába (milyen narratívákkal gondolkodunk), miközben szórakoztatva fejleszt (tornázunk, játszunk), és előkészít az általános iskolára (számolunk, színeket, formákat tanulunk), továbbá megalapozza az erkölcsi nevelést (mit miért teszünk, mi a helyes/helytelen viselkedés).

Minden állampolgár eljut valameddig az iskolarendszerben, így esélyt kap a középosztályhoz tartozásra. Nem csak a diplomás felnőtt számít középosztálybelinek, hanem a betanított munkás, sőt már a segédmunkás is, aki többet, szebbet, jobbat szeretne a gyermekeinek, és ehhez igyekszik némi kulturális hátteret biztosítani. (Pl. nem tartja távol a gyereket az óvodától.) Értelemszerűen középosztály a "háztartásbeli" nő is, aki valójában szakgondozó/szaknevelő munkát végez a saját családjában, így a mainál sokkal nagyobb hivatalos megbecsülést érdemel.

Elsőre talán meglepő módon, a tankötelezettség 16 éves korra csökkentése is a középosztályt erősíti, hiszen azokat juttatja kenyérkereső szakmához, akik gimnáziumban vegetálva végül a munkaerőpiacon is csak vegetálnának, miközben nem tántorítja el a tanulmányok folytátásától azokat, akik tovább akarnak tanulni.

A magyar oktatási rendszert sokféle irányból éri kevéssé indokolt kritika (hogy poroszos, frontális, magolós, önzőzős, hajszolós, miközben pl. az ázsiai gyerekek ezzel a stratégiával teljesítenek kiválóan), ám egy szempontból szinte soha nem bírálják, pedig ott valóban fejleszteni kellene: a szélesen értelmezett képességek feltárása és menedzselése terén. Aki sokra viszi az életben, többnyire nem Ady verseit fejből szavalva, nem fizikai együtthatókkal számolva, nem másodfokú egyenleteket alkalmazva éri el a sikereit, hanem a gyakorlathoz értve.

A magyar iskolarendszer számára az Élet gyakorlatának elismerése és tananyagba építése felé vezet a fejlődés útja: rézdrótot megfelelő ívben hajtani / szakszerűen bőrt lyukasztani / gyümölcsfát metszeni / esztétikusan táncolni legalább olyan fontos és elismerendő, mint marginális és gyorsan felejtett elméleteket elsajátítani.

A tanulmányait elvégző fiatal felnőtt végre munkába állhat, amit ma már nem kell sem elkapkodnia (az emelkedő nyugdíjkorhatár miatt elég sok évtizedig fog dolgozni), sem "sínre rakva" tennie (pár évente szakmát fog váltani). A lényeg, hogy a tanult ismeretek / begyakorlott készségek képessé tegyék őt az örömteli, kiteljesítő, színvonalas megélhetést biztosító munkavégzésre, ami így egyszerre a középosztálynak csak kis részéről mondható el jelenleg, de a cél, hogy egyre szélesebb körben megvalósuljon.

Középosztály tanfolyam indul, 1. rész

A középosztály befogadó

A középosztály annyira nyitott, hogy nem csak az alsó és felső osztályból átigazolókat látja szívesen, hanem a definíciónak nem minden pontban megfelelő jó szándékúakat is. Tehát az, hogy valaki "csak" tanul, dolgozik, boldogul, adózik, de pl. nem alapít családot, vagy életének nem minden pillanatában rendezett/felelősségteljes, nem kizáró tényező.

Középosztálybelinek lenni önmeghatározás kérdése: aki büszkén vállalja a társadalomfenntartó szerepet, az máris a középosztályhoz tartozik. Pártoló tagságra is van lehetőség: aki támogatja a társadalomfenntartók értékrendjét, szintén középosztálybeli.

A középosztálybeliség kritériumai (tanulás, munka, adózás, család, stb.) természetes módon adódnak, logikailag szükségszerűen következnek a társadalomfenntartó szerepből. Pl.: 1. a társadalmat fenn kell tartani; 2. ehhez adókra és gyermekekre van szükség; 3. az adózáshoz jövedelemszerző tevékenységet kell folytatni, ahhoz meg tanulni kell; 4. a gyermekekhez családot kell alapítani és eltartani, amihez pedig dolgozni, illetve tanulni szükséges. Egyetlen követelmény sem vehető el a társadalomfenntartó szerep sérülése nélkül.

A fenntartó szerepből következően a középosztály számára központi érték – sokféle területen és értelemben – a fenntarthatóság.

A középosztály a társadalmak jelenének és jövőjének záloga, sikerének titka, a polgárok elégedettségének forrása.

Középosztály tanfolyam indul, 0. rész

Meghatározás és motivációs bevezető

Mi a középosztály? A középosztály a társadalmat fenntartó többé-kevésbé népes csoport, a boldog társadalmakban nagyon széles réteg (logikus, hiszen minél többen fenntartók, annál könnyebb a fenntartás, annál jobban működnek a folyamatok, és annál boldogabbak az emberek). A középosztály tagjai 1. tanulnak; 2. dolgoznak; 3. boldogulnak; 4. adóznak; 5. családot alapítanak; 6. rendet tartanak a portájukon, a testükben-lelkükben, családjukban, szűkebb és tágabb környezetükben; 7. ellátják a háztartási feladataik nagy többségét; 8. olvasnak, tájékozódnak, művelődnek, kulturálódnak; 9. részt vesznek a közéletben.

Ezzel szemben a felső osztály tagjai: 1. testi munka helyett többnyire költséges módon sportolnak, szenvedélyeknek hódolnak; 2. nem alapítanak, nem tartanak rendet, többnyire az elődeik érdemeiből fakadó előnyöket élik fel; 3. háztartási feladataikat másokkal végeztetik, a személyzetet alacsonyabb kasztként kezelik; 4. a középosztályt lenézik, az alsó osztállyal viszont gyakran szövetkeznek a középosztály kihasználására.

Az alsó osztály tagjai pedig: 1. keveset tanulnak, bizonytalan munkákat végeznek alacsony bérért; 2. kevéssé tájékozódnak ill. művelődnek; 3. önmagukra, családjukra, környezetükre nézve kevéssé igényesek, gyakran szenvedélybetegek; 4. saját eredményeik szűkössége miatt neheztelnek mások eredményeire; 5. a közéletben az indulatok/protest szintjén vesznek részt.

Miért jó a középosztályba tartozni? A középosztálybeli embernek saját érdemei és eredményei vannak, továbbá van (némi) kultúrája, műveltsége és tájékozottsága, ebből és a körülötte kialakított rendből adódóan (némi) magabiztossága és öntudata is. A középosztály számára a jogok mellett a kötelességek is maguktól értetődőek. Ha ez önmagában nem motiválna eléggé, a középosztályba tartozni egyfajta "természeti törvény" és spontán folyamat is, nehéz elkerülni. Akinek nem voltak nagyszerű ősei, az nem tud a felső osztályba tartozni; aki meg olvasni, művelődni kezd, az nem tud az alsó osztályban maradni.

Akkor miért kell hozzá tanfolyam? A történelmi előzmények és a jelen helyzet miatt: a kommunizmus/szocializmus szétverte a hajdani magyar középosztályt, a mára többé-kevésbé helyreállt középosztálynak még nincs elég tudásalapú önbizalma ahhoz, hogy az értékrendjét irányadóvá és lelkesítővé tegye, miközben nyugaton a woke-bal-lib mozgalom már zúzza lefelé a szebb napokat látott középosztály önbizalmát. Ebben a képlékeny, és a nyugati társadalmak válságával fenyegető helyzetben hasznos, ha legalább a magyar középosztály tudja alaposan, mi mivel hogyan függ össze, hogy önbizalmat adhasson másoknak.

Megoldási javaslat Ukrajna számára

Az orosz agresszió láthatóan nem csökken, az ukrán ellenállás sem. A nyugati katonai segítség tartóssá teheti a konfliktust. A felek semmiféle kompromisszumra nem hajlandók, és közben a saját gazdaságuk mellett egész Európa gazdaságát is tönkreteszik, Afrikában meg éhínséget okoznak, több millió potenciális áldozattal. Nagyon is jó lenne tehát, ha a lehető leghamarabb véget érne a háború. Mi a megoldás?

Az egyetlen értelmes kimenet, hogy Ukrajna annektálja Oroszországot. Fontoljuk meg: mintha Burgenland csatolná magához Magyarországot; mit szólnának ehhez a magyarok?

Ha ugyanis fordítva történik az annektálás, Ukrajna keleti igába kerül, és nem a demokrácia irányába halad majd, hanem elfelé tőle. Ukrajna függetlensége sem elég jó megoldás, mert jegeli ugyan a konfliktust, de nem csökkenti a fenyegetettséget, a nacionalista elnyomást viszont fokozza, és ez az orosz kisebbség mellett a kárpátaljai magyarok számára is erősen hátrányos.

Ha viszont Ukrajna csatolja magához Oroszországot, akkor elkezdődhet az újraegyesülő állam nyugatosodása, demokratizálódása. Ukrajna határozottan nyugatibb és nyugatosabb – ám nem nyomasztó mértékben, így a különbség orosz nézetből nem lesz sokkoló, inkább ösztönöz majd a fejlődésre.

Az egyetlen – nem elhanyagolható – kérdés persze, hogyan valósítható meg a feladat a jelen adottságok, azaz mintegy ötszörös orosz túlerő mellett, illetve ellenére. Egyrészt, a nyugati haditechnikának köszönhetően a túlerő olvadóban van, másrészt eddig sem volt elég az orosz sikerhez. Az ukrajnai (elnyomott) oroszok egyértelművé tették, hogy (elnyomás ide vagy oda) ők bizony Ukrajna lakói akarnak lenni, és nem kérnek putyini "megoldást". Igaz, hogy Putyin propagandagépezete eddig 80% feletti támogatottságot biztosított a szerinte-nem-is-háború projekt számára, de a veszteségek fokozódnak, Putyin egészségi állapota romlik, a "megoldás" még csak nem is körvonalazódik, így eljött az idő, hogy Ukrajna nagy meglepetést követően áttörést érjen el az üzenettel, hogy "oroszok, van egy visszautasíthatatlan ajánlatunk: csatlakozzatok önként Ukrajnához!"

Kutyapárthoz méltó képtelenség? Elnököt játszó sorozatszínészből háromnegyedes győzelemmel valódi elnökké válni nem képtelenség? Tartósan dacolni egy nagyhatalom hadseregével nem az? Modern haditechnikát kapni a nagyon is vonakodó fél világtól nem tűnt lehetetlennek? Idáig mindez megvalósult, már csak a hab van hátra a tortán: bekebelezni a támadót. Eddigi elképesztő teljesítménye alapján nem több ez, mint újabb szép feladat a karizmatikus Zelenszkij elnök számára.

Mi tenné hitelesebbé a kormányoldali médiát?

Bencsik Gábor szerint az, ha több ellenzékit hívnának meg, és kevésbé elfogultan bánnának velük. Mélyebben elemezve a helyzetet, ez önmagában nem segítene, mert az elfogultság csupán sikeres ösztönreakció a világméretű döntő bal-lib médiafölényre.

A kormányoldali média nem a működési és megközelítési módjától hiteltelen (amennyire egyáltalán az), hanem attól a kontraszttól, amit vele szemben képez a bal-lib hegemónia. Ha csak annyi változik, hogy több ellenzékit és gyakrabban hívnak meg, az nem a hitelességet növeli, hanem a bal-lib hegemóniának való behódolást erősíti-gyorsítja.

A bal-lib narratívák ugyanis meghatározó erővel igázzák le és tartják szellemi elnyomás alatt a nyugati társadalmakat, velük szemben nem sikerült hasonló erejű konzervatív narratívákat felmutatni. Az átütő konzervatív narratívák hiánya az alapprobléma, ebből adódik szükségszerűen, kényszerintézkedésként az elfogultság.

Milyen leigázó narratívákról van szó?

Bal-lib narratívák pl.: 1. minden kultúra minden más kultúrával képes békésen egy fedél alatt élni, akkor vagy jó fej, ha így gondolod, bármit mutassanak a robbantási, nemi erőszak és gyűlöletprédikációs adatok; ezzel szemben a konzervatív narratíva: nem is. 2. az ember haltól madárig bármi lehet, ez fejben dől el, akkor vagy menő, ha ezt a tényekkel/tapasztalatokkal szembemenve is támogatod; a konzervatív ellenérv: frászt! 3. minden vallás káros, kivéve ha kisebbségiként felkarolandó; a konzervatív ellennarratíva: kirakatkereszténység. 4. a család bármi lehet, kivéve a hagyományosat; konzervatív narratíva: azért is a hagyományos! 5. a kultúrában a rút a szép; konzervatív narratíva: a gejl a szép. 5. a nyitott, együttműködő internacionalizmus a megoldás; konzervatív narratíva: elszigetelődő nacionalizmus. A bal-lib oldal igényesen kidolgozott, részletes, vonzó, együttműködésre alkalmas és óriási véleménynyomást kifejtő narratíváival szemben a konzervatív narratívák cizellálatlan dacreakciók, ezért is omlottak annyira össze nyugaton, hogy még a magyar ellennarratíva felelősök is úgy vélik, a genderfluid hullám pl. hamarosan elönt minket, és ellenállni hősi kötelesség, de reménytelen.

Egyrészt jó hír, hogy a fejlett világ mai konfliktusait nem fegyverrel, hanem médiával, kultúrával, véleménybefolyásolással vívják. Másrészt rossz hír, hogy a konzervatív oldal látszólag vesztésre áll. Harmadrészt, a "konzervatív oldal" nagyjából azonos a társadalmakat fenntartó középosztállyal, és a fenntartó definíció szerint nem veszít, legfeljebb a látható befolyása szorul vissza átmenetileg. Negyedrészt, hosszú távon az egzisztenciális szempontok irányítják az ideák világát, tehát bizonyosan a középosztály értékrendje lesz az irányadó... lehet választani, hogy ez meglepetésszerűen történjék (Waterloo) vagy előre kifejtett módon (partraszállás). Ötödrészt, minél hosszabb a táv, annál többe kerül a helyreállítás, a középosztálynak, amely így a hosszú táv rövidítésében érdekelt. Hatodrészt, a hatalom visszavételét leíró narratívákkal egyelőre adós a középosztály értelmisége, talentumainak aprópénzre váltása helyett még Deus ex machinára vár.

Bencsik András médiatolerancia-javaslata a nyugati hatalom-visszavétel első lépéseként is értelmezhető, ha lavinaerejű konzervatív narratívák kidolgozását indítja el – ennek során válik hitelesebbé a konzervatív média.

Mindaz, amit nem akartál tudni a propaganda-újságírásról

Propaganda, amikor egy hírforrás ténybeszámolók helyett/ürügyén a számára kedves politikai oldalt fényezi, a neki kevésbé tetsző oldalt meg ekézi, nyüstöli, gyepálja.

Ha a fenti meghatározás tükrében végignézzük a magyar médiát, arra jutunk, hogy igen, a kormányoldalhoz sorolható média a kormányt fényezi, az ellenzéket meg ekézi, nyüstöli, gyepálja.

Majd továbbhaladva arra is, hogy az ellenzékhez sorolható (noha magát függetlennek illetve objektívnek állító) média a kormányt ekézi, nyüstöli, gyepálja, gyalulja, esztergálja, forgácsolja, kártolja, tárcsázza, boronálja, boncolja, taxidermiázza, az ellenzéket meg simogatva paskolja, és a számára kedves ellenzékieket egyenesen fényezi, PR-ezi, kommendálja, emberközelbe hozza, propagálja.

Amikor az ellenzéki érzületű médiafogyasztó felháborodva elfordul a kormányoldali "propaganda" médiától, nem a független tényekre irányítja a figyelmét, hanem a saját oldalának propagandamédiájából merít számára szimpatikusabb narratívákat. Az objektivitás nem szexi. Ha az lenne, több millió magyar kutatná izgatottan, hogy bal- vagy jobboldali narratívákkal mosatja-e a mindennapokban az agyát.

Hogyan íródik az ellenzéki sajtó? Nagyon egyszerűen: a kormányról rosszat vagy semmit; az ellenzékről meg fanyalgásnak tűnő jót. Ha a hír a kormánnyal kapcsolatos, az újságíró feladata megtalálni ezer kedvező részlet között is azt, ami negatívan tálalható, és kidomborítani. Ha pedig az ellenzékről szól a hír, csipetnyi negativitás mellé ügyesen odatoldani a PR-t, amitől az olvasóban olyan benyomás alakul ki sorok között , hogy "kormány: nagyon nem", "ellenzék: orrbefogva oda tedd az x-et". Honnan derül ki az oldalszimpátia? Meg kell nézni, melyik oldallal foglalkozva keresik minden jóban a rosszat, és melyiknél találják meg minden rosszban a jót...

Ha az objektivitás igényével nézzük végig a magyar médiát, arra jutunk, hogy igen, A-tól Z-ig propagandával foglalkozik minden hírforrás, csak a bal-lib oldalon a "független" jelzőt is bevetik propagandaeszközként, míg konzervatív oldalon színt vallanak.

A magyar médiapalettán nincs egyetlen, akár csak távolról független hírforrás sem, ami sajnálatos és orvosolandó – de nem az úgynevezett "független", "objektív" sajtó által. Mi történne ugyanis, ha az ú.n. "független" sajtót követelők vágya teljesülne? Hogy attól kezdve kizárólag bal-lib propagandához jutna a hírfogyasztó.

Bal, jobb... mi az?

Van-e még értelme baloldalról és jobboldalról beszélni?

Részben nincs, részben mégis van. Egyrészt, a hidegháború végével a hagyományos értelemben vett baloldaliság vesztett a jobboldalisággal szemben. Tony Blair vezetésével a brit baloldal jobboldali eszköztárat vezetett be, azaz jobbra tolódott. Közben a jobboldal meg balra, némi cukiságot magára öltve. Jó példa erre a Fidesz szociális/rezsicsökkentő eszköztára. A két oldal összekavarodott, magát baloldalinak nevező párt éppúgy alkalmaz jobboldali intézkedéseket, mint az öndefiníciója szerint jobboldali párt baloldaliakat. "Bal" és "jobb" mintha alig jelentene ma többet, mint anno a "guelf" és "ghibellin", a "fehér" és "vörös" a rózsák háborújában, vagy Aldebrő Fc. vs. Feldebrő Sc. a focipályán.

Tovább csökkenti a baloldal vs. jobboldal szembenállás jelentőségét, hogy időközben új frontvonalak jelentek meg politikai identitásképző elemként: globalisták vs. lokalisták; elit vs. plebs; establishment vs. protest. A közéleti indulatok e törésvonalak mentén is szerteágaznak.

Szintén a bal-jobb distinkció irrelevanciájára utal, hogy 2022-ben az ellenzék bal-szélsőjobb összefogással próbálkozott a választáson. Néhány éve ez még elképzelhetetlen lett volna – időközben viszont elképzelhetővé lett a hagyományos szakadék áthidalása. Miért ne menetelhetnének komcsik és fasiszták együtt... pl. szombat este verekedni a diszkóba? Nos, úgy tűnik, ennyire még nem légiesedtek el az ideológiák. Idén még nem.

Ami a fentiekkel szemben indokolttá teszi a bal-jobb különbségtételt: az ellenzéki összefogás nem győzött, többek között azért, mert a lelkek mélyén mégsem érződött hitelesnek ez a bal-szélsőjobb összeborulás. Továbbra is érvényes törésvonal húzódik pl. a "haladár" és a "maradi"; a kizsákmányolásellenes és a vállalkozáspárti oldal között. Noha jelentős áthallások vannak (pl. egy deklaráltan kizsákmányolásellenes párt is lehet közben üzletösztönző, a családi vállalkozások pártja meg szociálisan érzékeny), a balbanjobb (Bj) intuitíve továbbra is megkülönböztethető a jobbanbaltól (Jb), ahogy a kávébantej is a tejbenkávétól.

Továbbra is leírható mindkét oldal esszenciája, íme: a baloldal a középosztálytól elvett javakat osztja fel a saját elitje és a zsugorodó alsó osztály között, redisztribúciós eszközként használva a "haladás"-ért és aktuális megfelelőiért (feminizmus, genderfluiditás, stb.) vívott harcot; a jobboldal pedig a középosztályt emeli "Isten-család-haza" feliratú piedesztálra, az őket fenyegető valós vagy vélt veszélyek elleni küzdelemmel legitimálva magát.

Mivel komoly pénz (mintegy évi 10 milliárd forint) van a pártpolitizálásban, nem is szólva a szemétdombok kiskakas-mámorító hatásáról, a politikusok az ellentétek – helyenként mesterséges – fenntartásában érdekeltek, és a bal-jobb tematika több évszázada bevált, "jót tesz a politikai üzletnek", így rövid távon aligha változtatnak rajta. Várhatóan azonban egyre nehezebb lesz érdemben megkülönböztetni a Bj-t a Jb-től, és az egykori szélsőségekkel (fogatlanodó viperákkal) való összefogás is egyre szavazatképesebbé válik.

A francia választásokra

Az első eredmények szerint Macron 58%-ot, Le Pen 42%-ot szerzett, így Macron marad az elnök.

Tanulság: Macron karakán retorikával fogta ki a szelet Le Pen vitorlájából, olyan látszatot teremtve, hogy a kulturális egységteremtést sürgető Le Pen nyitott kapukat dönget. Kellenek-e a Le Pen által javasolt intézkedések? Úgy tűnik, Macron szerint is szükségesek (vagy úgy gondolja, hogy a választók szerint szükségesek), másként nem törekedett volna a retorikai látszat megteremtésére.

Amilyen mértékben e kapuk mégsem nyitottak, annyiban fennáll a veszély, hogy mire Le Pent megválasztanák, már késő lesz meghozni az általa javasolt intézkedéseket, és a Titanic végül nem kerüli el a jéghegyet.

Ha így alakul, abban nagy szerepe lesz az aktívan Macron mellett és Le Pen ellen kampányoló sajtónak. Az elfogultság olyan feltűnő, hogy még az egyébként hasonlóan működő 24.hu is elszólta magát.

Már megint reggel, délben...

Az ellenzék egyik fő narratívája a 2022-es választási kampány előtt-alatt-után, hogy a közmédiában meg sem szólalhat.

Leírták saját fórumon, elmondták... a közmédiában is reggel, délben, este.

És akkor jött a hír: az ellenzék szándékosan nem használta ki a közmédiában számára biztosított bemutatkozási időt, nehogy meggyengítse a gondosan építgetett "el vagyunk nyomva" narratívát.

A választási vereség után így második őszödi helyzet alakult ki, dacára a különbségeknek: nem győzelmet, hanem kudarcot követően; nem beszéd, hanem cáfolat formájában; nem zárt körben, hanem kezdeti érdektelenség közepette; címlap helyett "nem értjük, miért nem éltek a lehetőséggel" típusú szösszenetek formájában. A hír jött, és majdnem el is sunnyadt, észrevétlenül.

Talán érdektelen lenne az ellenzék lebukása, miszerint tényszerűtlen haknival akart választást nyerni reggel, délben, este, éjjel és nappal, minden hullámhosszon, hiszen végül nem nyerte meg a választást. Ám érdekessé teszi, hogy azóta is tolják a narratívát, az agit-prop gépezet egyes részei még nem értesültek a lebukásról, vagy úgy vélik, hogy a közönség nem értesült róla, és akkor mehet tovább... Mehet?

Választási utógondolatok

Előzetes kategóriában Török Gábor a nyertes azzal, hogy a hisztérikusok és a cinikusok küzdelmében nálunk mintha mindig a cinikusok győznének. Utólagosban meg Schiffer András ment nagyot, először azzal, hogy nem a narancsot szeretik kétharmadnyian, hanem ennyien utálják a moslékot. Aztán meg azzal, hogy akik a fogatlan, mosdatlan, tudatlan vidéki bunkóknál keresik az ellenzék vereségének okát, jó úton haladnak egy 2026-os Fidesz-négyötöd felé.

Javaslat még egy modellre a tekintetben, hogy kikkel célszerű opportunista szövetségre lépni: az ellenzék vereségében szerepe lehetett annak is, hogy a résztvevők úgy gondolták, oroszlán és hiéna vadászhat együtt, a zsákmány leterítése után az oroszlán majd elzavarja a hiénát, és minden rendben lesz. Csakhogy a baloldal és a szélsőjobb is magát látta oroszlánnak, a másikat hiénának – a választók meg úgy érzékelték, hogy két hiéna akarja ravaszul a javukat, és úgy döntöttek, hogy inkább nem adják.

A tekintetben, hogy a Fidesz szándékosan hozta-e egy platformra az ellenzéket a választási szabályokkal: amennyire világos, hogy persze-hogy, annyira nyilvánvaló az is, hogy nem szabadott volna engedni a kísértésnek. Vitatható, és gyaníthatóan működésképtelen koalícióra lépve az ellenzék azt demonstrálta, hogy szándékai nem a közjóra irányulnak, azaz nem méltó a közhatalom megszerzésére.

Hogyan lehet győzni 2026-ban, a jelenlegi szabályok mellett? Valódi egységet felépítve. Ahhoz pedig olyan széles célokat kell megfogalmazni, amikkel a választók nagy többsége azonosulni tud, a kormány azonban (valamilyen megfontolásból) nem, így kerül döntő fölénybe az ellenzék. Míg ezen gondolkodnak, szögezzük le: Magyarország jobb ellenzéket érdemel!

Ukrajnában a helyzet...

Szinte mindenkinek igaza van Ukrajnával kapcsolatban, legalább részben: 1. aki szerint az USA az ukrán konfliktuson keresztül egyszerre gyöngítené Oroszországot és benne a Putyin-rezsimet, valamint Európát, növelve a saját befolyását és üzleti esélyeit, nem utolsósorban hozzáférve Ukrajna ásványkincseihez; 2. aki szerint Oroszországot szándékosan provokálták addig-addig, míg katonai megoldás után nyúlt; 3. aki szerint az ukrán vezetés felelőtlenül kockáztatja a lakosai életét; 4. aki szerint a stratégia része, hogy atrocitások diszkreditálják az orosz felet; 5. aki szerint a fegyverszállítások kiszélesítik a konfliktust; 6. aki szerint Oroszországgal szemben intézkedések kellenek; 7. aki szerint a gáz- és olajszankciók nem a címzettnek ártanak, hanem a kirovóknak; 8. aki szerint a szankciók Kína felé tolják Oroszországot, és ez hosszú távon hátránnyal jár, például Tajvanra nézve; 9. aki szerint békét kell teremteni mielőbb, bár senki sem tudja, hogyan; 10. aki szerint az energia alkalmasabb zsarolásra az atomfegyvereknél; 11. aki szerint az emberiség egyelőre védtelen az energiazsarolással szemben; 12. aki szerint ez a háború (is) kimondhatatlanul borzalmas.

Ami részben vitatható: 1. hogy az USA elítélhető módon hajt az ásványkincsekre, mivel ez jobb, korrekt kereskedelmi alapon, mint ha Oroszország teszi rájuk a kezét katonai alapon; 2. hogy a Putyin-rezsimet végletekig kellett provokálni, hiszen szemlátomást régóta készült a lerohanásra, csak ürügyre várt, ráadásul jó ürügyre sem volt szükség, az orosz fake news nagyüzemben bármikor felturbóznak egy rosszat.

Ami pedig egyáltalán nem helytálló: 1. hogy Putyin csak a legitim orosz érdekeket képviseli, mivel az ütközőzónához ragaszkodás nem legitim érdek, ez időhúzás volt az annektálási tervhez; 2. hogy Putyint békén kellett volna hagyni, és akkor békén marad, mert az előző pontból következően ez nem lett volna így.

Csaknem mindenkinek minden szempontból igaza van tehát... egyszerre. És egyik részigazság sem kulcs a megoldáshoz. Az Ukrajnában kirobbant háború bonyolult nagyhatalmi sakkjátszma, amelyben az ukránok mintegy önként jelentkeztek gyalognak, remélve, hogy kisül ebből valami pecsenye. Mivel várakozáson felüli hősiességet tanúsítanak, könnyen lehet, hogy tényleg kisül, például némi területvesztésért cserébe a jelenleginél erősebb függetlenségi garancia.

Viszont senki nem megy sokra a maga részben-egészben helytálló meglátásaival, mert a békéhez békét kellene akarni, és azt egyelőre senki sem akar őszintén (talán rajtunk, magyarokon kívül). Az USA a folytatásban érdekelt, hogy Putyin a lehető legjobban beégjen a brutális túlkapásaival, Európa meg rommá szankciózza önnön gazdaságát. Az ukránok is a folytatásban érdekeltek, mert minél nagyobb a nemzetközi felháborodás, annál több klubba kaphatnak soron kívül belépőt, és közben még a korábban elvesztett területekből is visszaszerezhetnek egyet-mást. Putyin is folytatásra van ösztönözve, mert az eddigi vérengzést és sok ezer sorkatona értelmetlen halálát a legprofibb álhírgyártás sem tudja békeidőben sikerként elfogadtatni a közvéleménnyel.

Elméletben tudható, hogy a sakkozókat kellene döntetlenhirdetésre ösztönző helyzetbe hozni, de gyakorlati lépésötletek híján ez egyelőre csak elmélet. Sajnos a béke bekövetkezte jelenleg nagyjából annyira váratlan lenne, mint február végén a háború kitörése – ennek ellenére legfőbb reményünk legyen.

Kinél a médiafölény?

Már csak egy nap van hátra a posztig, amelyből kiderül, miért van igaza Ukrajnával kapcsolatban szinte mindenkinek, ám miért nem megy ezzel senki semmire, ma az úgynevezett "médiafölény" témát elemezzük. Van-e, és ha igen, kinél?

Állandó bal-lib panasz, hogy a kormány egészpályás letámadást hajtott végre, lenyúlta az összes médiát, az ellenzéknek nem maradt semmi. Ám ha megnézzük, hol jelennek meg az erről szóló hírek (444.hu, nyugatifeny.hu, 24.hu, telex.hu, nepszava.us, nepszava.hu, Népszava napilap, Magyar Narancs, Élet és Irodalom, ATV, stb.), meglepve tapasztaljuk, hogy ezek a (hon)lapok tele vannak vad és még vadabb ellenzéki tartalommal, ami olyan ellentmondás, mint ha e blogon nap mint nap olvashatnánk, hogy "be vagyunk tiltva", "nem jelenhetünk meg", "nem létezünk". Ez, diplomatikusan szólva, tényszerűtlen lenne. Hogy a bőséges ellenzéki hírforrás olvasói egybehangzóan mantrázzák, hogy ellenzéki média gyakorlatilag nincs és nem jut el senkihez, nem azt jelenti, hogy tényleg nincs, hanem hogy az olvasói nem érzékenyek a kognitív disszonanciára. (V.ö.: aki ezt elolvassa, nem tud olvasni.)

Személyes élmény: néhány napig döntően ellenzéki médiát fogyasztva arra döbbentem rá, hogy ha ezt még pár hétig folytatom, én is utálni fogom a "zorbánt", mint a kutyagumit. Álmomból is azzal riadok majd fel, hogy "a szemét", "a mocsok", "vesszen", "monnyon le", és meg leszek győződve a maximális igazamról, továbbá arról, hogy aki nem ért egyet, az szintén szemét/mocsadék/sutyerák. Pedig ha megnézem a teljes híranyagot, ez a szélsőséges álláspont nem indokolt. Ezért lenne nagyon fontos, hogy senki ne ragadjon bele a neki szimpatikus hírbuborékba, olvassa rendszeresen, hogy mivel "hülyítik" és "agymossák" a másik buborék lakóit. Ha ezt teszi, észre fogja venni, hogy Magyarországon médiaegyensúly van. Sőt ha ezzel a szemmel olvas nyugati sajtót, az is fel fog tűnni, hogy ott meg nincs egyensúly, bal-lib hegemónia van. Médiaegyensúly = Sok Téged Bosszantó Hír és Narratíva, Amit Kedvenc Fórumaidon Jól Helyre Tesznek. Médiahegemónia = Egyféle Narratíva és Vele Szemben Maroknyi Kirekesztett Szélsőséges.

Hogyan juthat a fenti helyzetben bárki arra a következtetésre, hogy "a kormánymédia döntő fölényben van"? A saját bőrén biztosan nem tapasztalja, hiszen még egyetlen ellenzéki sem írt olyat, hogy "éreztem, ha néhány hétig döntően kormánymédiát fogyasztok, álmomból azzal riadok majd fel, hogy éljen Viktor!". A médiafölényt emlegető ellenzéki kétféle spekulatív útvonalon juthat az álláspontjára: 1. ellenzéki fórumokon olvasta/hallotta ezt a narratívát, és nem tűnt fel neki az ellentmondás; 2. a saját hírbuborékját teljes igazságnak vélve megdöbben, hogy sokan gondolják fordítva, ami definíciója szerint csakis agymosás eredménye lehet, az illetőkhöz nyilván nem jut el az "igaz hír", tehát médiafölény van. Vegyük észre, hogy ez hibás logika. Aki nyugalomra vágyik a híranyagban és arra az érzésre, hogy "minden tisztességes ember ezen az állásponton van", mert "a hírszerkesztés egy szakma" és "csak egyféle híranyag létezik", az valójában médiahegemóniát igényel, és korlátozná a gondolkodás/vélemény szabadságát. Az a helyzet, hogy a hírszerkesztés egyszersmind narratívaalkotás, és a valóság, amennyire számunkra hozzáférhető, a narratívák ütköztetésével, kritikai olvasásával tárul fel. Nem elég a kedvenc buborék híreit sorok között olvasni, a másik buborékkal is gyötörnünk kell magunkat – a tájékozottságért megéri szenvedni.

Két adalék a nyugati sajtó vészesen felborult egyensúlyával kapcsolatban: 1. a német újságokba évtizedekig író Boris Kálnoky szerint "Ha kizárólag újságírók voksolhatnának a német választáson, nem biztos, hogy a CDU bejutna a parlamentbe." 2. Az USA-ban a Fox News úgymond "egyedülálló" hatással bír, mert ahol megjelenik, ott konzervatív eltolódás figyelhető meg a közvéleményben, lévén az egyetlen csatorna, ami eltér a fősodratúaktól.

A médiaegyensúly minimum két markánsan különböző állásponthoz vezet szinte mindennel kapcsolatban. A miénktől eltérő álláspontról annyit tudhatunk biztosan, hogy eltér, és hogy egy valódi demokráciában ezt üdvözöljük. Hogy az eltérés miért, milyen híranyag, narratíva, logika alapján alakult ki, az esetenként vizsgálandó, de a vizsgálat célja a megértés, nem a megszüntetés.

Választás után

A vesztes oldalon többféle önfelmentés, hárítás és vádaskodás jelent meg, az alábbi gondolatmenet mindössze egy lehetséges értékelés, a blog által tolt narratíva jegyében, miszerint az észszerű gondolkodás jóléthez vezet.

Háborúval a szomszédban, a választást nem a Fidesz, hanem Maslow szükségletpiramisa nyerte meg Orbán Viktornak: amikor tömegek érzik veszélyben a lét alapjait, akkor az alapok stabilizálása a leges-leges-leges-legeslegfőbb szempont, messze megelőzi a szükséglethierarchia magasabb szintjén megjelenő igényeket. Mivel az ellenzék célszerűtlenül kommunikált e tekintetben, a választók lelke mélyén így jelent meg a tét: Alapstabilizálás vs. Alaprengetés, akár alapzúzás; és nem meglepő, hogy döntő többséggel a stabilizálást választották.

A szakemberek szerint a Maslow-piramis nem determinál... tapasztalat szerint viszont statisztikai léptékben jó prediktora a döntéseknek. Ha tehát nincs háború, nincs ekkora Fidesz-győzelem, sőt talán semekkora sincs. Ez fontos figyelmeztetés 2026-ra.

Másrészt, a vidéki szavazóköröket megfigyelő csalódott értelmiségiek posztjait olvasva (az alkoholtól bűzlő, rossz fogú, koszos körmű vidéki bunkókra nézve már messziről látták, hogy ki fog a Fideszre szavazni) a lenéző attitűd elutasítása mellett érthető azért, hogy valójában mit akarnak mondani: szerintük is a jólét alacsonyabb szintjén élők szavaztak a Fideszre. Tehát aki annyira értelmiségi, hogy ismeri a Maslow-piramist, az nem csodálkozik az eredményen. Számos értelmiségi a jelek szerint nem ismeri, vagy nem tartja fontosnak. Ez is figyelmeztetés 2026-ra.

Tanulságok: a Fidesz számára – nem ti mentetek ekkorát, hanem ekkora hátszelet adott a háborúveszély; az ellenzék számára - van négy évetek megoldani az attitűdproblémátokat, tanuljatok pl. Mérő Lászlótól; mindenki számára – ha a jólét általánossabbá válik, azaz a döntő többség középosztálybelinek érzi magát, akkor ez a többség már nyitottabb lesz az értelmiség szempontjaira, tehát a feladat szélesíteni és jóléthez juttatni a középosztályt.

Végül, nívódíjat és gyakori idézést érdemel Török Gábor elemző az előre bedobott szállóigéért, miszerint a hisztérikusok és a cinikusok küzdelmében, úgy tűnik, mindig a cinikusok győznek.

Gyógyszerek gurulása

Nem csak a modern kor orosz cárjával¹ és a frissen Oscar-díjat kapott színésszel esik meg² ilyesmi: a választás közeledtével egyre több honfitársunknál mennek el otthonról.

A 30Y zenekar nyílt levélben³ írja meg a kormánynak, hogy a "békétlenség nem kívülről támadt eddig sem", és "Gyermekeinket pedig inkább a manipuláció és a hatalom retorikai alakzataitól védenénk – de nem úgy, hogy elzárjuk őket, hanem úgy, hogy megismertetjük velük annak természetét". Magyarán, úgy vélik, hogy ami kevéske háború esetleg van Ukrajnában, azt mind Orbán okozta, gyermekeinket pedig a kormány készül manipulálni, nem holmi érzékenyítő aktivisták⁴.

Bravó, emberek, a külső valóság ezek szerint a fejetekben dől el. Szemernyi kétely sincs bennetek? Akkor nincs mit aggódni a választástól, nyilván azt is gondolatban alakítjátok majd: másnap bejelentitek, a fejetekben ki nyert, és az úgy is lesz.

Az egyébként megfontolt Mérő László is megírta a szenvedélyest⁵: "látom Orbán Viktor görcsös erőlködését, hogy kimaradjunk ebből a mostani háborúból" ... "még ha kap Orbán egy kis Kárpátalját is Putyintól jutalmul".

Először is, ebbe a háborúba mindenki más (pl. USA, Fr, De, GB, Es, It, stb.) is csak némi szájkarate erejéig hajlandó belekeveredni, miközben gátlástalanul és képmutatóan üzletel Oroszországgal (kéretik a híreket sorok között olvasni). Másodszor, a Kárpátalja-vád épp olyan, mint amit egy velünk szemben ellenséges titkosszolgálat szokott kitalálni és terjeszteni, lásd az ukrán miniszterelnök-helyettes minapi ide vágó bejegyzését⁶. Komolyan gondolod, hogy ami egy 140 milliós agresszív országnak szemlátomást nem sikerül (v.ö.: híranyag), azt pont mi, békések fogjuk akarni? Harmadszor, kárpátaljai nemzettársainkat jelenleg durván elnyomja az ukrán állam, korlátozza az anyanyelv használatát, felső tagozattól beszüntette az anyanyelvi oktatást – a Kárpátalja-hazugság újabb eszköz az agresszív elnyomás arzenáljában. Hova párolog az emberi jogi elkötelezettség, amikor a határon túli magyarok jogaiért kellene kiállni?

Jó lenne, ha a magukra valamit adó honfitársak választási hajrában is adnának magukra, és nem égnének be vállalhatatlan megnyilvánulásokkal. Értelmes ember törekedjék némi észszerű következetességre, hogy tükörbe tudjon nézni. Utóirat: Mérő Lászlónak becsületére válik, hogy a választás után a korrekt beszámolóját is megírta, példát mutatva az értelmiségnek.

Putyin kihúzta a szőnyeget

Ukrajnát megtámadva elsősorban önmaga és a stílusa alól, de közvetetten minden Putyin-szerű alól a világban: utálatossá tett mindent, ami az embereket rá emlékezteti. És ilyesmiből meglepően sok van nálunk. Sokkal ártatlanabb formában, ám mégiscsak hasonlóan előadva.

Nézzük sorban: 1. Putyin épített módszeresen alternatív valóságot a bal-liberális fősodor által építettel szemben. Nem olyan durvát, mint Észak-Korea, de annál fondorlatosabban és hatásosabban manipuláltat. Az RT (Russia Today) például beszámolt róla, hogy nyomorognak a brit nyugdíjasok, és hiába folyamodnak segélyért. Meg még sok ezer hasonló kitalációról, amit a hiszékeny orosz közvélemény evett, mint kacsa a nokedlit. Az, hogy Ukrajna megtámadta önmagát, csak szerves folytatása az évtizedes fake news hadviselésnek.

2. Putyin kezdett erőből nyomulni érdemi vita helyett, aki nem értett egyet, az félre lett állítva (ha megúszta ennyivel).

3. Cinikus trükkökkel fojtotta el az ellenzéki hangokat, koholt köztörvényes vádakkal küldte börtönbe a riválisait.

4. Ellenséggé, kémekké, külföldi aktivistákká nyilvánította a civil szervezeteket, erre hivatkozva beszűkítette a mozgásterüket.

5. Álhíreket gyártatott az USA "aljasságáról", miszerint már az Aids-et is, meg az Ebolát. És persze a Covidot. Az olaj miatt... Meg russzofóbiából.

6. A régi oligarchákkal szemben neki dolgozó újakat épített fel és állított szolgálatba.

7. A világpolitikában is győzelemre segített, illetve támogatott hasznosnak vélt szövetségeseket (Trumpot is ilyennek hitte eleinte), ma is támogatja többek között a francia Marine Le Pent és Éric Zemmourt, meg a német AfD-t.

8. Átírta a jogszabályokat, hogy azért is mindig neki legyen igaza – mert ez szerinte "nemzeti érdek".

9. Külső és belső összeesküvésekre hivatkozva szilárdította meg a hatalmát.

10. Sosem volt humorérzéke, és imád katonásdit játszani.

11. Sokáig sikert sikerre halmozott, nagyobbat ütött a nemzetközi politikában, mint ami az ország méretéből és erejéből következne.

12. Ha úgy gondolja, hogy már nem támogatják eléggé "ezek a mai" fiatalok, új deal-t kínál nekik? Fenét: a médiájával előbb szétszidatja, azután egzisztenciálisan ellehetetleníti, majd ha ez sem hat, lecsukatja őket.

Ha belegondolunk, túl sok és túl nagy a hasonlóság (mínusz a tankok és mínusz az elgurult gyógyszer). Ami eddig necces határeset volt itthon (mondván: kicsit ciki, de legalább működik), mostantól elfogadhatatlanná vált. Putyin kihúzta a szőnyeget, és aki azt hiszi, hogy azon a szőnyegen még állni lehet, vigyázzon, hogy el ne essék.

Őszinte szavak a hős Zelenszkijhez

Ukrajna immár egy hónapja elszántan védekezik a megszálló orosz hadsereggel szemben, a sorozatszínészből lett elnök, Volodimir Zelenszkij pedig igazi nemzeti hőssé nőtte ki magát a háború napjaiban, tiszteletet érdemel. Felejtsük el, egy futó pillanatra, hogy Ukrajnában durván elnyomják a kárpátaljai magyarokat, lábbal tapossák a nyelvhasználati és oktatási jogaikat (meg mindenkiét, az orosz kisebbségét is).

A nemzetközi támogatásért folyamodó Zelenszkij és csapata azonban rendszeresen beleszáll¹ Magyarországba, úton-útfélen kötekedik, nyomást gyakorol, fenyegetőzik, kárhoztat, kioktat, és így tovább.

Ezért aztán mégse feledjük el tartósan, hogy Ukrajnában durván elnyomják a kárpátaljai magyarokat, és hogy egy egyre valószínűbb ukrán győzelem esetén a helyzet nem fog változni, sőt talán még tovább romlik (ha ez egyáltalán lehetséges). Azért, mert van rajtuk svájci sapka, vagy mert nincs, vagy épp mert van is, nincs is... Ez így nem oké. A választáshoz közeledve az itteni kormány a lehető legbékésebb közhangulatot szeretné biztosítani, ezért érdemben nem reagál a szónokias támadásokra, ám ez a blog nem akar választást nyerni, így itt elhangozhat az őszinte.

Ide hallgass, Volodimir, vagyis ide hallgasson, tisztelt Mr. Zelenszkij honvédő hős elnök úr. Ha évek óta nem sanyargatjátok a kisebbségeiteket, az orosz kormány sokkal nehezebben talált volna ürügyet a megszállási kísérletre. Úgy tűnik, jó ürügy nélkül is megkísérelte volna, de a mostaninál kisebb eséllyel és belföldi támogatottsággal, így előbb bukott volna bele, és már ünnepelnétek a győzelmet. Ha nem adtok magas labdát az orosz hadvezetésnek, akkor viszonylag fejlett nyugatként most ti csatolhatnátok békésen magatokhoz egész Oroszországot, amennyiben akarnátok, vagy együttműködhetnétek egy sikeres kereskedelmi szövetségben. Átjárhatnátok oktatást tartani a demokráciáról, parlamentarizmusról, európai kultúráról, az emberi jogok tiszteletben tartásáról. Vonjátok le a tanulságot, és sürgősen garantáljátok minden kisebbség minden jogát (igen, az oroszokét is). Valójában ettől lesz béke és jólét, nem a keménykedéstől, fenyegetőzéstől, a civil áldozatok számának növelésétől, és pláne nem a szakadár területek rakétázásától.

Mutassátok meg a világnak, hogy nem csak kemény verekedők és nagy lövöldözők vagytok, hanem hogy jelentősen demokratikusabbak és jogtisztelőbbek is vagytok a támadóitoknál, ezért kell fennmaradnia az önállóságotoknak. Lássátok be, hogy a sikeretek jobban múlik ezen, mint más országok fegyvereinek és katonáinak a bevonásán.

Az, hogy az ellenzéki portálok örömmel hangsúlyozzák, hogy lám, az ukrán elnök újra beolvasott a vállalhatatlan Orbánnak, az ellenzéki portálok beállítottságát és a stratégiai tisztánlátás hiányát türközi: mi jár a fejükben? Miből gondolják, hogy mindenki barátjuk, aki Orbánnal vitázik, és hogy így lesznek népszerűek a magyar választók körében?

Link:

https://telex.hu/kulfold/2022/03/25/zelenszkij-orban-beszed-eu-magyar-felirattal

Stratégiai nyugalom a sírban?

Ukrajna budapesti nagykövete szerint majd ott lesz. De hogyan jutott erre a következtetésre, és miből gondolja, hogy a tétlen nagyhatalmak helyett pont a kis Magyarországnak kell beszólnia?

Emlékeztetőül, Biden: "Fogalmatok sincs, mi jön" (szemlátomást, neki sincs, ami nagyon nagy baj, messze a legnagyobb baj ebben a konfliktusban). Nato: "nem vagyunk a háború részese" (tehát nem segítünk, végignézzük az agóniátokat). Nem tűnt fel a nagykövetnek, hogy a világ illetékesei finoman szólva nem állnak ki érdemben Ukrajna mellett? Vagy feltűnt, de nekik nem mer beszólni?

Nos, úgy alakult ki a beszólós helyzet, hogy a hazai ellenzék módszeresen hergel mindenkit a kormány ellen, aki egyáltalán hergelhető. Kijárnak mószerolni Ukrajnába meg Lengyelországba, a maguk eltorzított verzióival provokálják az ottaniakat, hátha lesz valami balhé, amiről lihegve számolnak be: mit mondott egy dühös figura a kocsmában, hogyan reagált az utca embere a provokálásra, mit felelt a nagykövet (aki persze nem az ellen tiltakozott, hogy a kormány szerint tárgyalások útján legyen béke mielőbb, az elment a füle mellett).

Amit a magyar ellenzék csinál a politikai haszon reményében, arra nem csak szó nincs: nincs európai példa sem. Nincs a világon még egy kultúrnemzet, amelynek az ellenzéke más népeket hergel és uszít a kormánya ellen. Nem árt feleleveníteni a sok önjelölt "demokrata" számára: választást 51% szavazattal kell nyerni, nem külső indulatokat provokálva a nemzetükkel szemben.

Ukrajna és a játékelmélet

A következő napokban-hetekben megfigyelhetjük, miért fizet sok-sok pénzt az amerikai hadügy játékelmélettel foglalkozó matematikusoknak: hogy kitalálják a konfliktusok optimális kimenetelét.

Az orosz stratégia (ami még rengeteg emberi szenvedéssel fenyeget, a támadó Csecsenföldön és Grúziában is megtapasztalt érzéketlensége miatt) ezúttal kezdettől bukásra volt ítélve. Nem számolt az ellenállással, a hadtáppal, a nemzetközi és hazai visszhanggal, meg az egész 21. századdal.

Erre utal, hogy napokra megtorpan a 65 kilométeres hadoszlop, hogy a katonák élelmiszert keresve fosztogatják a boltokat, és hogy immár 15 év börtönnel fenyegetik a külföldi "ál"híreket terjesztő orosz lakosokat – az internet korában!

Az Amerikában ténykedő játékelmélet-specialisták pedig azt modellezik úszómedencés villára való fizetésért, hogyan lehet kicsalogatni az eleve vesztes stratégiát a sarokból, hogy a világ megússza a beszorult patkány harapását, hogy a kifelé nyilvánvaló vereséget befelé győzelemként lehessen prezentálni, és a bukott stratéga "aranyhídon" átsétálva győztesnek érezhesse magát.

Nem könnyű feladat, de van az a pénz... Figyeljünk és tanuljunk, jól jöhet a következő álláshirdetéskor.

Röviden az ukrajnai háborúról

Miért tört ki? Mert a duzzadó erővel szemben nem mutatkozott hasonló ellenerő.

Meddig tart? Rövid ideig, értelmesen maximum 2-4 hétig, mert az ennél lassabb eredmény az orosz közvélemény szemében már nem lesz eredmény, negatívba fordul az áldozatok miatt.

Mi lesz az eredmény? Semmi, mivel egy óriási területen élő öntudatos nemzetet nem lehet leuralni. Hosszabb távon remélhetőleg annyi, hogy az ukránokban tudatosul a kisebbségekkel való jól bánás nyilvánvaló előnye – ám háború nélkül valószínűleg hamarabb tudatosodott volna, így még erről sem beszélhetünk előnyként.

Számos történelmi párhuzam szól Ukrajna mellett (mármint egy, a nemzetiségeivel mintaszerűen bánó jövőbeni Ukrajna mellett): 1. egy Hannibál nevű hadúr addig sarcolgatta a rómaiak provinciáit, míg elegük nem lett belőle, és meg nem regulázták; 2. egy oroszul Gitler-ként emlegetett figura kreatív ürügyekkel annektálgatott szomszédos területeket, és emlékezhetünk, mennyire nem lett belőle "gepi end"; 3. a jelen háború, tízszeres léptékben, olyan ötlet, mint ha a szerbek úgy vélték volna 1990 táján, hogy csak el kell foglalni Zágrábot, és onnantól annyi a fránya horvát identitásnak, mindent Szerbia diktál majd – nagyon nem jött volna be.

Az ukránoknak pedig ajánlható Burgenland példája: a birodalmi logikával szakító osztrákok rájöttek, hogy a kisebbségnek kulturális kibontakozást és sok shopping centert kell biztosítani – egyetlen magyar sem akart onnan elszakadni, sőt...

Iványi-ügy: kudarc vagy fiaskó?

Miután az ellenzék régóta sikertelenül keres rajta fogást, a kormány végül talált egyet magán: az Iványi-ügy nagy valószínűséggel belerombol a gondosan felépített kampányimázsba.

(Ez itt a negatív reklám helye:) A pocsékul összeállított, manipulatív pró és kontra sajtóbeszámolókból, szokás szerint, lehetetlen összerakni az ügy tényanyagát. Ezúttal azonban a töredékekből is egyértelmű, merre billen a mérleg nyelve.

Röviden: az Iványi Gábor által vezetett Magyar Evangéliumi Testvérközösség (MET) sok évig nem kapta meg a kisegyházi elismerést és a vele járó állami kedvezményeket. Iványi pedig, aki az Oltalom Karitatív Egyesületen keresztül kiterjedt karitatív tevékenységet is szervez, csupán elismert egyházként viselkedett, és a meg nem kapott támogatásokat levonta abból, amit neki kellett volna az állam felé fizetnie. Ha hozzátesszük, hogy egykor a miniszterelnök barátja volt, majd bírálója és ellenfele lett, szépen kirajzolódik, hogy lényegében Iványinak van igaza. Akkor is, ha az adóhatóság formanyomtatványokra, jogcímekre és konkrét kötelezettségekre hivatkozik. Világos, hogy ebben a történetben Iványi a jó fiú, az állam a rossz fiú, és hogy az egész balhét egy piti személyes konfliktus mozgatja.

A miniszterelnök a konfliktus kitörése óta komoly szakmai sikereket (pl. 2/3-okat) ért el, nagy formátumú államférfivá nőtte ki magát, Iványival kapcsolatban azonban beleragadt a fiatalkori sértettségbe, és a jelek szerint még nem tudott kijönni belőle.^*

Mezei polgár számára az események ezen pontján már nehéz döntés lenne: 1. maradjak a formalista jogkövető álláspontnál, miszerint szabál' az szabál', egyik kezemmel betartok, a másikkal meg nem avatkozom bele a hatóságok munkájába... és közmegítélés szerint hülyét csinálok magamból; vagy 2. összevezessem a tartozásokat, odaadjam a jogosan járó pár milliárdot a MET-nek, és vállaljam be, hogy kézzel vezérlem az államapparátust? Melyikből jövök ki jobban, néhány héttel a választás előtt?

Szerencse, hogy ezt a döntést nem mezei formátumú polgárnak kell meghoznia.

^*https://www.youtube.com/watch?v=IpJmpClJi4E

Hol az együttérzés határa?

A blog olvasóiban talán összeállt az évek során, hogy együttérzésben azt praktikus részesíteni, akinek önhibáján kívül nem teljesülnek az alapvető szükségletei, illetve aki mindent megtett a sorsa jobbra fordításáért, ám az fatális balszerencse miatt nem fordult jobbra. Ezen a körön kívül mindenki felel a saját döntéseiért, és mindenki a saját szerencséjének kovácsa – ez kb. az autonóm emberképre építő amerikai pragmatista felfogás.

A parttalan együttérzés demotivál, hosszabb távon a segítőnek és a segítettnek is árt: az egyik hiába fáradt, a másik meg nem kapott kedvet, hogy fáradjon magáért.

Folyamatosan segítségre szorulókra (mélyszegényekre, nyomorultakra, hajléktalanokra, bántalmazottakra) hivatkozni demagógia, az értelmes cselekvés a problémás helyzetek megszüntetésére irányul. A sajnálkozás kultúrája toxikus gondolkodást eredményez, mint az alábbi vicces vadhajtás jelzi. (Az olvasó remélhetőleg érti a poént.)

Mai újságcikkből: "Az elemzők szerint a fenti adatokból arra lehet következtetni, hogy a koronavírus-járvány által okozott nehéz gazdasági környezetben a leggazdagabb tőkések még gazdagabbak lettek, míg a szegényebb tőkések vagy nem jutottak nyereséghez, vagy nyereségüket újra befektették a cégükbe."

Szerezz valódi diplomát – hogyan kommunikáljuk a heteró monogám családmodellt

A sakkban és a közéletben is a kezdeményező van lépéselőnyben, ezt használják ki a családmodell fellazítását javasolók: a "bármi lehet család" tetszetős elképzelés, hiszen a felszínen az együttérzés, a jóemberség motiválja; nehéz rá nemet mondani úgy, hogy az ne rosszfejségnek, görcsös maradiságnak tűnjön.

Pedig temérdek ellenérv hozható fel: a biológiai gyermekek nevelése is nehéz és kihívásokkal teli, ám e nehézségek eltörpülnek a fogadott/nevelt gyermekekkel adódó kihívásokhoz képest; az 1 nő - 1 férfi - 2 gyerek modellnél nincs fenntarthatóbb, társadalmi békét és stabilitást garantálóbb. A defenzív ellenérvekkel azonban nem sikerült áttörést elérni, legfeljebb átmenetileg lassítani a teljes fellazulás felé tartó folyamatot. Ideje átvenni a kezdeményezést és lépéselőnybe kerülni.

A diplomahasonlattal pozitívan, előremutatóan kommunikálható a heteró monogámia. Az 1 nő - 1 férfi - 2 gyerek elérése olyan, mint egyetemi diplomát szerezni. Konszenzus van azzal kapcsolatban, hogy diplomához jutni jó, még ha nehéz is. Abban is általános az egyetértés, hogy minél többen végezzenek egyetemet, ám ez ne vezessen színvonalcsökkenéshez, a diploma elértéktelenedéséhez. Tehát az oktatási követelményekből nem szabad engedni. Akkor sem, ha sok diák hullik ki, sokféle okból és lelki nehézség közepette, a rostán.

Diplomát nem szerezni nem bűn – diplomát hamisítani viszont az. Diplomát hazudni szintén rossz ötlet, egy politikusi karriernek rövid úton véget vethet, ahogy az idei választási kampányban tapasztaljuk. Egyetemi tanulmányokra felkészülni és felkészíteni ellenben szép feladat, társadalmi érték.

A hasonlat végigvezethető a hagyományos családmodell kommunikálása során: az 1 nő – 1 férfi – 2 gyerek modell megvalósítása felér egy diploma megszerzésével. Aki más modellt követ, az abbahagyja az egyetemi tanulmányokat, ami egyébként nem különösebb probléma, amíg vállalja, hogy nincs diplomája, így járt. Alanyi jogon diplomát (tetszőleges családmodell hivatalos szentesítését) követelni gond, mert értékvesztéshez vezet. A követelmény nélkül szerzett talmi diploma a kikövetelőnek nem használ, a tényleges diplomásoknak viszont árt, diplomakáoszt hoz létre.

Egyetemi tanulmányokra, diplomaszerzésre felkészülni/felkészíteni tiszteletre méltó feladat, az 1 nő – 1 férfi – 2 gyerek modellre készülni/készíteni szintén. Így érhető el társadalmilag hasznos módon a valódi megbecsültség.